Fehér Eszter

Feher Eszter   Fehér Eszter

született : Gyöngyös, 1990. október 28.

Szilárdságtani és Tartószerkezeti Tanszék

Budapest 1111 Műegyetem rkp.1-3. K.III.61.

fehereszter_at_szt.bme.hu


Tanulmányok

2014-              PhD hallgató, Csonka Pál Doktori Iskola, BME Építészmérnöki Kar

                        kutatási téma: Vékony filmek ráncos mintázatai, témavezető: Dr. Sipos András Árpád

2009-2014.    BME Építészmérnöki Kar, műszaki szakirány

2005-2009.   Lehel Vezér Gimnázium, Jászberény

Szakmai tevékenységek

2011–2014.   demonstrátor, BME Szilárdságtani és Tartószerkezeti Tanszék

2012.              tervezői gyakorlat, Narmer Építészeti Stúdió

 

Konferenciák

2014.              Simulation, Optimization and Identification in Solid Mechanics, G2S3 Summer School, 2014. 08. 04 – 15., Linz

2013.              TDK Konferencia, BME, I. díj és Rektori különdíj

2012.              International Cultural and Academic Meeting of Engineering Students, Istambul, prezentáció

2011.              TDK Konferencia, BME, II. díj

2011.              International Symposium On Innovative Technologies And Design, Budapest, prezentáció

 

 

 

Hegyi Dezső - Caltech

Szakmai Önéletrajz    Kapcsolat   Munkák   Caltech   Egyéb 


Az 2012-13-as tanévet a Caltech egyetemen töltöm. A Thomas Cholnoky Foundation által alapított Korányi Imre Építőmérnöki Ösztöndíj támogatja ezt a 10 hónapos kintlétet. Sergio Pellegrino vezetésével (Division of Engineering and Applied Science, Department of Aerospace, Space Structures Laboratory) membránokkal kapcsolatban végzek kutatásokat. Munkahelyem a Kármán épületben van.

 

Az alábbiakban kicsit blog-szerűen számolok be kinti élményeimről, tapasztalataimról. Időben visszafelé, hogy mindig felül legyenek a legfrissebb információk.

! Képek ! Többen kérték, hogy osszak meg képeket is. Tekintettel, hogy a tanszéki szervert sem szeretném ezzel terhelni, és a családi képeket sem szeretném a teljes internetes társadalom számára elérhetővé tenni, a Picasara rakok fel képeket időről időre. Aki szeretné ezeket látni, az küldjön egy emailt, és csatolom az email címét a megosztási listához. Azt hiszem, ehez gmail accountra van szükség, de azt könnyen létrhozhat mindenki, aki kiváncsi ránk.

 

2013. július 1. Újra otthon

 

A tíz hónap vége elérkezett. Június 30-án este 9-kor elindultunk hazafelé a Lufthanza müncheni járatával. Persze mindez a csomagolással kezdődött. Már két hete elkezdtük összeszedni a cuccokat, hogy lássuk, mennyi hely kell majd. Linda reménykedett abban, hogy az eredeti 5 poggyászunkhoz képest csak 1 pluszra lesz szükség. Én sejtettem, hogy hét táska alatt nem fog összejönni a hazaút. Kifelé is így volt: négy táskát terveztünk be, de tele lett az ötödik is. Szóval szombaton már látszott, hogy kell a hetedik táska, és éppen hogy belefértünk.

 

Vagy mégsem. A repülőtéren kiderült, hogy három csomagunk is túlsúlyos. 2-5kg közötti plusszunk volt. De nagyon aranyosak voltak a csomagfelvételnél, és azt javasolták, hogy pakoljunk át pár kilót egy kézipoggyászba. Ugyanis a túlsúlyos csomag az $150, miközben a plusz csomag csak $100, ami nekem kicsit furcsa, de hát el kellett fogadnom. A kézipoggyászból pedig még volt lehetőségünk többet vinni. Átpakoltunk. Jók is lettek a csomagok, viszont a kézipoggyász a megengedett 8kg helyett 16kg volt... Új pakolás, most azt javasolták, hogy rakjunk vissza a táskába cuccokat. Én vissza is raktam pár kilókat. Ők ezt már hivatalosan nem mérték le, de én ránéztem a mérlegre, és az 2-3kg túlsúlyt mutatott két táskánál is. Szóval majdnem visszaálltunk az eredeti állapotra, de ezt ők már nem vizsgálták. Viszont a plusz kézipoggyászt térítésmentesen felrakták a csomagtérbe. Legalább ezzel is telt az idő.

 

A transzatlanti járat szerencsére nyugodt körülmények között érte el Európát. Az esti indulás miatt a gyerekek sokat aludtak, de csak keveset ettek. A müncheni átszállás is könnyen ment. Az Unióba könnyen beléptettek, a csomagjainkat sem kellett felvenni. 10 hónapja Chicagóban ez a mutatvány sokkal nehezebb volt. Aztán Budapestet elértük egy óra alatt.

 

Késő éjszaka értünk haza, a szüleink vártak ránk a reptéren. És a saját kocsink. Kicsit furcsa most a manuális váltó, de igazából jó. Csak beindításkor egy darabig elrontottam, hogy nem a féket, hanem a kuplungot kell nyomni.

 

Otthon semmi sem változott. Ugyan olyanok az országutak és a város is. A lakásunk egy-két beázást leszámítva nem változatlan, hála a szüleinknek és a barátainknak. És jó-e újra otthon? Van egy csomó jó dolog, ami kint nem úgy volt. És van egy csomó jó dolog, ami meg itthon nincs meg. Amerika a lehetőségek hazája, szokták mondani. És hát tényleg sok dolog vált kint elérhetővé számunkra és a szűkebben vett lakókörnyezetünk is mesésen szép volt. És meg volt az a varázs, hogy minden csak ideiglenes, ezért a kényelmetlenségekkel sem kellett sokat törődni. Amiből azért bőven volt, hiszen egy kicsi lakásban laktunk kevés bútorral, a pénzünket elég szorosan be kellett osztani, messze voltak a szülők és a barátok, stb...

 

 

Kutatás

 

Az utolsó hónap azzal telt, hogy Sergioval igyekeztünk összehozni egy cikket az elvégzett munkám eredményeiről. Ennek kis nehézsége az, hogy csak részeredményeket sikerült elérni, a végső cél, azaz egy komplett törési feltétel kidolgozásához valószínűleg kellett volna még egy év. De a vizsgálati módszert sikerült kidolgozni, és vannak előzetes eredmények is. Hogy mindez jól fog-e működni, majd csak később fog kiderülni. Jun folytatja majd a vizsgálataimat.

 

Sergio elég elfoglalt volt az egész hónapban, csak az utolsó héten mélyedt el valóban a cikkünkben. Akkor aztán rendesen átírtuk az egészet. A végleges verzió nyilvánvalóan csak a hazautazásom után fog elkészülni, de a lényeg, hogy elkészüljön, és az elvégzett munkának így kézzel fogható eredménye is legyen.

 

 

In'n'Out, 2013. június 29.

 

Már az első hetekben többen ajánlották nekünk az In'n'Out gyorséttermet. De valahogy nem jutottunk oda. Volt ugyan egy a közelben, de a gyerekek nem szeretik a hamburgert mi pedig eleve nem erőltettük annyira gyorséttermeket. Úgyhogy majdnem kimaradt ez a tapasztalat. Pedig kár lett volna. Az utolsó előtti este csak elmentem, és vettem két hamburgert sültkrumplival vacsorára.

 

A hely elég zsúfolt, a drive-throu sora kint áll az úton, és egy diszpécser veszi fel közöttük a rendelést. Bent pedig zsúfolt minden. Állítólag ez volt az első drive-throu. A kínálat elég szűkös: van hamburger, sajtburger, dupla és dupla-dupla. Meg sültkrumpli. Viszont a dupla-dupla is csak $3.30, ami csaknem fele a bigmacknek, mármint árban, és ráadásul sokkal jobb. Szóval indokolt a lelkesedés.

 

Tényleg érdemes kipróbálni, $5-ból jól lehet lakni, $6-ba belefér egy üdítő is. És egészen jó a dupla-dupla.

 

Buborékos bácsi, Stop táblás néni

 

A hétköznapok két kedves szereplője. A buborékos bácsi (Bubble Man) egy ember volt, aki délutánonként megjelent a parkban, és buborékokat fújt a gyerekeknek, illetve odaadta nekik a készletét, hogy ők is fújkálhassanak. Itt persze nem valami kicsi buborékokra kell gondolni, hanem hatalmasokra, amikbe akár bele is lehetne bújni. Pontosan nem látom át, ez miért éri meg neki, mármint hogy hetente több órát fújkálja a buborékokat a gyerekeknek. Elmondása szerint így szerez megrendeléseket szülinapi partikra.

 

Linda sokat beszélgetett vele, úgyhogy sok mindent megtudtunk a praktikáiról. Linda apukája viszont tudott neki újat mutatni a buborékok terén, ezután Lindának kitüntetett szerep jutott az anyukák között. A végén meg is kapta a bácsi titkos receptjét. Merthogy a nagy buborékokhoz különleges keverék kell. De az is kiderült, hogy száraz időben nem jól működnek a buborékok, pl. a Grand Canyonban megállt a tudomány. És a hideg sem jó.

 

A Bubble Mannak külön helye volt a Grafield Parkban, ahol elég rendesen ki volt taposva a fű. Ezt aztán tavasszal lekerítették, és újra füvesítették, úgyhogy el kellett költöznie Bubble Mannak egy másik sarokba. Persze ezt nem lehet tudni biztosan, de a Bubble Man szerint a Stopptáblás Néni mártotta be a városházán...

 

És hát a Stopptáblás Néni. Ő nem egyedül van, de most egymagáról emlékezzünk meg. Ő tartja a stoptáblát iskolaidőben, hogy a gyerekek könnyebben és biztonságosabban átkelhessenek az úton. Ha jön egy gyerek, akkor a táblát feltartva gyorsan kimegy az út közepére. Ez elég jó, mert az autósok nagyon figyelnek rájuk, súlyos büntetés jár azért, ha ilyenkor átmegy valaki az úton. Minden iskola közelében az átkelőknél van egy-egy ilyen néni vagy bácsi.

 

A mi nénink vicces figura volt, nagyokat köszönt és Halloweenkor beöltözött boszorkánynak. Voltak morcos bácsik is. A nénitől megtudtuk, hogy a munkájuk nem egészen önkéntes, kapnak úgy tizen-egynéhány dollárt óránként.

 

Önkéntesek - Adományok

 

Erről a témáról már régen ígértem, hogy írok, aztán valahogy a végére maradt. Pedig elég fontos, meghatározza az itt élő emberek mentalitását. Nálunk is történt valami az ügyben, de még van hova fejlődni. Hajlamosak vagyunk a magánbiztosítós egészségügy miatt úgy jellemezni az amerikai társadalmat, mint ahol az emberek nem törődnek egymással és a közösséggel, miközben a valóság ennek az ellentéte.

 

A gyerekeknek kb. középiskolás kortól kezdve részt kell venni önkéntes programokban (ezt vezették be pár éve nálunk is, úgy tudom). Ennek egy része valóban önkéntes, más rész kötelező. Akinek nincs elég sok ilyen az életrajzában, az rossz eséllyel pályázik felsőoktatási ösztöndíjakra. Úgyhogy az állatkertek, múzeumok, stb. tele vannak fiatal önkéntesekkel. Itt aztán megszokják a munkát is valamelyest, és azt is, hogy tenniük kell a közösségért. Az önkéntesek nélkül nem is tudnának működni ezek az intézmények, nem lehetne sporteseményt rendezni. A zökkenőmentes működés érdekében rengeteg embert alkalmaznak.

 

Aztán az önkéntesség tovább gyűrűzik a gyereknevelésben. Óvodában, iskolában a szülőknek be kell segíteni. Nem csak rendezvényeknél, hanem heti-havi rendszerességgel az oktatásban is. Egyszerű feladatok, persze. Érdekes, hogy a magániskolákban több önkéntességet várnak el, mint az államiban, és az is érdekes, hogy ezt mindenki meg is oldja valahogy. A munkáltatóknak nem tudom, erről mi a véleménye, de minden esetre működik a rendszer. Önkéntesnek hívják ezt a feladatot, de kötelező.

 

És közben az intézmények fenntartásához, működtetéséhez is hozzá kell járulniuk a szülőknek. Ezek már rendszerint nem kötelező dolgok. Például a Marengoban lecserélték idén a kerti asztalokat. $800 darabja, és ráírják a család nevét. Az itteni jövedelmekhez képest vállalható összeg, és pedagógiailag nagyon jó. Azt ismerjük, hogy otthon hogyan rombolják az emberek a köztulajdont... Viszont, ha rajta van a család neve, akkor a gyerek másként néz rá, másként használja. És egy parkban lévő padot is másként értékel után. Mi persze jó környéken lakunk, de tényleg nincsenek úgy legyilkolva a közterek, mint Magyarországon.

 

És aztán nagyban is megy ez. Ha valaki milliomos lesz, nem feledkezik meg a gyökereiről. Az egyetemi épületeink egy része nem professzorok nevét viseli, hanem olyan adományozókét, akik komoly pénzeket öltek a közösség fejlesztésére. Erre otthon azt mondanák sokan, hogy hivalkodnak a vagyonukkal. Itt viszont nem erről van szó, hanem arról, hogy valaki egy padra íratja rá a nevét a parkban, valaki pedig egy sportcsarnok felújítását finanszírozza. A társadalom mindkettőt megbecsüli. Vannak akik egyetemi professzorok fizetését biztosítják. De ilyen az én ösztöndíjam is: Cholnoky Tamás magánalapítványa finanszírozza az ittlétemet.

 

Én úgy látom, hogy a nevelésben nagyon benne van, hogy a társadalom azért tud segíteni az életedben, mert te is segíted a társadalmat. Az angolszász kultúrában ez nagyon benne van. Vannak szélsőséges esetek is, amikor a közösséget jobban támogatják, mint a saját családjukat. Kicsi dolgokban is visszaköszön ez. Ha körbenézünk az interneten rengeteg jó minőségű szabadon hozzáférhető dokumentum van angol nyelven, jellemzően angol vagy amerikai szerzőktől. A németek is jók ebben. Én magyar fórumon már találkoztam azzal, hogy erre azt mondtak, hogy miért osszam meg azt a tudást, amit napokig tartott összevadászni a neten. Persze mások szabadon hozzáférhető forrásaiból...

 

Kármán Tódor az egyik legnagyobb alakja volt a rakétatechnikának. Nem szerette Goddart, aki a világ első működő rakétáját építette. Azért nem szerette, mert Goddart nem publikálta az eredményeit, titkolta a tudását. Kármán szerint ez a fejlődés gátja, ő minden eredményét közkincsé tette. Aztán az amerikai rakétakutatás a Kármán által kijelölt úton haladt, az ő tanítványai és munkatársai juttatták el az amerikaiakat a holdra és a naprendszer többi területére. Persze úgy, hogy felhasználták mások eredményeit is, mert a kutatás is egy ilyen közösségi elfoglaltság.

 

Koncert, 2013. június 19.

 

Bettiék vasárnap hazamentek Magyarországra, itt a nyári szünet. Dani még maradt pár hetet, befejez egy kurzust. Szerda este elhívott egy koncertre a Downtownba. A zenekar Frank Nemeth (Németh Feri) köré szerveződött, aki egy magyar dobos srác. Már talán tíz éve New Yorkban él és elismert jazz dobos. De még nem multimilliomos. Magyar vendégzenész volt még László Attila, aki nem csak otthon, de itt is elismert gitáros. Mint kiderült, van közös ismerősünk, a fia Lindának volt évfolyamtársa és dolgoztam is velük. Aztán Jimmy Haslip és Russel Ferrante basszusgitáros és zongorista játszott még. Mind nagyon jó zenész, ők a Yellow Jacket nevű jazz zenekarban játszottak sokáig.

 

A basszusgitáros srác különlegessége, hogy balkezes, és balkezes gitárt is használ. Viszont úgy húrozza, mint egy jobbkezes, azaz a vastag húrok vannak alul és a vékonyak felül.

 

Úton a klubba átmentünk egy aluljárón, ahol szépen gyülekeztek a hajléktalanok. Odafelé 2-3, visszafelé 6-8 is volt. A klasszikus szófordulat szerint a hajléktalanok a híd alatt laknak. Ezzel ritkán találkoztam eddig, ez az aluljáró viszont olyan volt, mint amit a híd alatt lakásról képzel az ember.

 

Yard Sale, 2013. június 14.

 

Szeptemberben izgatottan kerestük a Yard Salekat, hogy fel tudjuk szerelni a lakásunkat mihamarabb. Most meg próbáltunk túladni a felhalmozott cuccainkon. Bizonyos értelemben rossz helyen lakunk. Egy zsákutca végén. Úgyhogy meghirdettük a Craigs listen és csináltunk hirdető táblákat is. Nem mondom, hogy tömegek jöttek, de azért volt mozgás.

 

Nagy dolog csak az asztal és a hűtő volt. Az asztalt túl is áraztam, mert nem akartam két hétig asztal nélkül élni. A hűtőt sem vitték el, csak egy héttel később apróhirdetés alapján. Viszont sok apróság elment: edények, hűtőtáska, karácsonyfa izzó, porszívó... $83 dollár, nem is olyan rossz. Pár cucc megmaradt, azt majd szétosztjuk a barátaink között, már ha szükségük van bármire.

 

Autó nélkül, 2013. június 4-

 

Los Angelesben autó nélkül nem igazán lehet mozogni. Tömegközlekedés gyakorlatilag nincs. Van persze hév, metró és busz is, de azok nagyon ritkán járnak, kevés útvonalon, és leginkább kis területek problémáit kezelik. A Downtownban a múzeumok 3-4 átszállással lennének elérhetőek. Azért kipróbáltuk ezt is. A Marci ovis záróbulijára és a tanszéki évzáró bulira metróval jöttek be a gyerekek. Nagyon élvezték, hiszen újdonság volt nekik, ebben a korban még érdekes a tömegközlekedés. Egyébként tényleg viszonylag kényelmes, nem volt rajta tömeg sem. Csak hosszú volt a séta a megállókig. De még így is sokkal rövidebb, mint az egész utat legyalogolni.

 

A maradék hétvégéken a könyvtárba mentünk és a közeli parkokba. Például 8-án volt egy nagyon jó régi autó kiállítás a Lacy parkban. Sok gyönyörű kocsi... Kiderült, hogy ugyan a Renault Espce-t tartják az első egyterűnek, de már annak a nyolcvanas évekbeli megjelenése előtt, a negyvenes-ötvenes években gyártottak hasonló hét személyes autókat, csak aztán leálltak ezzel a konstrukcióval. Azok érdekes módon fa felépítménnyel készültek. Nagyon szépek voltak, gondolom kevéssé biztonságosak egy komolyabb ütközésnél. Tanulságos volt még, hogy a legtöbb autó Porsche és Mercedes volt. És volt egy gőzautó. Vicces volt, hogy gázadásnál felpörgött a jellegzetes si-hu-hu. És Annával felültünk egy igazi Wells Fargo postakocsira is.

 

Felfedezzük Soouth Pasadena fontosabb helyeit. Például azt a fagyizót, ahol magadnak nyomod a tálkába a fagyit, aztán rá lehet szórni a csokireszeléket, cukorkákat, gyümölcsöket, szószokat. Grammra lemérik a végén. A fagyi nem annyira különleges, de a rendszer jó.

 

Autó, 2013. június 4.

 

Néhány hónapja arról az izgalomról számoltam be, hogy hogyan sikerült megvenni az autónkat. Elég feszült időszak volt, hiszen idegen környezetben kellett lebonyolítani egy nagyobb értékű eszköz vásárlását, amit otthon is strapás végigcsinálni. És már akkor tudtam, hogy pár hónappal később majd azon idegeskedhetek, hogy minél jobb áron el tudjam adni a kocsit. Meg hogy egyáltalán sikerüljön eladni.

 

Mikor a kirándulásról hazaértünk, rögtön feladtam egy hirdetést a Craigsliten. Ez a legfrekventáltabb hirdetési portált. Mást nem is ismerek, és bárkivel beszélek, csak ezt emlegeti mindenki. $4.100-ra hirdettem meg, mi $4000-ért vettük. Gondoltam ezt majd lealkudják valahova 3000-3500 környékére, és akkor rendben is vagyunk. Erre a hirdetésre adtak egy 3000-es ajánlatot, amit én még próbáltam felfelé alkudni, de az illető hamar eltűnt. Más jelölt nem is akadt, úgyhogy kezdtem bánni, hogy miért nem adtam oda annyiért. Lecsökkentettem az árat a hirdetésben $3.900-ra, de erre sem reagált senki.

 

Aztán hétfőn elindultam vele, hogy megnézzem, mit mondanak a kereskedők. Ez nagyon frusztráló volt. Előre tudtam, hogy ez lesz, de mégis. Szóval egy kiskereskedő megnézte, és $500 mondott rá, merthogy rossz a váltója. Ami igaz is, de nem úgy... Ha erősen fékezek, akkor nem váltott vissza csak egy kis gázadás után, ami jól megrántotta a kocsit. Hát ez biztosan nem a jóság fokmérője, de azért mi így jártunk vele egész évben. Szerintem a kereskedő is szemrebbenés nélkül eladta volna javítás nélkül... Megjegyzem, volt egy azonos évjáratú Explorer az udvarán $9000-t. Azért komoly árréssel dolgoznak.

 

Továbbmentem a CARMAX-hoz, ami a legnagyobb amerikai használt autó kereskedő lánc. Ők is megnézték, és adtak egy $1800-as ajánlatot. Azt mondták, kifejezetten jó állapotban van a korához mérten. Ez az összeg sem volt valami barátságos, de ezzel már együtt tudtam volna élni. Végül is ez lehetővé tette volna, hogy akár az utolsó pillanatban adjuk el a kocsit. És a smog chackkel sem kellett volna foglalkozni. Merthogy az adás-vétel előtt a tulajdonosnak meg kell csináltatni a környezetvédelmi vizsgálatot. Maga a vizsgálat $40-50, viszont gyakran előírnak sok száz dolláros javításokat.

 

Szomorúságomban este átírtam a hirdetést $3.500-ra. Linda bizakodóbb volt nálam sokkal, de én azt gondoltam, hogyha egy hét hirdetés után nem volt érdemi érdeklődés, akkor sok jóra nem számíthatunk. Annyit tettem még, hogy a hirdetésbe beleírtam a telefonszámomat is, nem csak az email címem. Gyűlölök angolul telefonálni, de úgy éreztem, hogy ezt most muszáj lesz. És beleírtam a hirdetésbe, hogy Mooving Sale.

 

Utólag azt gondolom, hogy nem az árcsökkentés, hanem a telefonszám megadása hozott eredményt. Már reggel felhívtak, és SMS-t is kaptam. A telefonos lealkudta a telefonban $3000-re, és jönni is akart rögtön megnézni. Ennek annyira nem örültem, mert este még a Kid Spaceba készültünk, és szerdára-csütörtökre is volt autós programunk. De azt gondoltam, ha este meg is nézik, úgysem viszik el rögtön.

 

Aztán a Linda pletykázott a hazautunkról néhány szülővel az iskola után, és ketten is megvették volna $3.500-ért... Úgyhogy SMS-t küldtem a telefonosnak, hogy ennyi az ára. Valamit visszaírt, hogy nem tartom magam a szavamhoz, de aztán csak felhívott, hogy tartja a 3500-t. Közben a szomszédunk is szolt a Lindának, hogy látta a kiragasztott hirdetést, és megvenné... Szóval egy nap alatt öt jelölt, akik odaadták volna érte a 3500-t.

 

A telefonos társaság közben átjött San Diegoból, és többször is felhívtak, hogy akkor mikor tudunk már találkozni. Pedig én már az elején mondtam, hogy 7 órakor legkorábban. Megnézték, tetszett nekik, és el is akarták vinni. Persze inkább 3000-t, de én mondtam, hogy az már régen volt... De végül is igazuk volt, amikor lakást vettünk évekkel ezelőtt, az eladónk velünk is eljátszotta, hogy van egy másik vevő, aki 2M-el többet adna érte, de én ezt kamunak tartottam, és mondtam, hogy nekünk annyit nem ér. Úgy is volt, nem változtattunk az áron. De most tényleg többen is adtak volna érte 3500-t, úgyhogy nem engedtem, ők meg nagyon akarták, úgyhogy kifizették. De a végén $10-t azért még visszanyertek: a tank majdnem üres volt, nekik meg nem volt már csak pár dollárjuk. Nekünk sem volt sok aprónk, de $10-t még összeszedtem, hogy eljussanak San Diegoba.

 

Hihető volt, hogy nincs náluk több pénz, és bankkártya sem. Egy kevésbé jómódú mexikói társaság volt: elvileg egy nagybácsi az unokaöccsével, aki beszélt angolul, és a feleség. Amúgy szimpatikusak voltak. Azért maradt egy kis idegeskedni valóm. Az adásvételi itt úgy néz ki, hogy a forgalminak a hátlapját kell kitölteni. Ennek a fele nálam marad, a másik fele náluk. Csak a nálam maradó részt töltöttük ki, amin aztán másnap észrevettem, hogy az utcanév lemaradt. Ahogy rákerestem a google-on, kiderült, hogy nem is igazán lehet reális a bediktált cím. Szóval egy kicsit el kezdtem aggódni, hogy ebből még lehet valami gondom. A srácot felhívtam, hogy pontosítsa már a címet, de azt mondta, hogy az az. És a kocsi már úgyis Mexikóban van... Aztán bevittem a papírt leadni a hivatalba, ahol azt mondták, hogy ne foglalkozzak ezzel, mert nekem csak le kell adni a papírt, ezzel megváltam a felelősségtől.

 

Összeségében jól jöttünk ki az autózásból. $500-rt vesztettünk az áron, ami az éves avulást tekintve elég jó. Ráment még $500 regisztráció a vásárláskor, és volt még a gumi, a fékbetét és az ablakmosó csere, ami $1500-körül volt. Ennyi kb. otthon is elmegy évente a kocsira. Mondjuk a rosszabb években, de azért elmegy.

 

Az elején nem szerettem ezt a kocsit. Otthon az Alhambra kényelmesebb volt, jobb volt vezetni. Viszont egy idő után megbarátkoztam az automata váltóval, megtetszett a nagyon halk és erős benzinmotor és az, hogy rendkívül fordulékony volt. Sokat mentünk vele, 13000 mérföldet, és semmi jelét nem mutatta, hogy bármi baja akarna lenni (a váltót leszámítva, ami nem tűnt veszélyes problémának). Szóval a végére megszerettük. Azért otthonra nem vennék ilyen kocsit, mert a 15 literes fogyasztás az otthoni benzinárak mellett durva volna...

 

Hétvége, hétvége, 2013. június 1-2.

 

A NAGY KIRÁNDULÁS után már nem terveztünk komolyabb hétvégi programokat. Azért amíg megvan a kocsi, szerettünk volna egy-két helyet megnézni vagy visszatérni. Így indultunk el szombaton a Mountain Baldwy-ra. Ez egy viszonylag közeli hegy, talán 30-40 mérföld. Kicsit furcsa belegondolni, de ide a téli időszakban nem lehet csak hólánccal elindulni. Miközben nálunk Pasadenaban esőt sem nagyon látunk, tőlünk látótávolságban komoly havazások vannak. Sípályákat is üzemeltetnek. De a hó már elolvadt, és mi úgysem tudunk síelni. Egy vízesést szerettünk volna megnézni. Ez kb. 3-4 mérföld volt oda-vissza.

 

Az erdő, különösen az út menti fák nagyon szépek voltak. És a vízesés is. Ez persze nem egy Niagara volt, hanem egy kisebb csurgó vizecske. De nagyon szép volt a környezete.

 

Visszafelé menet megálltunk még a visitor centernél, ahol különböző indián és aranyláz kori viskók voltak kiállítva. A gyerekek itt szaladgáltak még egy kicsit, aztán haza is tértünk az utolsó túránkról.

 

Vasárnap elmentünk még egyszer a vasúttörténeti parkokba. A Marci az egész nagy kiránduláson ezért hisztizett, hát most megkapta a lehetőséget... De azt előre kikötöttem, hogy az ajándékboltba nem megyünk be. Egy kicsit kezd sok lenni otthon a vonat. Egyébként a Bálint időközben arra szokott rá, hogy favonatokkal alszik. Amikor lefekvéshez készülődünk, akkor 5-6 darabot próbál a kezébe és a hóna alá gyűrni.

 

Mentünk egy kört a kis vonattal a nagy parkban. Aztán átmentünk a kis parkba is, ahol a még kisebb vonattal is mentünk egy kört. Már éppen zártak, az utolsó szerelvényre engedtek még felülni. Ez egy dízel volt, sajnos a gőzösre nem jutottunk már fel.

 

Carmel, 2013. május 25.

 

A kirándulás utolsó állomása Carmel volt, ami egy csinos kis város a tengerparton. Állítólak Clint Eastwood volt egy időben a polgármester. Amolyan kirakatvároska, mint Solvang vagy Santa Barbara. Kicsi házikók, fatáblákon az utcanevek... A helynek két nagy nevezetessége van, vagyis inkább három Clint Eastwood mellett: a fókák, a misszió és a Rolex órák. Ez utóbbiakat nem tudtuk megnézni, mert nem találtunk parkolóhelyet a városközpontban.

 

A misszió nagyon szép volt itt is. Éppen elcsíptünk egy esküvőt. Azaz a készülődést az esküvőre. A menyasszony a szokásos fehérben volt, kicsit merész kivágásokkal. A koszorús lányok pedig teljesen fekete ruhát vettek fel még merészebb kivágásokkal...

 

A fókákat nem Carmelben próbáltuk becserkészni, hanem Point Lobosnál. Ez egy kis félsziget, természetvédelmi terület, frekventált kirándulóhely. Itt jó nagyot sétáltunk és piknikeztünk. A fókákat elég nehezen találtuk meg, mert pont az átellenes oldalon kezdtük el keresni őket, mint ahol tanyát vertek a partközeli sziklákon. A Halmosék meztelencsiga szerű foka tömegeket fényképeztek, talán több százat is. Nekünk alig 5-10 jutotta. Azok is jó messze voltak a parttól. Azért érdemes volt odamenni, mert nagyon szép a félsziget és a növényvilága.

 

Innen már hazafelé indultunk. A part menti kanyargós úton indultunk délre, ami gyönyörű volt az esti fényekben, habár erősen párás volt az idő. De elkövettem egy komoly hibát, nem néztem rá az üzemanyag kijelzőre. Úgy 20-30 mérföld után láttam, hogy a pirosban jár a mutató. A térkép szerint pedig semmi település nem volt 100 mérföldön belül. Vissza kellett fordulni sajnos. Időben nem sokat veszíthettünk, mert utána autópályára váltottunk, de azért rosszul esett a dolog.

 

Útközben még megálltunk egy kínaiban vacsorázni, ha már így megkedvelték a gyerekek. Családi vállalkozás volt. A gyerekek is besegítettek, lehettek talán 8-10 évesek. Aztán miközben kivittek egy-egy tányér ételt, vagy lehúzták a bankkártyát legóztak az egyik üres asztalnál.

 

Egyhuzamban leautóztunk majdnem háromszáz mérföldet. Késő este volt, a gyerekek végigaludták szerencsére. 2-re értünk haza.

 

Ezzel a végére is értünk a nagy utunknak. És szép lassan közeledünk is a 10 hónapos látogatásunknak a végéhez.

 

Big Basin Valey, 2013. május 24.

 

A Springerrel való beszélgetés után gyorsan kocsiba ültünk, és kimentünk a városhoz közel eső Big Basin kempingjébe. Azért ide, mert a Yosemite-ben nem jött össze a sequoia fenyők megnézése, és itt helyette red wood-ot lehetett látni. A red wood kisebb is és nagyobb is, mint a sequoia. A fatörzsek vékonyabbak, viszont magasabbra nőnek. Száz méter felett vannak a legmagasabbak. Egyébként hasonlítana a sequoiakra: lassan nőnek, nagyon gyenge a fa anyaga, nehezen ég.

 

A kempingben nehéz volt helyet kapni, mert háromnapos hétvége volt, ilyenkor mindenki kispriccel a városokból. Csak a mozgássérült helyek voltak szabadok, azokat este hat után osztották ki first come first serve alapon. Nekünk még jutott szerencsére. A kemping egy szép kis csendes völgyben volt a sűrű erdőben. Egy patak is folyt a közelben. Ehhez mérten nagyon hideg volt az éjszaka. Szerencsére a hálózsákok vigyáztak ránk, nem fáztunk.

 

A szomszéd sátorhelyen egy igazi profi társaság volt. Mikrobusszal jött egy család, felállítottak vagy öt sátrat és kipakoltak vagy 10-15 műanyagládát a kempingfelszereléssel. Volt náluk minden vacak: seprű, gereblye, és persze az étkezés összes kelléke.

 

Stanford University, 2013. május 24.

 

A Stanfordra megbeszélt találkozóm szerencsére összejött. Georges Springerrel, azaz Springer Györggyel találkoztam itt. Ő 56 után hagyta el Magyarországot és ment először Ausztráliába és utána az USA-ba. Itt aztán egy nagyon elismert tudós lett. Legyen elég annyit mondanom, hogy a nyolcvanas években a NASA űrsikló programot felügyelő bizottságát vezette. Tanszékünkhöz is kapcsolódik, Kollár Lacinak volt a témavezetője, amikor a Laci a Korányi ösztöndíjjal kint volt.

 

Nagyon sok érdekes és hasznos dolgot mesélt a kinti és az otthoni egyetemi és tudományos életről. Külső szemlélőként nagyon pontosan látja az egyetemünk érdemeit és gyengeségeit. Sajnos azt látom, hogy a gyengeségeink leküzdésére nincs sok esély, mert különösen a karunkon erényként próbálják feltüntetni a hibáinkat.

 

San Fracisco utcáin, 2013. május 23.

 

San Francisco-ba késő este értünk a Yosemite után. Pontosabban Alameda-ba érkeztünk, egy Radway Inn-be. San Francisco egy félsziget északi csöcskén van, a külvárosaihoz képest olyan, mintha egy szigeten lenne. Alameda is még a szárazföldhöz tartozik. Elsősorban azért itt szálltunk meg, mert az eredeti terv szerint a Berkeley egyetemen találkoztam volna egy professzorral csütörtök reggel. Ő viszont egy héttel a találkozó előtt lemondta arra hivatkozva, hogy Texasba megy egy konferenciára. Viszont Jun volt Texasban a kérdéses konferencián, ahol a professzor előadása elmaradt. Hát a fene tudja...

 

A motelünkről érdemes pár szót írni. A szoba hatalmas volt, szinte duplája a szokásosnak. Úgyhogy kényelmesen voltunk. Volt egy medence, de az üzemen kívül volt, két kacsa úszkált benne. Nem tudom, hogy bírták a klóros vizet. De a legviccesebb az volt, hogy reggel egy autóból kiszállt egy nő, és azt kérdezgette, hogy milyen ez a motel: jók-e a szobák, rendes arcok mászkálnak-e erre, stb. Ebben a vicces az volt, hogy a nő közepesen rossz-arcú volt, hiányzott jó pár foga, az autójában lévő idős hölgy még úgyabbul nézett ki, a kisfia pedig a szokásos csúnyán elhízott mexikói kölyök volt. Szóval ők voltak a leggyanúsabbak a környéken. Hasonlított a szituáció ahhoz, amikor a Marci születésekor az intenzív osztályon egy meg nem nevezett etnikumhoz tartozó Rómeo nevű kisfiú anyukája arról beszélt egy telefonlopás kapcsán, hogy ő nem is csodálkozik ezen, hiszen elég rossz arcok mászkálnak be. Eközben a Rejtő könyvekbe illő hiányos fogazatú rokonai integettek be az ablakon...

 

Szóval San Francisco utcáin. Bementünk a városba az egyik hídon. A hidakon befelé kell fizetni a hídpénzt, kifelé ingyen van, már amennyire a félsziget jelleg miatt a ki-be-t lehet értelmezni. Meglepően könnyen találtunk egy New York és Chicago után kifejezetten olcsónak tűnő parkolóházat. A Cable Car-ok egyik végállomásának közelében. Úgyhogy azzal kezdtünk, hogy felültünk egy ilyen kötél vontatta villamosra. Ez elég vicces. Ugyan a városlakók akaratából nem selejtezték még le őket, de gyakorlatilag csak a turisták használják. Ők is alig férnek fel rá. Én is lógtam egy menetet a küszöbön állva.

 

Jártunk egy jó nagyot fel-le a meredek utcákon. Gyalog nem is olyan veszélyes, mint autóban ülve. Autóban tényleg nagyon durva a látvány, ahogy a nagyon meredek utcákon megközelítettünk egy-egy kereszteződést. A kínai negyedben ebédeltünk. A hely neve egész különös volt, Utopia Cafe. Rendes kínai étterem, a többi vendég mind kínai volt. A gyerekeknek meglepő módon ízlett minden, Anna napokig emlegette a rizses-húsukat. Tényleg jó volt.

 

Felmentünk a Telegraph hegyi kilátóra, aztán el is ment a nap nagyjából, indultunk vissza a kocsihoz. Visszafelé már képtelenség volt felszállni a Cable Car-ra, annyira tömve volt.

 

A Golden Gate hidat néztük még meg. Kifelé ingyen átmentünk rajta, és szépen lefényképeztük minden irányból. Ezt a gyerekek már végigaludták. Aztán vissza is mentünk a hídon. A fizetés itt elég furcsán ment. Volt kapu azoknak, akiknek elektromos bérletük volt, és volt olyan, akiknek nincsen semmijük: pay by plate. Jobb híján ezen átmentünk, aztán rákerestem az interneten, hogy mit kell ezzel kezdeni. Be kellett regisztrálni egy honlapon, és ott aztán rendszám alapján ki lehetett fizetni a belépést. Persze ha nem fizetek így, akkor küldik a számlát egy kis kezelési költséggel. Azért egy kicsit furcsa volt ez így.

 

San Franciscót úgy tartják számon, mint egy elég európai hangulatú várost. És állítolag az európaiak nagyon szeretik is. Az Animals is megénekelte a San Francisco night-ben, vagy a Four Pennies a San Franciso Bay-ben. Rám viszont nem volt ekkora hatással. Talán azért is, mert rövid időt töltöttünk ott, azt is napközben. New York tetszett eddig a legjobban, aztán Chicago. Azért San Francisconak is megvan a maga hangulata: mediterrán házak és fények, rozoga villanyoszlopok és meredek utcák, gyönyörű hidak...

 

Yosemite, 2013. május 21-22.

 

A Yosemitebe a Tioga Peaknél léptünk be, ami egy 3000 méterél magasabb hágó. Autóval ilyen magasságban nem voltam korábban, de gyalog is csak nagyon kevésszer. És éjszakára a hegylánc másik oldalán le is ereszkedtünk 500 méter alá, úgyhogy komoly különbségeket jártunk be egy nap alatt.

 

A Yosemite a Yellowstone-hoz hasonló nagy nemzeti park. A fő attrakciója a völgy, ahol is csodálatos, 1000m magas gránitfalak vannak, amiken vízesések buknak alá. De többszás mérföldnyi túraút kanyarok a hegyek között. Mi a belépés után a völgy fölötti területen jártunk egy jó nagyot a gyerekekkel. Itt sok a medve, amiket medvecsengővel ijesztettünk el. A gyerekek felváltva kolompoltak.

 

A Pacific Crest Trail egy szakaszán mentünk. Ez a trail a teljes nyugati parton végigvezet a mexikói határtól a kanadaiig. Ha lenne 4-5 hónapunk, vagy inkább hat, akkor Lindával végigjárnánk ezt a kb. 3000 mérföldes túrát. Talán egyszer...

 

Az alsó részt, azaz a völgyet csak másnap néztük meg. Míg fent alig vannak emberek, lent óriási a tömeg. Kicsit kiábrándító is az egész. A kempinget csak kívülről láttuk, de olyan volt, mint egy legrosszabb zsúfolt balatoni kemping. Mi a medvék és a fiúk láza miatt, valamint amiatt, hogy hetekkel korábban kell helyet foglalni, motelben aludtunk Sonoraban, ahol minden idők legrosszabb reggelijét kaptuk.

 

A Senoraba vezető úton van egy furcsa útszakasz: rettenetesen meredeken visz le egy szerpentin egy völgy egyik oldalán. Óriási kanyarokkal. De van itt egy másik út, ami a térkép szerint sokkal egyenesebb. Ez a völgy átellenes oldalán fut és irtózatosan meredek. Este lefelé a kanyargóson mentünk, de aztán reggel nekifutottunk a meredeknek. Jól bírta a 200 lóerős motor.

 

A völgy, leszámítva a tömeget, valóban szép és geológiailag különleges. Visszatérve Pasadenaba meg is néztünk egy filmet a keletkezéséről a Lindával. De tömeg csak foglalkoztat most is. Volt egy jelenet, amikor is a kisbusszal átmentünk az egyik helyről a másikra. Megjelent egy család, mondjuk úgy, közepesen rossz arcúak. A babakocsijuk felpakolása majdnem 10 percig tartott, mivel eléggé tömve volt a busz. De hát legyünk türelmesek a kisgyerekesekkel, ismerjük a problémáikat. Aztán 2 perc utazás után a következő megállónál leszálltak, ami újabb öt percig tartott. A két megálló közötti távolságot gyalog 10 perc alatt megtehették volna...

 

A völgy végében van a Mirror Lake, ami a száraz tél miatt sekély volt és viszonylag kicsi. Úgy terveztük, hogy a tóból kivezető patak egyik oldalán sétálunk fel és a másik oldalán sétálunk vissza. Az odaút nem volt a legideálisabb, mert lovas ösvény is volt egyben, ami azt jelentette, hogy vastagon tele volt lócitrommal. Jó büdös volt... És a másik gond az volt, hogy a térképen sejthető átkelő csak egy sejtelem maradt, nem volt híd a másik oldalra. Végül úgy döntöttünk, hogy a Linda és én levesszük a bakancsunkat, és átsétálunk. Én háromszor tettem meg a kb. 30 méteres utat a jéghideg vízben: átvittem a táskákat és kitapasztaltam a lehetőségeket, aztán vissza és végül nyakamban a Marcival és kezemben az Annával. Egyszerre vittem a kettőt, mert semmiképpen nem akartam újabb két utat a hideg vízben. Linda a Bálintot cipelte át.

 

A parkból kifelé meg akartuk nézni a sequoia fenyőket. Itt is van belőle sok. Linda húsz éveát is ment az alatt, amelyikben alagút van. Azóta sok minden változott. A parkolót lejjebb rakták három mérfölddel, így egy jó kétórás túra lett volna bejárni a területet. Viszont ekkor már este volt, a gyerekek bealudtak a kocsiban, így le kellett mondani a látványról.

 

Irány San Francisco.

 

Úton a Yosemitebe, 2013. május 19-20.

 

A Yellowstone után a Yosemite Park felé vettük az irányt. Idaho Falls-ban szálltunk meg a parkból kifelé menet. Nekem nagyon tetszett a város neve, sokat ígért. De csak egy átlagos kisváros széles autóutakkal és óriási parkolókkal. Persze valószínűleg igazságtalanul ítélkezem, mert csak egy autópálya széli motelt és annak környékét láttuk... A szállás a szokásos volt, de mindig van valami izgalmas. Például itt állt egy pickup a parkolóban, aminek az anyós-ülése színig volt üres cigarettás kartonokkal. A reggelinél pedig a szokásosnál rosszabb arcú átutazó vendégek alkották a közönséget. És az átlagnál is rosszabbak voltak a péksütemények. Később a Lake Tahoenál a Lindával jól ki is beszéltük a témát: itt szinte kivétel nélkül pocsék a reggeli, és ezt az európai commentelők gyakran meg is jegyzik. A vacsora viszonylag jól sikerült, egy Pizza Hutban ettünk. Két nagy pizzát kértünk, aztán odajött a pincér lány két közepessel, merthogy nem volt szabad nagy tepsijük. Viszont már sütik a másik két pizzánkat. Így a következő napra is megvolt a vacsoránk, mert a közepes pizza is elegendőnek bizonyult. A pincér lány közben kikérdezett minket arról, hogy honnan jöttünk. Azt mondta, hogy kevés átutazó vendégük van, nagyon kieső ez a hely.

 

Ahogy átértünk Idahoból Nevadába, sokat változott a táj. Száraz, sivatagos lett minden. És megjelentek a kaszinók. De a legkülönösebb egy gördeszkás srác volt, aki az út szélén nyomta egy jó masszív deszkával. A legközelebbi település kb. 20-30 mérföld lehetett, tehát nem tréfált! Vitte a lángot jó magasan.

 

A Yellowstone és a Yosemite között nagy a távolság, mindenképpen szükségünk volt egy köztes megállóra. Eredetileg egy Elko melletti kempingben szerettünk volna megszállni, ami már a Nevadai sivatagban van. De a Linda arra lett figyelmes, hogy a Bálint kicsi teste túl meleg: belázasodott. Úgyhogy továbbmentünk Battle Mountainba és moteleztünk. Nem volt foglalt szállásunk. Az első hely nem tetszett, a második még annyira sem: egy kaszinóval volt egybeépítve a motel, a koszos ablakon át látszott a szakadt koszos függöny... De a harmadik hely egészen jó volt, ott aludtunk (Super 8).

 

A porta előtt ált egy óriási Dodge pickup, néztem is hogy mekkora. A rendszáma a következő volt: 2HUGE4YOU, azaz „túl nagy neked”.

 

Aztán reggel tovább. De reggelre a Marci is belázasodott...

 

Battle Mountain elég kicsi település, nem volt még egy Starbucks sem. A recepciós néni ajánlgatott egy kávézót, de a leírása alapján a szokásos termoszos híg lét árulták csak. Egyébként annyira kicsi a település, hogy mentes minden -féle szupermarkettől és hasonlóktól. Ami kedves dolog, de ettől csak még kilátástalanabbnak tűnt az egész ott a sivatag közepén.

 

Winnemuccaban álltunk aztán meg tankolni és venni valamit uzsonnára. Itt megkóstoltam a Peet's Coffe kávéját. Ezt korábban már valaki ajánlotta. Nekem nem jött be, nagyon édesre csinálták és gyengébbre mint a Starbucksban.

 

Marci már napok óta kínzott minket a vasúttörténeti parkkal. Igazából csak egy ajándékboltot akart kis vonatokkal. Szerencsére egy szórólapon megtaláltuk, hogy Carson Cityben van egy vasutas kiállítás. És reméltük, hogy lesz ajándék bolt is, mert a Marci persze valami kis vonatot szeretett volna. Carson City egyébként Nevada fővárosa. Amerikában gyakori, hogy viszonylag jelentéktelen válrosok egy-egy állam fővárosai. Carson szinte kis falu Las Vegas és Remo között. Viszont fontos vasítvonal mellett fekszik. Szóval vasút. A kiállítás egész jó volt. Érdekes volt megtudni, hogy a két párhuzamosan futó sínpárt hosszú ideig külön tulajdonosok üzemeltették. És volt egy ultramodern vonat, ami majd száz éve közlekedett erre. Érdekessége, hogy kerek ablakai voltak, mert a tervezője már ismerte a jelenséget, mely szerint a sarkok töréshez vezethetnek.

 

Estére South Lake Tahoba értünk. Ez egy igazi alpesi üdülőhely: szép tavacska magas helyekkel, sok medvével. A szállásunk nagyon jó volt, mert a tágas szobákat síelőkre méretezték (Big Pines Mountain). Volt gázlángos kandalló is. Mikor vacsoráért mentünk, összefutottunk egy magyar lánnyal, aki az amerikai férjével él itt. Beszélgettünk egy kicsit. Aztán a tóparton jártunk egyet, ahol az úszómester srác a kutyáit úsztatta. Nem is volt olyan hideg a víz.

 

A reggeli itt egész jó volt, szinte európai: natúr müzli jófajta lekvárral és mézzel, facsart narancslé a szokásos híg szörp helyett, jó teafű, stb. Egy egészen jó pillanatban tankoltunk 3.49-ért, mert előtte és utána $4 fölött volt a benzin. És akkor nekiindultunk a Yosemite nyugati bejáratához, a Tioga Peak felé.

 

Maci Laci földjén, 2013. május 17-18.

 

A kirándulásunk egyik fő állomása a Yellowstone nemzeti park volt. A Yellowstone egy különleges pontja a Földnek. Elsősorban a gejzírek miatt, de az egész táj különleges, gyönyörű. Nehéz a Grand Canyonnal összehasonlítani, hiszen teljesen más, de valahol ez a két pont lehet a leglátványosabb hely az USA-ban.

 

Maci Lacit nem véletlenül hoztam fel a címben: láttunk igazi grizlit a természetes környezetében! Eredetileg abban bíztunk, hogy nem fogunk medvével találkozni, de titkon reméltük, hogy jó messziről azért meglátunk egyet. És úgy is lett, az út szélén parkolt rengeteg kocsi, hát mi is lassítottunk. És akkor megláttunk úgy 100m-re egy grizlit, amint a fűben bóklászik. Kicsit bámultuk, aztán indultunk volna tovább, de akkor lezárták az utat. Eredetileg útépítés miatt, de aztán lábra kapott a pletyka, hogy egy anyamedve három boccsal próbál átkelni egy vízmosáson, és ezért nem lehet tovább menni. Ebből viszont már nem láttunk semmit, akárhogy meresztettük a szemünket. A grizliről azt kell tudni, hogy eredetileg az egész USA tele volt vele, de nagyrészt kilőtték őket, mert nagyon veszélyesek. Ma már csak északon és Kanadában vannak, de ott még nagyon sok. A helyükre fekete medvéket telepítettek, mert szükség volt a láncszemre. A fekete medvék viszont veszélytelenebbek, ritkán támadnak emberre.

 

Más állatokat is láttunk: bölények és szarvasok több helyen is voltak. A bölényekkel vigyázni kell, mert nagyon nagy állat, és időnként felbőszülnek. A szarvasoknak most nincs agancsa, elég sután néznek ki. A Yellowstone környékén szokás az elhullott agancsokból építkezni. Székelykapu szerű íveket és más csodákat építenek belőlük.

 

Az időjárással nem volt szerencsénk. Szinte végig esett az eső, vagy legalábbis be volt borulva az ég. És hideg is volt. Az utak egy részét csak 10-én nyitották meg, a közepesen magas hegyeket is hó takarta. Magasabban az út mellett is 40-50cm hó állt még. Itt éppen hogy csak vége van a télnek. Az első napon két réteg nadrággal próbálkoztam: vékony túranadrág esőnadrággal. A második napon egy polár nadrággal megtoldottam mindezt. Végül is mind a két kombináció jó volt, az egyik kicsit kevés, a másik kicsit sok, de mindkettő kényelmes. A gyerekeken persze harisnya, nadrág, eőnadrág végig.

 

A kirándulás egyik része a Grand Teton nemzeti park lett volna. Ez egy szép sziklás hegyvonulat, körülbelül mint a Tátra a felvidéken, csak valamivel kisebb. Ennek a tövében szerettünk volna járni egy jót, de az eső ezt nem engedte meg. Úgyhogy mentünk tovább, és megnéztünk két gejzíres területet. Az Old Faithfull környékén sétáltunk egy nagyobbat. A második napon sem jutottunk előrébb: az eső esett a Tetonnál, úgyhogy végül a gejzírekre szántunk több időt. Ezekről nehéz bármit is írni, látni és érezni kell őket: színes tavacskák, gőzölgő-bugyborgó táj, néhol egy-egy kitörés. A Marci félt a látványtól és a kénes szagoknak sem örült igazán.

 

2005-ben Izlandon jártunk, és ott néztünk gejzíreket. Linda akkor azt mondta, hogy az semmi. Pedig szép és izgalmas volt. A Yellowstoneban azonban tényleg sokkal több és változatosabb gejzír van. És csak egy kis részét tudtuk bejárni a parknak.

 

A keleti túránk óta motoszkál bennem a gondolat, hogy lassan rosszabbak vagyunk azoknál a japán turistáknál, akik egy hét alatt körbejárják „egész” Európát. New York vagy a Yellowston 1-2 nap alatt nem járható be, legalább 3-4 nap jó lett volna ahhoz, hogy a lényegesebb dolgokat megnézhessük. Azonban sok helyet megismerhetünk a rövid idő alatt is, és a gyerekek mellett mélyebb programokra úgy sincs most mód.

 

A szállásunk Jacksonban volt egy Motel 6-ben. Zuhanyzós, a wifi $3 és nincs reggeli. Ettől függetlenül jó, modern bútorozás és van mikró. Jackson a legközelebbi város volt a déli oldalon, amit még ki tudtunk fizetni. A közelebbi helyeken, a parkon belül már $100 felett vannak a lodgek, jellemzően sokkal felette. Sátrazni pedig a medvék és a hideg miatt nem akartunk. Utólag Jackson nem volt a legjobb választás, mert ez a Tetonhoz volt közel, amit az időjárás miatt nem tudtunk megnézni. Jobb lett volna a nyugati oldalon keresni valamit, közelebb a gejzírekhez. A park hatalmas és csak lassan lehet autózni a sok kanyar és a sebességkorlátozások miatt.

 

Salt Lake, 2013. május 16.

 

Salt Lake City volt a következő állomásunk. A mormonok központja. A mormon vallást keresztény szektának nevezném, de ez nem tudom, politikailag mennyire korrekt. Minden esetre egy elég elszigetelt, szélsőséges csoport, akik azért igyekeznek intenzíven terjeszkedni. A dogmatikájuk az ószövetségre támaszkodik elsősorban, ezért arról híresek, vagy hírhedtek, hogy náluk megengedett a többnejűség. Ez persze ma már nem igaz, még a nyolcszázas évek végén eltörölték ezt ahhoz, hogy az egyébként amerikai fennhatóság alatt lévő Utah állam teljes jogú tagként csatlakozhasson az Egyesült Államokhoz.

 

Még 15-én késő délután értünk a városba. Egész nap esett az eső, vagy legalábbis lógott a lába. Itt motelben aludtunk, az eredeti terv szerint négy nap után ekkor lett volna először zuhanyzónk (de a korábban leírtakból látszik, hogy zuhanyzásra korábban is volt módunk). Bementünk a városközpontba. Itt megnéztük a mormonok központját. Ma persze már itt is sokféle népség lakik, de az egész állam többsége mormon a mai napig. Tegyük hozzá, hogy az állam összlakossága kb. 2,5 millió fő, aminek a fele Salt Lake Cityben él. A népesség összetétele kapcsán érdekes megjegyeznem, hogy a Wallmartban a biztonsági őrök ellenőrizték a számlát kilépéskor, ami nagyfokú bizalmatlanságot mutat. A mi környékünkön ez eléképzelhetetlen.

 

A mormonok fő temploma még a XIX. század végén épült. Kívülről szokványos négytornyos neogótikus épület lenne, de a belseje egészen különös. Ezt persze csak modellről láthattuk a visitor centerben, mert nem mehettünk be az épületbe, lévén nem vagyunk mormonok. Linda 20 éve még állítólag volt bent, ma már nem tudtunk belépni. Szóval az a különös, hogy a templom belül három szintes: felül van a gyülekezeti tér protestáns stílusban elrendezve; alatta vannak különböző tanácstermek; a földszinten van a keresztelő tér és más gyülekezeti terek.

 

Két visitor center is várja a látogatókat, ahol zavarba ejtően készségesen fogadnak a „rangerek”. Azért itt senki sem lett volna szomorú, ha a nap végére csatlakozunk az egyházukhoz... Az udvaron is többen leszólítottak, nagyon segítőkészek voltak, de még éppen nem tolakodóak. Végül is mi voltunk az ő vadászmezőjükön.

 

Mire körbejártuk a mormon templomot, addigra kisütött a nap. Gyönyörű volt, mert a nap már lemenőfélben volt, és a háttérben felhős maradt az ég. Több szivárvány is kialakult, amiknek olyan élénk volt a színe, hogy én még hasonlót sem láttam. Aztán ahogy elhagytuk a templomot egy kettős szivárványt láttunk meg. Korábban is láttunk ilyet, de most mind a kettő rendkívül élénk színű volt. Ráadásul a belsőn keresztül látszottak a háttérben a hegyek. Hasonlót nem láttam korábban. Mármint hogy a szivárvány által megfestett levegőn keresztül látszódjon még valami.

 

Csütörtökön délelőtt a Salt Lake partjára készültünk. A szállás helyét úgy választottunk, hogy a közelben legyen valami jó kis strand, ahova kiülhetünk, esetleg úszhatunk. Merthogy a Salt Lake nagyon sós, sósabb, mint a tenger, és ezért különleges élmény benne úszni. De aztán kiderült, hogy Linda elnézett valamit a térképen, és csak hosszabb úton értünk el egy megfelelő strandot. Ez nem volt nagy baj, mert legalább irányban mentünk. A strand nyomokban sem emlékeztetett Santa Monicara vagy Malibura. Rajtunk kívül talán 10-20 ember volt a parton. Pedig május ide, május oda, a rendkívül sekély víz úszásra alkalmas lett volna, ha 20-30 méterre a parttól legalább derékig ért volna. Balaton déli part... A Salt Lake partja híres a gusztustalan fekete legyekről, amik inkább a bögölyökhöz hasonlítanak. Szerencsére ebből most kevés volt. A gyerekek kavicsvárat építettek, én kacsáztam lapos kövekkel, és Lindával a lebegést is kipróbáltuk a sós vízben.

 

A végén ettünk egy hamburgert. Ennek kapcsán megbeszéltük, hogy jó pár éve, amikor megjelent a Super Size Me c. film, azt gondoltuk, hogy túlzás. Mármint az, hogy a rendező azzal vádolja a gyorséttermeket, hogy rákényszerítik az embereket az egészségtelen táplálkozásra. A tapasztalatunk az, hogy Amerikában valóban nehéz úgy táplálkozni, hogy a kalóriák és az összetétel kicsit is egészségesebb legyen. Nem csak a gyorséttermek ragadnak a cukortól és csöpögnek az olajtól, de a közepesen igényes éttermekben sem jobb a helyzet. Az egészségesebb ételekért sokszoros árat kell fizetni és a legtöbb helyen nem is elérhetőek.

 

Fremont Indian State Park, 2013. május 15.

 

Salt Lake City felé megálltunk egy kis helyen, a Fremont Indian State Parknál. Mint az aztán a visitor centerben kiderült, az egész terület annak köszönheti a létét, hogy a nyolcvanas években az autópálya építésekor rátaláltak egy indián település maradványaira. A terület egyébként már évszázadok óta lakatlan volt. A gazdag leletanyag miatt gyorsan felhúztak egy visitor centert kiállítással és tanösvényekkel, valamint a közelben kialakítottak egy kempinget is.

 

A kemping nagyon szép volt itt is: erdők, sziklák körben mindenütt. Ivóvizes hálózat volt, de zuhanyzó persze nem. Állítólag medvék is előfordulhatnak, de mi szerencsére nem láttunk egyet sem. Az egyik ember azt mondta, hogy ő már többször járt itt, de még neki sem volt hozzá szerencséje. Azért nem árt az óvatosság. Minden esetre az jó jel volt, hogy nem raktak ki medvebiztos dobozokat az élelmiszereknek. Tehát a az üzemeltető sem számított igazi veszélyre.

 

A kiállítás mellett a tanösvényeken nagyon sok indián rajz volt a sziklákra festve. A kiállítás is jó minőségű volt. A gyerekeknek pedig berendeztek egy jó játszószobát, ahol indián holmikkal babázhattak és mászkálhattak egy félbevágott indián kunyhón. Elég kieső helyen van az egész, de mégis jól meg van csinálva. Látszik, hogy költenek rá, persze van is miből...

 

Volt itt még egy kalandunk a tankolással. Már majdnem teljesen kifogytunk, és hát a környék elég kihalt. Aztán 5-10 mérföldre találtam egy kutat, ami ugyancsak lepukkant volt. Meglepetésemre a szinte üres 22 gallonos tartályba csak 17-et tudtam tölteni. Valószínűleg rosszul mértek, kivételesen a vásárlónak kedvező irányba.

 

Antelope Canyon, 2013. május 14.

 

Az Antelop Canyon egy különleges hely. Vagyis kettő, mert van alsó és felső. A táj szinte szokványos: nagy kopár sivatag néhány nagyobb sziklával. De itt van ez a két kanyon, ami belesimul teljesen a környezetébe, csak egészen közelről látszik, hogy van valami különös. Ha eső esik, a víz összegyűlik itt egy medencében, és bezúdul a canyonba, mit aztán különös formára váj az örvénylő víz. A canyon rettentő szűk, alig pár méter széles általában, viszont vagy 10-15 méter mély. Csodálatos a fényjáték.

 

A terület indián föld, és a kormány szándéka szerint az indiánoknak ebből jól meg is kell élniük. Míg a nemzeti parkokba a heti belépő járművenként $25, addig itt a felső kanyon megnézése került több mint $100-ba. Az alsót ki is hagytuk aztán... De van idegenvezetés és odavisznek a jeeppel. Az idegenvezető srác tényleg sok érdekes információval ellátott. Például, hogyha 40 mérföldre innen esik az eső, akkor a víz akár fél órán belül ideér. Ezért esős napokon lezárják az egész területet. Egyszer próbálták lemérni a víz sebességét a canyonban, és 4.5 mp alatt leért a jeladó a 400m hosszú szakaszon. Ez nekem nem tűnik reálisnak, de annyi biztos, sebes az áramlás. A National Geographic fel akarta venni kamerával az egyik áradást, de a kamerákat rögtön elsodorta a víz. Pedig a sziklába vésték az állványokat.

 

A canyon érdekessége még, hogy csak a kilencvenes években fedezték fel. Az indián idegenvezető azt mondta, hogy ők persze már régebben is ismerték... De a dolog nem meglepő: annyira belesimul az egész a tájba, hogy csak akkor látszik a különlegessége, ha már be is lépünk.

 

Az Antelope Canyon mellett van Page, egy kisváros. Itt aludtunk egy Riverside nevű kempingben, amihez a legközelebbi folyó legalább 10 mérföldre van. Ez inkább lakókocsis hely, de legalább volt zuhanyzó és medence is. Az egyik szomszédunkban horgászok sátraztak, a másik oldalunkra pedig egy német srácokból álló társaság érkezett. Utóbbiak részben a szabad ég alatt aludtak. Meglepő módon reggel nem sörösdobozokkal, hanem kolásdobozokkal volt tele az asztaluk.

 

Zion National Park, 2013. május 13.

 

A nemzeti parkok között a híresebbek közé tartozik a Zion. Ez egy nagy folyóvölgy, ami szépen zöldellik a sivatag közepén. A kopasz sziklák között viszonylag dús a vegetáció. A völgyet és annak mellékágait lehet bejárni elég nagy területen. A völgy a nevét a mormonoktól kapta, jelentése menedék.

 

Frekventált helyről van szó. Ugyan nincs annyi látogató, mint a Grand Canyonnál vagy a Yellowstonban, de a szűk völgy miatt az évi 2-3 millió látogató mozgatása bonyodalmakba ütközik. Ezért egy ingyenes buszjárattal lehet csak mozogni az egyes látványosságok között. Ez állítólag környezetvédelmi szempontból is jó, hiszen kevesebb jármű terheli a levegőt. De fontosabb, hogy nem kell autóban rostokolni a szűk szerpentinen és aztán parkolóra vadászni. A shuttle meg jön elég sűrűn. Az első buszozásunkkor beszélgettünk egy házaspárral, akik North Carolinából jöttek, ahol Linda 20 éve töltött egy évet. Még a város is ugyan az volt, Ralley.

 

A látogatható terület felmegy egészen a völgy felső szűkületéig, ahol aztán már csak a folyó kanyarog a sziklák között. Ide is szerveznek túrákat, vagyis inkább irányítanak turistákat. Fel lehet menni a vízben gázolva még egy elég hosszú szakaszon. Erre a fajta szórakozásra ráállt egy iparág: vízhatlan ruhákat, táskákat és neoprén cipőket kölcsönöznek a kedves érdeklődőknek. De láttam olyanokat, akik csak egyszerűen tornacipőben és rövidnadrágban elindultak. Persze az is lehet, hogy ők csak egy kisebb szakaszt jártak be, mert azért a víz elég hideg.

 

Az itteni kempingünk kevésbé volt jól felszerelt, mint a Valley of Fireben található. Viszont előre le kellett foglalni a helyet interneten, mert nagy a forgalom. Csúcsszezonban hónapokkal előre megtelnek a helyek. Itt is szép volt a környezet, de a sátorhelyek szűkebbek voltak, és a nagyobb létszám miatt a vadregényesség is elmaradt.

 

A parkból kivezető út talán szebb volt, mint maga park. Csodálatos hegyek között vezetett a szerpentin. Különböző színekben játszó sziklás hegyek minden irányban. Volt egy vicces jelenet is: az út egy szakaszon a sziklába vájt alagútban vezetett. Az alagút keskeny, ezért csak egy irányú forgalmat engednek. Amikor odaértünk, a ranger néni egy botot nyomott a kezembe, hogy az alagút végén majd adjam oda a másik rangernek. Ez jelezte, hogy mi vagyunk az utolsó autó. Egyszerű de nagyszerű megoldás.

 

Celebration of the lizard, 2013. május 12.

 

A bejegyzés címét a Doors zenekartól vettem, Jim Morrison volt megrögzött imádója a gyíkoknak. Azért ezt a címet választottam, mert rengeteg gyíkot láttunk a nap folyamán. Olyan gyíkokat, amiket korábban csak állatkertben láttunk. Chuckwalla, sivatagi iguana, pöttyös gyík. Nagyon sok volt belőlük, ügyesen szaladgáltak a kövek között. Még más fajták is elfordulhattak volna, de azokkal nem volt szerencsénk találkozni.

 

A Valley of Fire a Nevadai sivatag része. Attól különleges, hogy vöröses sziklák határozzák meg a tájat. Egyébként viszonylag puha mészkő az egész, csak a vasoxid megszínezte. A kőzet puhasága miatt a szél és a víz erősen koptatja a sziklákat, ami különleges alakzatokat eredményez. Szóval izgalmas a látvány.

 

De vannak más különlegességek is. Például a megkövesedett fatörzsek. Még a dinoszauruszok idejéről maradtak itt olyan fatörzsek, amiket a kidőlés után átjárt az ásványi anyagokban gazdag víz, ami konzerválta a fák anyagának belső szerkezetét. Csak éppen kővé változtatva. Itt persze minden a kövekhez kötődik, hiszen nincs is nagyon más. Mint mondjuk az indián sziklarajzok. Már láttunk ilyet a Mojave sivatagban is, de az elég kicsike volt. Itt sok helyen és nagy felületeken láthatóak.

 

Ahogy elhagytuk a terepet még meg akartunk állni a szomszéd state parkban strandolni. Be is fizettük a park belépőjét, de aztán a tópart le volt zárva. Szerencsére visszaadták a belépő árát.

 

Indulás, 2013. május 11.

 

Ezen a napon indultunk a második nagy kirándulásra. A kirándulás most, mint áprilisban is, két részből áll: egy szakmai és egy országismeretiből. A szakmai rész szerint San Franciscóban fogok meglátogatni két professzort, a kirándulás fő állomásai pedig a Yellowstone és a Yosemite nemzeti parkok. A Yellowstone előtt több sivatagot is megnézünk Las Vegastól északra. Az első ezek közül a Valley of Fire.

 

A Valley of Fire-be vezető utunk már ismert ösvényen indult Las Vegas irányában. Már térkép sem kellett az út nagyobbik részén, hiszen erre mentünk Calicoba, a Grand Canyonhoz és a Death Valleybe is. Úgy alakult, hogy szerettünk volna venni ezt-azt a vacsorához, ezért megálltunk Las Vegasban is. Egy út menti bevásárló központot néztünk ki a feladat végrehajtásához, de mint kiderült, ez egy outlet központ volt. Ételt nem adtak. Viszont így is volt értelme a megállónak: az autópályáról is látszó ponyvás lefedések miatt álltunk meg itt, amik közelről nézve is nagyon szépek voltak. Illetve volt egy fura ház, ami Escher stílusában folyt szét a forróságban: egy kb. három szintes ház fémlemez homlokzattal teljesen össze vissza görbítve. Azt gondolná az ember, hogy ilyen csak látványterven van, és erre itt meg megépítik...

 

Estére odaértünk a Valley of Fire-be. Ezt az állomást úgy néztük ki, hogy még a Mojave sivatagban ajánlotta egy házaspár. Nem tartozik a híresebb látványosságok közé. Pedig megkapóan szép a táj: vöröses sziklákkal tarkított sivatag. A kemping egy ilyen sziklákkal körbe vett völgyben volt. Nagyon szép volt a táj különösen a naplementében. Az itteni sivatagok nem hüllnek le éjszakára, mint a Szaharáról szóló történetekben. Ha nappal kánikula van, éjszaka sem megy húsz fok alá. Úgyhogy jó meleg volt az éjszaka. A hosszú autózás közben a gyerekek sokat alszanak, emiatt nem egyszerű az altatás. Különösen a Marci alszik el nehezen ilyenkor, akinek az alvásáért én vagyok a felelős mostanában.

 

A kempingről még fontos megemlítenem, hogy meglepően jól felszerelt: van zuhanyzó is. Ez eddig még sehol sem volt, legutóbb a Mojaveban csak pottyantós wc-t szereltek fel pl. Úgy általában nem lehet a szemükre vetni a vizesblokkok hiányát, mert a sátorhelyek ára rendszerint nem több $15-nál, ami európai viszonylatban nagyon olcsó (csak a sátorhelyér kell fizetni, ahova beállhat egy autó, 1-2 sátrat fel lehet verni, és 8 ember használhatja a helyet). Ez az árszint a state parkokra és a national parkokra igaz, más helyek akár sokkal drágábbak is lehetnek, illetve a szolgáltatás is különbözhet. De mi eddig csak ilyen helyeken voltunk.

 

Marengo Primery School, 2013. május 10.

 

Komoly elmaradásokat sikerült felhalmoznom az elmúlt hetekben, pedig lett volna miről beszámolni. Sajnos vagy szerencsére nagyon sok volt a feladatom. Holnap reggel pedig egy komoly, két hetes útra indulunk. Menet közben megszállunk majd néhány motelban, akkor talán haladok a naplómmal is. Az elmaradt két hetet is be tudom majd pótolni esetleg.

 

Ma reggel én kísértem be az Annát az iskolába, block day volt, amikor is az egész napot együtt tölti az iskola. A nap máskor is azzal kezdődik, hogy együtt eléneklik a himnuszt és mondanak egy nemzeti öntudatot ébresztő versikét. Kicsit irigyeltem őket. Magyarországon jelenleg két lehetőség van: vagy nacionalista valaki vagy hazaáruló. A valóság persze nem ilyen, a nagy többség szerintem szereti a hazáját, csak inkább nem beszél róla, mert akkor a „másik oldal” megbélyegzi. Vannak rossz hagyományaink, nálunk a második világháború és az előtte eltelt időszak súlyos következményekkel járt. Ez után pedig a kommunizmus túlkompenzálta a dolgot. A Horthy korszakban nálunk is ment reggelente az iskolákban a „Hiszek Magyarország feltámadásába”, ami semmiben sem különbözik az itteni „Oh America, you beautifull”-tól. Csak az itteni nacionalizmus szélsőséges szárnyainak eddig nem sikerült a hatalom közlébe kerülnie, és talán nem is fognak. Úgyhogy teljesen természetes, ha valakinek zászló van a házán vagy az autóján. Együtt éneklik a himnuszukat. A két nagy politikai párt között pedig nem jelent választóvonalat a hazaszeretet kérdése. Persze vannak más árkaik...

 

LAX, 2013. április 24.

 

A szüleim szerda délután indultak haza. A bostoni merényletnek érezhető volt a hatása: láthatóan több rendőr volt mindenütt, olyan fegyvernemekből is, amilyeneket akár csak néhány héttel korábban nem láttam ezen a területen. Sok volt a golyóálló mellény, és géppisztolyos őr is volt, fegyverrel kézben. Gondolom civilbe öltözött rendőrök is voltak bőven.

 

A szüleim 3 hetes látogatása is eltelt elég gyorsan. Különösen, hogy mi apámmal nagyobb részt keleten voltunk. Most már szaladnak a hetek, két hónap, és indulunk haza mi is. Addig azért sok még a feladat. A kutatómunkám eredményeiről cikket kell írnom és meg kell még ejtenünk a másik körutazásunkat, aminek a fő célállomása San Francisco.

 

Big Bear, 2013. április 21.

 

Az egyik első úticélunk volt a Big Bear tavaly októberben. Akkor végül a Joshua Tree sivatagba mentünk, mert a Big Bearnél nem volt már sátorhely. Aztán jött a tél, és ugyan többször szóba került a Big Bear, a végén nem jutottunk el oda. Most viszont úgy hozta a sors, hogy a szüleimmel az utolsó kirándulást valami vidéki helyszínre szerettük volna összehozni, hogy anyukám is kimozdulhasson a városból, láthassa egy kicsit a tájat.

 

A Big Bearrel az utolsó kapcsolatunk a tél folyamán az volt, amikor a magyar sajtó is tudósított az exrendőr rendőrgyilkosról, aki a Big Bearhez menekült. Ez a terület közel esik Los Angeleshez, de már elég komolyak a hegyek. Alpesi tájnak mondják, de azért hangulatában messze esik az Alpoktól. Talán a hegyek is alacsonyabbak. Télen stabilan esik a hó, ezért komoly síkultúra van és vannak szánkópályák is. Azonban a tél folyamán, mire elindultunk volna egyet szánkózni, jött egy melegebb esős idő, és elolvadt a hó. De egy-két pályán még most, április végén is volt hó, amit persze ágyúztak.

 

Maga a település egy tó mellé épült, ami méretében talán a Velencei tóhoz hasonlít, de inkább kisebb nála. Alapvetően üdülőfaluról van szó, mindenütt üdülőházak és motelek láthatóak. Vannak kempingek is. A legnépszerűbbek a kabinok, amik talán a mi kulcsos házainkhoz hasonlítanak, de kicsit igényesebbek. Emiatt elég drágák is a motelekhez képest. De ez minket nem érintett, mert csak egy napra jöttünk.

 

Három helyet néztünk meg. Az első a tó partján volt, Boulder Bay. A boulderek közepes méretű sziklák, erről kapta a nevét a boulderezés, ami kis sziklák megmászását jelenti. Ez az öböl igazán festőien néz ki. Körben helyes nyaralók vannak, magát az öblöt pedig egy nagyobb sziklás sziget zárja el a tótól. Aztán felmásztunk a Rock Castel nevű helyre. Ez egy 2-3 mérföldes hegymenet volt. A cél nem volt annyira konkrét, mint az elején gondoltuk, a hegytetőn egy nagyobb területen voltak kisebb-nagyobb sziklák, amik várat formáztak, ha nagyon úgy akarom látni. A kilátás gyönyörű volt a tájra. És mindenki jól el is fáradt. Aztán levezetésként megnéztünk egy állatkertet. Ez nem igazi állatkert volt, hanem inkább menhely. Olyan állatokat tartanak itt, amiket valami oknál fogva befogadtak vagy nem tudtak visszaereszteni a természetbe. Van olyan medve, amelyik $8000-nyi mézet evett meg egy farmról, és az altatástól egy Hearley Davidson klub mentette meg azzal, hogy itt csináltattak neki egy kifutót.

 

A tó partjával nem sok szerencsénk volt, leszámítva a Boulder Bayt. Szinte végig be van építve, nem találtunk jó leülős, sétálós, játszós helyet.

 

Back to LA, 2013. április 20.

 

A repülőút kapcsán leírtam, hogy mennyire más tájba érkeztünk vissza. Az USA egy kontinensnyi ország, nagyok a kulturális különbségek az egyes részek között. Azért nem akkora, mint Európán belül, ahol országonként más nyelvet is beszélünk, de azért markáns a különbség. Otthon is szembetűnő az, amikor átmegyünk a határon. Bármelyiken. Ha a magyarok lakta Felvidékre vagy Erdélybe megyünk akkor is érezni, hogy minden más, mint a határ másik oldalán. Hát még ha Ausztria felé indulunk. A californiai világ sem hasonlít a keleti parthoz.

 

California hömpölyög, az élet leginkább a hatsávos autópályákon mutatja magát. Eközben keleten szinte falusias a környezet leszámítva a metropoliszokat. Viszont az életerő talán New Yorkban áramlik a legintenzívebben. Tele az utca emberekkel, akik érezhetően tartanak valahová, csinálnak valamit. Szabó Dani, a zenész barátunk azt mondta, hogy az összes zenész egyetért abban, hogy New Yorkban a legjobb koncertezni, mert a közönség nagyszerű energiákat sugároz a muzsikusok felé is.

 

Én pillanatnyilag négy -féle helyet különítek el magamban itt az USA-n belül. Van a nyugati part és a sivatagok, a keleti parti vidék, a keleti nagyvárosok és New York. Itt a nyugati parton nem érzek lényeges különbséget a kisebb és nagyobb települések között. Keleten azonban nagy volt a szakadék akár csak Buffalo és Chicago között, nem is beszélve Ithacaról és környékéről. Biztos lehetne ezt még tovább ragozni, de én ennyit láttam eddig. Kíváncsi vagyok nagyon San Franciscora, mert arról is legendákat zengenek.

 

Az idő rövid története, 2013. április 19.

 

Sajnos ez a történet sokkal rövidebb lett számomra, mint szerettem volna. Stephen Hawking két előadást is tartott a Caltechen éppen akkor, amikor távol voltam. A szervezők nagy érdeklődésre számítottak, a legnagyobb előadót foglalták le, és külön ülésrendet is hirdettek.

 

Csak pár szóban azoknak, akik nem ismerik Stephen Howkingot. Őt tartják a mai fizika legkiemelkedőbb alakjának. Többek között a világegyetem keletkezésének területén ért el komoly eredményeket (big bang theory). Cambridgeben professzor, de a Caltechen is tiszteletbeli professzori címe van. Fiatalon lebénult egy betegség miatt, azóta tolókocsiban ül és beszédszintetizátorral kommunikál. Amellett, hogy elismert tudós, sokat foglalkozik tudományos ismeretterjesztéssel is. Egyik legnépszerűbb könyve Az idő rövid története. A Big bang theory c. sorozatban is többször szerepelt.

 

Toyota Prius, 2013. április 12-20. update 1#

 

Fél év Explorer után elég szokatlan volt úgy vezetni, hogy majdnem az aszfalton ültünk. Nézzük csak amerikai stílusban:

 

cons:

  • keveset fogyaszt (kb. 5-6 L/100km)

  • jól gyorsul kis fordulaton is az elektromos motor miatt

  • egész kényelmes a méretéhez képest

  • jó a fékje, habár kicsit furcsa a generátor hangja fékezés közben

 

pros:

  • az úttartása nem valami jó

  • nem valami fordulékony (az Explorerhez képest)

  • a hifije gyenge (az Explorerhez képest)

  • és nincs benne USB lejátszó (csak CD és Bluetouth)

 

Vasárnap újra az Explorert vezettem. Azért jobb egy ilyen nagy autó minden hátránya ellenére. De a magas fogyasztást nehéz tolerálni a mai árak mellett. Azt azért kiszámoltam, hogy összeségében nem jövünk ki rosszul így sem, mert sokszor szükségünk volt a nagyobb kocsira. Ha pedig erre a 4-5 hétvégére bérlünk valami hétszemélyest, akkor az többe került volna, mint az üzemanyagra költött többlet.

 

Update 1#. Egy fontos dologra azt hiszem rájöttem. A tempomatot nem azért találták ki, hogy ne kelljen a gázpedállal sem zsibbasztanunk a lábunkat hosszabb utakon, hanem azért, hogy be lehessen tartani a sebességkorlátozásokat. Ugyanis 65 mérföld per órás tempót szinte képtelenség tartani. Elég egy kicsi lejtő, és az autó már fel is gyorsult 75-re. A tempomat figyel a pénzárcánkra és a driving historinkra. Ugyanis keleten nagyon sok a rendőr, rengeteg az ellenőrzés.

 

Washington, 2013. április 20.

 

A körút utolsó állomása Washington volt. A repülőnk délután indult vissza Baltimorból, ami 30-40 mérföld Washingtontól, így kb. 4 óránk volt arra, hogy körbenézzünk. A körbenézés egészen kőralakúra sikerült, a kormányzati negyed közepén lévő parkot sétáltuk körbe. Tulajdonképen minden fontosabb dolog egy helyen van itt, úgyhogy jól haladtunk.

 

A parkolással kezdődött itt is. Az interneten azt találtam, hogy a parkolás gond, inkább jöjjünk tömegközlekedéssel. De azzal nekünk több gondunk lett volna, mivel nem ismertük a környéket. A szállásunktól nem volt közlekedés, és több instrukciót a honlapok sem adtak. Úgyhogy egy életem egy halálom módra lejöttem az autópályáról, és abban bíztam, hogy majdcsak lesz valahol hely. Az utcán itt is van sok hely, de szabad egy sem volt negyed óra kőrözés után. Végül a Ronald Regen intézet mélygarázsában álltunk meg, ahol egész baráti áron lehetett parkolni Chicagohoz és New Yorkhoz képest. Tekintettel a bostoni eseményekre az autót is ellenőrizték a behajtáskor.

 

A Washington tengelyében elhelyezkedő park elég nyüzsgő, élő hely. Több rendezvényt is bonyolítottak párhuzamosan. Tele van emberekkel, sok a hot-dog árus, nem feltűnő a rendőri jelenlét. A park két oldalán múzeumok vannak, amiknek itt is csak a kertjébe tudtunk benézni. Ezek jó része nagyon színvonalas gyűjtemény. A városra elég lenne egy teljes nap, de a múzeumokkal már napokat ki lehetne tölteni tartalmasan.

 

Elmentünk a Capitoliumig, majd vissza a nemzeti emlékhelyekig, ahol a második világháború, a koreai háború és a vietnami háború áldozataira emlékeznek. Visszafelé aztán próbálkoztunk a Fehér Házzal. Ez nem ment könnyen, mert eléggé körbe van barikádozva. Végül a teljes tömböt megkerülve nagy nehezen szembe tudtunk vele kerülni. Izgalmas hely: a bejárattal szemben van egy nagy tér, ahol a turisták keverednek különböző mozgalmárokkal. Éppen ment egy globalizáció ellenes tüntetés, egy muszlim ember „Allah az egyetlen Isten” felirattal a hátán kántált, és más csoportok is hangot adtak véleményüknek. Ilyen a szólásszabadság. Errefelé már nagyon sok volt a rendőr. A Pentagon egy kicsit kiesik innen, oda már nem tudtunk elmenni.

 

Változnak az idők. 20 éve a Lindáék még be tudtak menni a Fehér Házba és a Pentagonba is. Ma erről szó sem lehet. 9/11 sok mindent megváltoztatott.

 

Kocsiba ültünk, és kikavartunk a városból. Ez nem volt nagyon egyszerű, mert térképünk nem volt. Az androidos Google Maps offline nem megy (tudom van ilyen funkciója, de nem sikerült működésre bírnom), az Osmandból pedig valahogy hiányzik Washington DC. Nem is értem, minden szomszéd városrész ott van, de ez a kicsi terület nincs.

 

Az egész keleti parton nem volt olyan óriási forgalom, ritkán kerültünk dugóba. A Baltimor felé vezető úton mégis sikerült. Ráadásul tankolnunk is kellett, meg kávézni, és valahogy hiányoztak a szokásos pihenőhelyek. Azért minden megoldódott. Leadtuk a kocsit, repülőre ültünk és hazaértünk.

 

Közvetlen járatot nem találtam, chicagoi átszállással kellett mennünk. Sajnos a gép úgy repült, hogy nem láttam rá a belvárosra, éppen csak a John Hancock centert tudtam megpillantani. Viszont a reptérről látszott a Sears Tower is. Amikor bent jártunk a városban, lentről nézve alig tűnt magasabbnak a szomszédainál. Viszont most messziről jól látszott, hogy majd 100m-el magasabb náluk. Ahogy felszálltunk azt láthattam, hogy a Chicagoi autópályák szombat estére eléggé kihaltak. Ezek után Los Anegeles felett 4-6 sávon hömpölygött a forgalom szombat éjfél körül.

 

Valahogy hazaérkeztem. Hét hónap után hozzám nőtt a los angelesi táj és hangulat. Jól esik megint itt lenni, pedig nagyon jó volt a keleti körút. Pálmafák, forgalmas utak, jó idő.

 

NASA Wallops, 2013. április 18-19.

 

New York után a NASA egyik kutatóhelyére mentünk, ahol a ballonokkal dolgoznak. Ide két napos programot terveztünk, kísérleteket is csináltam a laborjukban. Az odavezető utunk kissé viszontagságos volt. Egyszerűen csak azért, mert a megengedett sebességhatárok miatt már csak cruisolni sem lehetett, hanem éppen csak gurultunk...

 

Már korábban jártam a NASA JPL telephelyén itt Pasadena mellett. Hetekkel korábban be kell jelentkezni ezekre a helyekre, útlevél, vízum kell hozzá. A körutam utolsó állomásaként szereplő telephely Washingtonnal van kb. egy magasságban az óceán partján a Wallops félszigeten. Elég elhagyatott, nyugodt hely. Kisvárososok vannak csak a közelben és néhány óceán parti üdülőfalu. Ezen a telepen kisméretű rakétákat fejlesztenek és tesztelnek, valamint a ballonokkal foglalkoznak. Biztosan vannak titkos kutatások is, de ahol én jártam, ott szabadon lehetett fotózni és titoktartási nyilatkozatot sem kellett tennem.

 

A ballon program laborja elég jó. Szép nagy csarnok tele jó gépekkel. Ezen a telephelyen koordinálják a ballonos fejlesztéseket. Végeznek saját kísérleteket is, de elsősorban az üzemeltetésre és a szervezésre koncentrálnak, ahogy én megfigyeltem. Tulajdonképpen itt tervezik meg és bonyolítják le a ballonos küldetéseket. Magdi Shaid vezető mérnök volt a vendéglátóm, aki a neve ellenére férfi, egyiptomi származású. Sokat tanultam a ballonokról, sok korábbi tudományomat kellett felülírnom. Eddig csak cikkekből ismerhettem meg ezeknek a szerkezeteknek a működését, és ezek a cikkek rendszerint csak röviden írtak a működésről. Szóval felülírom most néhány korábbi megállapításomat:

 

  • A ballonok tetejére nem tudnak hasznos terhet rakni, az mindig alatta lóg. Méghozzá úgy, hogy a ballon és a hasznos teher között van egy ejtőernyő, hogy a kísérleti berendezéseket vissza tudják nyerni.

  • A ballonokat ugyan nem tudják újrahasznosítani, de begyűjtik a lehulló hulladékot.

  • A Superpressure ballonokban szabályozzák a nyomást, de csak kis mennyiségű extra gázt tudnak magukkal vinni, ezért a cél az, hogy az egész szerkezet elég erős legyen ahhoz, hogy nagyobb túlnyomást is kibírjon.

 

Az viszont releváns információ volt, hogy a ballonokat elsősorban a műholdak kiváltására használják. Egy műhold bekerülési költsége (a hasznos teher nélkül) 40 millió dollár. A Superpressure ballonok 1 M körül vannak, a Zeropressure ballonok 300 E körül. És míg egy műhold automata laborja elvész, addig a ballon alá lógatott műszereket újra tudják hasznosítani és tovább tudják fejleszteni, javítani. Jelenleg évente 20 küldetést bonyolítanak. Arra számítanak, hogy a NASA költségvetésének csökkentése miatt több ballont fognak reptetni, hiszen sokkal olcsóbbak, mint a műholdak.

 

De nem csak a föld körül reptetnek. Fejlesztés alatt van egy marsi és egy vénuszi ballon is. Mindkettő az adott bolygó légkörét vizsgálná. Egyik sem egyszerű feladat, hiszen Mars légköre nagyon ritka, a Vénuszé pedig erősen savas. Ezek a műszerek nem lesznek visszanyerhetőek...

 

Mivel ez a hely nem kutató labor, hanem konkrét fejlesztési kérdésekre koncentrálnak, a vizsgálatok sokkal célirányosabbak és az elméleti háttérre nem is igazán kíváncsiak. Ez nagy hatékonyságot eredményez egyik oldalról, viszont az összefüggések rejtve maradnak, ami már középtávon is azt jelenti, hogy sok az átfedés a munkák között. És megszületnek olyan válaszok, amikhez nincsen feltéve a kérdés, és emiatt nem lesz hasznosítva az egyébként értékes eredmény. Pl. vizsgálják, hogy a műanyag köteleik hogyan szakadnak el az idő függvényében. Erre felrajzolnak egy függvényt, de nem csinálják meg a mechanikai modellt, ami sokkal univerzálisabb felhasználást tenne lehetővé.

 

A labor tele van hőkamrákkal, kisebbekkel nagyobbakkal. Minden kísérlethez építenek egy-egy szekrény szerű valamit. Sajnos a páratartalommal itt sem foglalkoznak, pedig nem ártana. Van egy új hatalmas kamrájuk is, ami szoba méretű, jó nagy belmagassággal.

 

A laborban Magdi mellett két technikus van. Ezek nagyon tipikus vidéki amerikai srácok: baseball sapka van rajtuk folyamatosan, napszemüveggel a simli felett. Pickuppal járnak. Az egyik egy kigyúrtabb fickó, de szinte baba arccal, a másik pedig vörös szakállat visel, elég marcona. És motyognak az orruk alatt, alig értettem, amit beszéltek. De nagyon segítőkészek.

 

A méréseimhez kamerák kellettek. Egy DIC-t próbáltunk reprodukálni kommersz eszközökből. Sajnos a saját eszközeimből nem tudtam kompatibilis környezetet kialakítani: nincs két olyan kamerám, amit azonos szoftverről tudnék vezérelni. Linux alatt találtam valamit, de az a rendszer is erősen akadozott. A saját laborunkban van egy szatyor Olympus kamera, de azokkal is van valami baj, nem akarnak kapcsolódni a számítógépekhez. Aztán a Wallopsnál kiderült, hogy nekik van egy csomó Canon gépük, Eos 20D-k és 40D-k. Ezek nagyon jó gépek, 5-6 éve a középkategória meghatározó eszközei voltak. A kisportolt srácnak meg van egy 5D-je, ami pedig a csúcskategória alsó szegmense, nagyon jó gép.

 

Első ránézésre nem szabad senkit megítélni, ezt már korábban megtanultam. De arra nem gondoltam, hogy ez a srác félprofi fotós nagyon jó felszereléssel, ami ráadásul folyton ott van vele a gyönyörű Wrangler jeepjének a csomagtartójában. És kiderült, félig olasz, kisgyerekként Rómában élt.

 

A kísérletek sok számszerű eredménnyel nem fognak szolgálni, de azért jó, hogy végigcsináltuk őket. Lehet, hogy a képeket sem tudom majd kiértékelni, mert a festékem elég vacak pöttyöket festett. De a valóságoshoz jobban hasonlító körülmények között nézhettük meg a lukak hatását a fóliára. Ők eddig -7,5C hőmérsékleten csinálták ezeket a kísérleteket (1 láb átmérőjű és 4 láb hosszú cső, ami légnyomással van terhelve, illetve súlyokat akasztanak rá), most lementünk -20C alá. Emiatt aztán minden máshogy történt, mint ahogy ők megszokták. Nem alakultak ki azok a szakadások, amik máskor. Az egyik kísérletben szétesett a rendszer, a másikban pedig elfogyott a nehezék.

 

Azért több dologra rávilágított a két mérés, amit elvégeztünk. Alacsonyabb hőmérsékleten nagyon más a viselkedés, és a -20C még nem is igazán alacsony, le kellene menni -70 környékére. A bemetszés nem igazán jelentett problémát az anyagnak teherbírás szempontjából, viszont komoly mennyiségű gáz áramlott ki, ami ugyancsak zuhanáshoz vezet a valódi szerkezetnél.

 

Amíg én a NASA-nál voltam, apunak is kellett valami program. Először körbenézett Pocomoke Cityben, ami a szállásunhoz volt közel. Aztán ebédidőben átvittem Chincoteague National Refugie Parkba, ami az óceán partján van. Az előbbire nem sok szót lehet fecsérelni. Mindenesetre apu felmérte a kerti traktor kínálatot, ami kb. negyed áron mozog az otthoninak: egy John Deer fűnyíró traktor itt $1500, otthon ugyan ez $6000 körül van. A természetvédelmi területet előző este már megnéztük egy kicsit. Apu most kicsit jobban bejárhatta. Ez egy tengeri mocsár nagyon szép élővilággal. Sok a madár, vad pónik és egyebek. Az óceánpart pedig egy jó kis homokos part.

 

Izgalmas helyi sajátosság, hogy míg a környező államokban a cigaretta $10 felett van, addig Virginiában $5 alatt. Ha jól sejtem, minden állam úgy érzi, hogy szüksége van valami kurrens termékre, aminek az adóját alacsony szinten állapítja meg.

 

New York, New York, 2013. április 17. update #1

 

Charlie dalának címe új értelmet nyert számomra: New York városa New York államban. New York valami más. Más mint a többi város, ahol eddig jártunk, egy teljesen más világ. Sokkal európaibb, mint amit eddig bárhol láttunk, de azért amerikai. Szóval New York. Valahogy érthetővé vált most számomra, hogy miért szeretik sokan ezt a várost. A felhőkarcolók meghatározzák a tájképet, de a részletek az európai nagyvárosokra emlékeztetnek. Sajátosan angolszász és amerikai az egész. Nagyobb ugrást nem is tehettünk volna egy nap alatt, minthogy a rettenetesen vidéki Ithacaból jöttünk ide közvetlenül.

 

Chicago is nagyon más, Chicago belvárosának van egy nagyon jellegzetes, minőségi építészeti arculata. New York kevésbé karakteres, de pont ezért sokkal emberközelibb. Lehet, hogy furcsán hangzik, de Manhatten kifejezetten élhető városnak tűnik számomra. Szélesek az utcák, nagyok a terek, sok az ember. Sodrás van. Az ember mindenütt érzi, hogy itt élet van, pezsgés van.

 

Egy napot töltöttünk itt is csak, ezért eléggé be volt határolva, hogy mit tudunk megnézni. Mint építészek a legfontosabb épületeket akartuk körbejárni. A múzeumokra gondolni sem lehetett. Reggel kezdésnek átsétáltunk a Central parkon. Ez olyan, mint a filmeken: emberek futnak körbe, kismamák és bébisitterek tolják a babakocsikat. A park tele nagy sziklákkal, amiket még a jégkorszak csiszolt csíkosra. A park mellett a Guggenheim múzeumot csak kívülről tudtuk megnézni, illetve az aulájába belestünk. Többre nem volt alkalom, ahhoz, hogy akár csak az aulát bejárhassuk, belépőjegyet kellett volna vennünk, viszont a kiállításokra nem lett volna időnk.

 

Az 5th Avenuen mentünk dél felé, ahol szép sorban megnézhettük a Chrysler Buildinget, a Rockefeller Centert és az Empire State Buildinget. A Chrysler Building hiába markáns jelenség a toronykialakításával, az épület elhelyezkedése nem valami jó. Túlságosan körbe van építve. A Rockefeller Centernél korábban nem nagyon értettem, hogy miért olyan izgalmas a beépítés és a funkció. A helyszínen azonban egyértelmű: a Center épületeiben és a köztük lévő térben egy sajátos világ jön létere, ami nagyon „toronyházas” és nagyon amerikai. Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy mennyire nagyon figyelnek az amerikaiak a megfelelő arculatra. A Wells Fargo bank fiókja nem használhatja a szokásos színeit, hanem a Center színei jelenhetnek csak meg a portálok körül. Régebben gyakran hallottam otthon, hogy a piacnak kell meghatározni egy-egy hely arculatát. Alig akadt néhány üdítő példa, amikor egy-egy város (jellemzően olasz történelmi városmagok) a McDonalds piros-sárga logóját át tudták színezni. New Yorkban vagy Chicagoban ezzel semmi gond: mindenkinek követnie kell a környezetének az arculatát. Otthon is már elindult ez a trend, remélem így fejlődünk majd tovább.

 

Az Empire State jelenleg a legmagasabb épület New Yorkban, amióta összeomlottak az ikertornyok. Amíg el nem készül az új WTC, addig ez már így marad. Az Empire State Buildingnek fel lehet menni a tetejére, amit meg is tettünk. Most szerencsénk volt, szépen sütött a nap, így szépen körbe tudtunk nézni és fotózni.

 

Az Empire State Building után egy hosszabb séta jött: a „polgári” városközpont és a City között van egy nagyobb terület, ahol ugyan nagy a nyüzsgés, de turistaként nincs sok látnivaló. Aztán elértük a World Trade Center egykori helyét, ahol ma két nagy vízesés van az áldozatok emlékére. Az USA a mai napig nem heverte ki 9/11 traumáját. Én az egyetemen nem sokat találkozom ezzel, de a Linda azt mondja, hogy ő szinte minden nap belefut ebbe a játszótéri beszélgetések során. Kétségtelen, gyakran hivatkoznak erre a napra. Az emlékhely még nincsen teljesen készen, csak a két új toronyházzal válik majd teljessé. A két új toronyház szerintem nem lesz olyan markáns építészeti jelenség, mint amilyenek az ikertornyok voltak, de az emlékparkkal együtt biztosan hatásos lesz az összkép.

 

A Bostoni Marathon után két nappal voltunk New Yorkban, azaz az újabb nemzeti tragédia után nem sokkal. Ez erősen látszott, a biztonsági intézkedéseket tovább szigorították. Nem tudom, meddig lehet ezzel elmenni, de egyenlőre az élhetőség határain belül mozog minden. A kormányzati épületek, a pénzügyi központok csak erős ellenőrzés után közelíthetőek meg, és így van ez a tömegforgalmú helyekkel és a szimbolikus épületekkel is. A Wall street környéke jobban körbe van barikádozva, mint Pesten az amerikai nagykövetség.

 

A sétánk végén még megnéztük a Brooklyn hidat a rakpartról valahogy a Wall Street magasságából, aztán indultunk vissza a kocsinkért. A szállásunk és a kocsink Manhatten illetve a Central park közepén volt, ami talán 5-6 km a Citytől. Odafelé nézelődve szinte kényelmesen végigjártuk a távolságot. Visszafelé azonban hamar kiderült, hogy az egész napos gyaloglás után ez nehezen fog menni. Úgyhogy kerestünk egy buszt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Time Squaret és a Dakota házat ki kell hagynunk. A Szabadság Szobor eleve kiesett a sorból, mert a Sendy hurikán rombolása miatt le van zárva az egész sziget, csak az Empire State Building tetejéről volt alkalmunk megnézni teleobjektíven keresztül.

 

Update #1. Amerikában általában szabálykövetőek az emberek. Ez különösen igaz a keleti part protestáns környezetében. A közlekedési szabályok követésében a rendőrök is hatékonyan segítenek: a sebességtúllépésre nagy erőkkel figyelnek, ami különösen fontos az autópályákon megengedett kb. 100km/h-s megengedett sebesség mellett. Ezek után New York egészen más világ. Az autósok úgy ahogy betartják a szabályokat, már amennyire a helyzet engedi. Viszont a gyalogosok még csak tájékoztató jelleggel sem figyelik a közlekedési lámpákat. Körbenéznek, és ha nem jön autó, akkor átmennek az úton. És akkor is, ha úgy ítélik meg, hogy az autó még féktávon kívül van. Két dologból látszik, hogy valaki turista: fényképezőgép van nála vagy megáll a piros lámpánál (ami persze nem piros, hanem egy DONT WALK felirat). California sem a szabálykövetéséről híres, de ott ilyent nem látni. New Yorkban a gyalogosok az urak!

 

És az autókról. Manhattanben autózni nem azért élmény, mert sok az autó. Minden nagyváros ilyen. A gyalogosok és a parkolóhelyek teljes hiánya teszi kilátástalanná a helyzetet. Ezért aztán az utakat a sárga taxik uralják és a tűzoltóautók. A tömegközlekedés elég jó, sok a buszjárat, amik viszont járhatnának sűrűbben is. A sofőrnél lehet felszállni, és metro kártyával lehet fizetni. A földalattiba nem mentünk le.

 

A délutáni csúcsforgalomban nem volt élvezet a buszozás, ki is csúsztunk az időből. 7-re lett volna jó, hogyha visszaérünk a parkolóhoz, hogy ne kelljen ráfizetnünk a 24 órás parkolásra. New Yorkban nehéz parkolni. Sok a bárki számára használható utcai hely, de még több a parkolni vágyó autó. Kb. negyed óra kőrözés után döntöttünk úgy, hogy bekanyarodunk egy parkoló pincébe. úgy látom, hogy a házak alatti kihasználható terekben igyekeznek parkolókat kialakítani, amit aztán jó drágán ki is adnak. Az interneten még $35-os napi árat láttunk, ez a valóságban majdnem $60. Ennyi egy átlagos motelszoba ár bárhol máshol az országban.

 

Ehhez mérten a szállás árak is magasak. $129-ért (plusz tax) kaptunk egy szobát, ami nem volt 10m2. De legalább volt saját fürdőszobája. Azért a free wifit bevezethették volna, sajnos csak a recepció mellett volt elérhető. Elég nagy kontraszt volt az, hogy egy nappal később és 60-80 mérfölddel távolabb fele áron kaptunk egy tágas és kényelmes szobát jacuzzival.

 

A New Yorkból kivezető út szép volt a maga módján. Visszanézve látszottak Manhattan magasházai, egy pillanatra megpillantottam a Szabadság Szobrot is kivilágítva. A repülőtér közelében vezetett az utunk, így nagyon közelről húztak el felettünk a szépen megvilágított repülőgépek szépen sorjában.

 

Cornell, 2013. április 16.

 

A Cornell University a legnevesebb amerikai egyetemek közé tartozik. A tanszékünkhöz eléggé kötődik, illetve a tanszékünk erősen kötődik hozzá. Sajtos Pista, Domokos Gábor és Sipos András is itt töltött egy-egy évet. András idén nyártól egy újabb évet lesz itt.

 

A Cornell Ithacaban van, ami New York állam közepén fekszik valahol a semmi közepén. Az autópályáktól távol a Finger Lakes nevű területen található. Ahogy még hétfő este lekanyarodtunk a 90-es autópályáról egy-két nagyobb települést leszámítva csak tanya szerű épületeket láttunk, de azok szinte végig ott voltak elszórva az út mellett. A nagyobb települések inkább csak kis faluk voltak. Amikor megálltunk egy benzinkútnál, az emberek megjelenése, habitusa a „tipikus vidéki amerikai” filmbeli sztereotípiákat hozta be nálam. Minden olyan lassú és világvégi volt. Ezek után Ithaca igazi metropolis az egyik nagyobb tó déli csücskén. Valószínűleg az egyetem teszi azzá, hiszen ez egy sok ezer hallgatós intézmény, ami önmagában több embert jelent, mint a környező települések együttvéve.

 

Az egyetem kifejezetten kellemes környezet volt annak ellenére, hogy hol beborult az ég, hol pedig esett belőle az eső. A nap nem sütött. Tim, a vendéglátóm azt mondta, hogy májustól lesz jó idő. Hideg most sem volt, csak a szél fújt és az eső esett. A lányok pedig tudták, hogy hivatalosan már tavasz van, ezért többségében rövidnadrágban vagy miniszoknyában voltak. Az egyetemi épületek egy jelentős része legalábbis századfordulós, de vannak egészen modern épületek is a közelmúltból. A régebbi épületek az angol XIX. századi hangulatot idézik, amit én szeretek. Az újabbak egy része kifejezetten jó, más része kevésbé sikerült épület.

 

A vendéglátóm Timothy Healey, aki a Sipos Andris témavezetője volt illetve lesz. Andrással nagyon jó kapcsolatuk alakult ki, ennek eredményeként folytatják az együttműködést. A beszélgetésünkből az derült ki, hogy Tim szerint rossz irányba mennek a dolgok az egyetemen, a PhD képzés kezd felületessé, ipari folyamattá válni. A klasszikus alkalmazott mechanika, erős matematikai alapokkal pedig ma csak keveseknek érdekes, leépülőben van. Azt hiszem, értem a problémáit, de mi komolyabbakkal küzdünk...

 

Tim leszervezett még nekem egy találkozót egy másik professzorral, Alan Zehnderrel, akit Andris ajánlott. Ő régebben törésmechanikával foglalkozott, ami engem most érdekel. Ma viszont nano méretű gerendákat törnek. Az aktuális kísérleteik 10nm-es gerendákkal folynak, amiken dinamikai vizsgálatokat végeznek. Vele van néhány közös pontunk, a Caltechen szerezte a PhD-jét a Galcit intézetben. És egy évig Bécsben volt vendégprofesszor.

 

Tim tanácsára megnéztük még az ithacai vízesést, ami valóban nagyon szép. Egy patak zuhan alá vagy 20m-t egy sziklafalon. Az alsó szakaszon horgászok pisztrángoztak. Aztán mentünk tovább New York felé. Az Ithacaból kivezető út egy kicsit lehangolóbb volt a bevezetőnél. Még jó, hogy maga az egyetem szép és érdekes volt.

 

Birdair, 2013. április 15.

 

Amikor tervezgettem az ösztöndíjhoz kapcsolódó körutazást, a legfontosabb úticélok egyike volt a Birdair. Ez a világ egyik legkomolyabb ponyvaszerkezeteket építő cége. A szerepük Frei Ottoéhoz mérhető, csak ők az amerikai kontinensen kezdték a tevékenységüket. Egy találkozó leszervezése azonban nem egyszerű. Szinte lehetetlen akkor, ha nincsenek kapcsolatok. Szerencsére Sergio ismeri David Wakefildet, aki ismeri a Birdairt, és beajánlott engem. Innentől kezdve szívélyes volt a fogadtatás. Olyannyira, hogy a recepciónál egy kis táblára ki is írták azt, hogy „Welcome Prof. Dezso Hegyi”. A fejlesztési mérnökük fogadott, és ő tartott szóval egész nap.

 

Az első stáció a kísérleti laboruk volt. A Birdair komoly fejlesztéseket végzett korábban, és ma is igyekeznek komolyan invesztálni. Talán a legnagyobb dobásuk a PTFE textília volt, ami teflon bevonatú üvegszálszövet. Nem ők találták ki egyik anyagot sem, de aztán ők rakták össze a sátrakhoz is alkalmazható szöveteket. Aztán különböző öntisztuló bevonatokkal és védőlakkokkal is megjelentek a piacon. Az új termékük a hőszigetelt ponyva. Ez nagyon izgalmas: két réteg ponyva között aerogel, ami egy „űrszigetelő” anyag. A labor egyébként jól felszerelt: kétirányú húzógép, UV szimulátor, sokfajta kúszási vizsgálatra szolgáló berendezés, szakítógépek. Részben ugyan már elavultak, megkoptak ezek a gépek, de én elfogadnám ezeket az eszközöket, szép eredményeket tudnánk itt elérni.

 

Aztán végignéztük a cég tevékenységét, működését. Eredetileg légtartós sátrakkal kezdtek, aztán feszített szerkezetekkel is foglalkoztak. Tervezés, gyártás, anyaggyártás, szerelés. Az anyaggyártással már felhagytak, a konfekcionálást kiszervezték Mexikóba, tervezéssel és kivitelezéssel foglalkoznak elsősorban. A fő profiljuk a stadionlefedések építése. Ezekben az utóbbi időben Jorg Sclaichal működnek szorosan együtt, aki a mai szerkezettervezés egyik legjelentősebb alakja. Nagy kiesés nekik, hogy az orosz foci vb stadionépítési munkálataiba nem sikerült belefolyniuk.

 

Ez egy nagyszerű cég, óriási múlttal, és jelentős közelmúlttal, de most úgy tűnik, hogy leáldozóban van a csillaguk. Én mégsem féltem őket. Ahelyett, hogy keseregnének, keresik az új lehetőségeket, invesztálnak. Meséltem nekik a ballonos munkánkról a Caltechen, ami rögtön felkeltette az érdeklődésüket. Talán meg is látogatnak minket a közeljövőben Los Angelesben, hogy megismerjék ezt a témakört. Aztán majd lesz valahogy. Elég kihalt volt az egyébként nagy méretű irodaház, de ez valószínűleg csak pillanatnyi állapot.

 

Érdekes dolog a gazdagság, a jómód. Ez a cég hatalmas és reprezentatív munkákat végez, de visszafogottan működnek. A céges parkolóban nem állnak nagy autók, és minket sem vittek elit étteremben. Hanem egy szuper szendvicsezőbe. Leginkább egy kifőzdére emlékeztetett az egész. A helyi kaja a főtt-füstölt marhahússal töltött szendvics volt. A belépéskor megláttuk, ahogy szeleteli ezt az egyik „séf”, lenyűgöző volt a látvány. Tormával, uborkával, sűltkumprival. Nagyon finom!

 

Niagara vízesés, 2013. április 14.

 

A vízesés ház után a világ egyik legnagyobb és leghíresebb vízeséséhez indultunk. Buffalóban szálltunk meg előtte, közel a vízeséshez. Gyanúsan olcsó volt a szállás (Rodeway Inn). De leszámítva azt, hogy kicsit el volt használódva az egész, semmi bajom nem volt vele.

 

Az időjárás jelentés azt jósolta, hogy változóan felhős idő lesz, de azért sütni fog a nap is. Végül is sütött, csak nagyon keveset. A reggel még ígéretesen indult, de délre épphogy csak nem esett az eső. Kevés jó fotót tudtunk készíteni.

 

A vízesés valóban hatalmas, de amerikai oldalról nem túl jól bejárható. Két ága van egy szigetecske két oldalán. A rövidebbik az amerikai, a hosszabbik, patkó alakú a kanadai oldalon. Az mindegy is volna, hogy kihez tartozik a vízesés területileg, viszont a látvány egyértelműen a kanadai oldalról látható jól. Oda könnyű átmenni, viszont ha nincsen amerikai útleveled, akkor körülményes a visszajövetel. Ezért mi sem mentünk át.

 

Az amerikaiak persze próbálnak kompenzálni, több programot is szerveznek. Van egy konzolos szerkezet, ami a folyó fölé nyúlik, hogy jobban látszódjon a vízesés. A konzol alatti partszakaszon közel lehet menni a vízeséshez, meg lehet érezni annak erejét. A szigetről megközelíthető egy hely, ahonnan alá lehet menni a vízesésnek. Vannak hajók, amik behajóznak a vízesés és a kanadai oldal elé. A sziget csücskére ki lehet menni, és innen már jó rálátás van a kanadai oldalra. Szóval vannak lehetőségek. Nekünk viszont csak a konzol jutott, de az legalább ingyen. A partszakaszra nem lehetett lemenni, mert felújítják. A vízesés alatti utat is. A hajók nem járnak, mert azokhoz a lenti úton lehetne eljutni. A sziget csücskére pedig még rá van fagyva a téli hó, ez ezért van lezárva.

 

Szóval nem jártunk nagy szerencsével. Én azt javaslom, hogy május előtt ne menjen senki se a Niagarához. Egyéb iránt a körülmények tükröződtek is a látogatói létszámon: a parkolók kongtak az ürességtől, kevés vendég volt.

 

Hogy kicsit kompenzáljunk, beültünk egy étterembe, ahol jóllaktunk és át is melegedhettünk. Nagyon jó hangulatú, angol fogadóra emlékeztető éttermecske volt, ahol marhasülttel töltött pitát ettünk sültkrumlival. És egy korsó belga típusú sörrel (Blue Moon).

 

Miután teljesen átfagytunk, elindultunk Buffaloba, hogy ott is körülnézzünk egy kicsit. Hát az elég lehangoló volt: rajtunk kívül csak feketék és hajléktalanok voltak az utcán (leginkább fekete hajléktalanok), azok is kevesen. Az üzletek és az éttermek, büfék, kávézók zárva voltak. Így rövidre vettük a sétát. Linda szerint jellemző a környék nagyobb városaira is, hogy vasárnap megáll az élet. Ez abból adódik, hogy az ide érkező első telepesek nagyrészt olyan radikális protestánsok voltak, akiket kvázi száműztek Európából. És azóta is az ő puritán szokásaik határozzák meg az élet lüktetését.

 

Az útikönyv szerint itt épült az első igazi magasház (Louis Sulliven, Prudential Building). Talán nem az első, de mindenképpen impozáns. És vannak társai a századfordulóról, de a későbbi évtizedekben már nem tudta a város tartani a lépést Chicagóval és New Yorkkal. Még látható egy-egy nekifutás a 60-as évekből, de Buffalo kisváros maradt.

 

Vízesés ház, 2013. április 13.

 

Az eredeti útitervemben nem szerepelt a vízesés ház, de Lindának beugrott, hogy talán útba tudjuk ejteni. megnéztem térképen, és tényleg betervezhetőnek tűnt a dolog. Chicago és Buffalo között nagy a távolság, egyben fárasztó lett volna leautózni. A vízesés ház felé kerülve ugyan plusz 300 mérföldet autóztunk, de elosztottuk két napra. Ez így jól jött ki még akkor is, ha első ránézésre megerőltetőnek tűnt a kitérő.

 

A vízesés ház a világ leghíresebb épületei közé tartozik minden bizonnyal. Nem a méretei, a funkciója vagy a kora miatt, hanem mert egyszerűen egy nagyon jól sikerült épület. Annyira jól, hogy a laikusoknak és a szakmabelieknek is egyformán lenyűgözi. Jó arányok, emberközeliség, természetközeliség, stb... Pedig ezer hibája van, és mégis úgy jó, ahogy van.

 

Néhány évvel ezelőtt az Art-Front építészirodával Kovács Csaba és Ásztai Bálint építészek mellett alkalmam volt részt venni egy hasonló épület tervezésében. A megrendelő olyan házat szeretett volna, ami megjelenésében, hangulatában filozófiájában is hasonlít Wright házához. Jól sikerült az újragondolás: a ház formavilágában és hangulatában is hozta a minta erényeit, viszont Csabáék (és persze én is) megoldották a Wright ház legtöbb hiányosságát. De a hibákkal még várok egy kicsit, először az erényekről.

 

A környezet csodálatos, de ez nem Frank Loyd Wright érdeme. Viszont ő találta meg a háznak azt a helyet, ahol ikonikus építménnyé válhatott a megrendelők legnagyobb örömére: nem a vízeséssel szembe telepítette, ahogy a megbízók akarták, hanem rá a vízesésre. A környezet elemeit, köveket, fákat úgy kapcsolta a házhoz, hogy a modern geometrikus alakzat ellenére az épület a táj részévé válik, belesimul. Az épület nagy, többszintes, mégis minden része közvetlen, emberközeli.

 

És itt jöhetnek is a hátrányok. A belmagasság sok helyen kifejezetten kicsi. De mégsem nyomasztó, mert a sok ablakfelület tágas tereket biztosít. Műszaki értelemben katasztrofális az épület: hőhidak, egyrétegű, rosszul záródó ablakok, sok helyen ablakkeret sincs. Mindez az építészet oltárán vérzik el, hiszen így lehetett maradéktalanul megvalósítani az építészeti elképzeléseket. A fűtésszámla viszont anno nem volt fontos tényező. A legnagyobb konzol 17cm-t hajlott le. Ez sok. Engem ezért megölnének (a mi házunk legnagyobb konzolja csak 2cm-t hajlott le). És a többi konzol lehajlása is zavaró, sok a repedés. Wright ezekre a problémákra állítólag többnyire csak legyintett.

 

A vízesés házról sok és jó, tartalmas anyag található minden felé, ezért többet nem is szeretnék róla írni, mint épületről. Csak még néhány sztori. Az idegenvezetés elég jó volt (csak vezetéssel látogatható a ház), talán kicsit sokat poénkodott az idegenvezető, de nekem még nem volt zavaró. Érdekes pontja a történetnek, hogy az építtető család örököse a 60-as években átadta az államnak az épületet. Egyszerűen nem tudta fenntartani. És a pénzekkel máshol is gond volt: Wright a tervezett költségvetés ötszörösét költötte a házra...

 

Úton, 2013. április 12-15.

 

Most röviden csak arról szeretnék írni, hogy ülünk az autóban. A körutazásunk alatt kb. 2000 mérföldet fogunk megtenni, aminek a felét már magunk mögött tudhatjuk, úgyhogy egy nagyobb szakaszról már vannak élményeink. Amik vegyesek.

 

Chicagóból egy kicsit nehezen sikerült kikeveredni, mert az egyik kereszteződést kétszer is benéztük. Ez autópályán gond, mert ugyan csak kétszer 4-5 sáv volt, de mi elég messze hömpölyögtünk a kívánt helyzettől. Aztán csak eltaláltuk, és indulhattunk Cleveland felé. Chicago Ilionisban van, aztán jött Indiana és Ohio.

 

Borult idő volt az utunk első szakaszán, ez biztos rontotta a hangulatot, de egy biztos: nem volt barátságos a táj. Az út menti erdők elhanyagoltak, a külvárosok lepusztultak. Az egész úgy nézett ki, hogy nem nagyon akartam volna hosszabb időre ott maradni. És ez így ment egészen Eliryaig, ami Cleveland egyik külvárosa, és ahol a motelünk volt.

 

Motel teljesen rendben volt (Super 8). A szoba kényelmes, talán tiszta is volt. A reggeliző hely pedig kifejezetten tágas, ami eddig sehol sem volt jellemző. Persze a kávé itt is pocsék volt, de erre már az elején számítottam. Viszont volt palacsinta, ami csak nekem ízlett, apunak nem.

 

A folytatás sem volt szebb: Ohio a teljesen hangulattalan arcát mutatta felénk. Aztán átérve Pensylvaniaba egy kicsit javult a hangulatunk: a porták és az erdők rendezettebbé váltak, és a nap is kisütött egy kicsit. Úticélunk itt a vízesés ház volt, amiről majd később írok. A vízesésházhoz egy békésebb országút vezetett, amit inkább csak üdülők használtak. Ehhez mérten kellemes volt rajta végighajtani. Leszámítva a sebességhatárokat.

 

A sebességhatárok kriminálisak. Ilinoisban, Indianaban és Ohioban 70 mil/h. Ez 110 km/óra. Aztán Pensylvania és New York államban 65 mil/h, azaz 100 km/óra. Autópályán. Amiért még fizetni is kell... Szóval semmi száguldozás, mert szigorúan ellenőrzik! Ez már nem cruisolás, hanem andalgás. A rémálmaiban fog előjönni valamikor. Persze közlekedésbiztonsági szempontokból és energiatakarékosságilag biztosan jó, csak éppen a menetidő lesz nagyon hosszú, ami nekünk most elég rosszul jön.

 

New York és Pensylvania hangulata lényegesen jobb volt, mint a korábbiak, ami javította a lassú tempóhoz tartozó vezetési élményt. Az Ithacaba vezető országút tartogatott csak meglepetéseket. Az út mentén szinte folyamatosan váltakoztak a ritkábban és sűrűbben beépített területek. Alig voltak lakatlan zónák. De összességében nehéz lett vólna azt mondani, hogy valami településeken haladunk át. Inkább tanya hangulata volt az egésznek. A házak hol rendezettek, hol elhanyagolhatóak,hol félig összedőltek. Ithaca előtt Trumansburg volt az egyetlen település, ami valahogy tényleg településnek nézett ki. Ez annak ellenére, hogy village-ként volt feltüntetve, komoly kis városka volt.

 

A szelek városa, 2013. április 12.

 

Az elmúlt napok nagyon fárasztóak voltak. Levezettem majdnem ezer mérföldet és megnéztünk egy csomó nevezetességet. Úgyhogy a nap végére mindig elég fáradt voltam ahhoz, hogy napi bejegyzést már nem írtam. Ma vissza kell mennem pár napot, péntek reggelig, és minden bizonnyal nem fogom utolérni magam.

 

Csütörtökről péntekre Chicagoban aludtunk. A nagyvárosokban elég drágák a szállások. Általában $60 körül szoktunk találni valamit, most a legolcsóbb $120 volt. Best Western hálózat, Riverside Hotel. A városközpont szélén, tiszta szoba, instabil wifi, nincs reggeli. Szerintem azért jó volt a maga nemében. A reggelit egy Starbucks-ban ejtettük meg, így legalább a kávé minőségével sem volt baj. Aztán a nyakunkba vettük a várost.

 

Az épületek neveit nem írom most le sorról sorra, mert sokat megnéztünk, és egyébként is képtelen vagyok a nevek megjegyzésére. Csak a legfontosabbakról írok néhány szót, és úgy általában a városról.

 

A Sears Tower (mai nevén Wilis) felé vettük az irány reggel. Nem ez volt a legközelebb, de így tudtunk egy szép kört bejárni. Szóval végigmentünk a Lasalle-en, és megérkeztünk a világ egykori legmagasabb épületéhez. Ide fel lehet menni egy kilátó szintre. A lift talán egy perc alatt vitt fel a 105-ik emeletre. Gyors volt. A kilátás is pazar, leszámítva azt, hogy a párás, felhős időben nem lehetett igazán messzire ellátni. Viszont a városra nagyon jó volt a rálátásunk. Szokás szerint röviden de velősen bemutatták az épület történetét egy videón, aztán lehetett nézelődni. A fő attrakció egy üvegkalicka, ahol ki lehet lépni a több mint 400m-es mélység fölé. Ez elég izgalmas volt akkor is, ha tudtam, hogy okos statikusok méretezték ezt a szerkezetet is, és sok nálam nehezebb embert is elbírt már.

 

A Sears Tower évtizedekig a világ legmagasabb épülete volt. Érdekes, hogy a malájziai Petronas ikertorony elvileg magasabb, de itt a Taipei 101-et említik meg, mint magasabb szerkezet. A Petronasról sehol nincs szó. Ez talán azért lehet, mert a magasházak rekordjait mindenki másként értelmezi: a legmagasabban lévő használati szint, a tető, az antenna csúcsa... És a Petronast, mint a nagy riválist így el lehetett sumákolni teljesen. Persze időközben a Burj Kalifa minden rekordot megdöntött, ráadásul chicagoi tervezőkkel.

 

Sokat bolyongtunk a toronyházak között. Sok dolog látványosan nem érdekli őket: tűztávolság, műemlékvédelem, benapozás... És valahol igazuk van. Ettől szép ez a város, mindig utat engedtek az ég felé. És a lenyűgöző méretek mellé nagyon jó építészeti elképzelések társultak, a hatalmas házak részletei is lenyűgözőek rendszerint. Azért vannak számomra sablonosnak tűnő megoldások is, de az összkép pozitív. Jól elvannak egymás mellett a századfordulós neogótikus épületek és az ezredfordulós üvegkalickák. Számomra talán csak a 60-70-es évek sávos acél-üveg homlokzatai lógnak ki egy kicsit a sorból, de ezt betudom ízlésbeli hiányosságaimnak.

 

A John Hancock center volt a körutunk vége. Pár nappal korábban, a Tarpic múzeumban tudtam meg, hogy Hancock családnak van magyar vonatkozása is: bizonyos Hennry Hancock felesége egy Haraszty lány volt (sajnos a keresztnevét nem jegyeztem meg, és a wikipédián sem találom). Ide már nem mentünk fel, a párás időben nem láthattunk volna semmivel sem többet, mint amit már a Sears Towerből láttunk.

 

A város nekem összességében nagyon tetszett. Ez egy igazi világváros, sűrű utcákkal, nagy terekkel, lenyűgöző épületekkel. Ellentétben Los Angelessel, ahol minden szétterpeszkedik, nincsenek igazi központok. Sajátos volt, hogy akárhova beültünk, jó blues-rock zene szólt. Mintha nem akarnák követni a divathullámokat. Pedig biztosan a rádió szólt, nem a cd-t cserélgették. A nyugati parttal szemben itt alig vannak mexikóiak az utcán, de szinte minden ki van írva spanyolul is. Viszont itt már sok a fekete szemben californiai tapasztalattal. Úgy összességében egy kicsit közelebb kerültünk Európához. Nem csak kilométerekben, hanem hangulatban is.

 

SOM, 2013. április 11.

 

Nekiindultunk egy kis kiruccanásnak a keleti partra. Apámmal kettesben, miközben anyu és Linda a gyerekekkel Pasadenaban tartja a frontot. Ez az alapítvány által támogatott körút, amin cégeket és egyetemeket látogatok. Aput meg magammal hoztam, mert ha három hétig kellene egy helyben ülnie Los Angelesben, biztosan nehezen viselné, és a költségek szempontjából úgyis mindegy (autóbérlés és szállás egy főre sem kerülne kevesebbe). És nem utolsó sorban neki is óriási élmény lesz bejárni az USA keleti részének néhány fontos helyét.

 

Chicago az első állomásunk. Hajnalban indultunk otthonról, a reptéri shuttle 3:00 AM-kor volt a házunk előtt. Ez amolyan iránytaxi, mint az otthoni reptéri transzfer. A vicces az volt, hogy 5 perccel a megérkezése előtt már felhívott egy automata, hogy a házunk előtt állnak és ránk várnak... Fél óra alatt kiértünk a reptérre a szinte teljesen üres utakon végighajtva. A reptéren még semmi sem volt nyitva, a csomagfelvétel és a chack in is zárva volt. Én már előző nap a neten megcsináltam a beszálló kártyákat, úgyhogy feladandó csomag híján csak át kellett mennünk az ellenőrzésen. Azon egy kicsit izgultam, hogy a kézipoggyászainkat felveszik-e, de ezzel szerencsére nem foglalkoztak. Meg van szabva a csomagok befoglaló mérete, és a reptéren van is önellenőrző keret, de a valóságban nem ellenőrzik. Szerintem, csak pszichikai hadviselésről van szó, egy közepesen kicsi mérettel próbálják elérni, hogy nagy csomagok ne legyenek az utas térben, és tulajdonképpen nekik is egyszerűbb ez annál, mintha a feladott csomagokkal kellene dolgozniuk.

 

Boing 757-el repültünk, ami nagyon hasonlít a 747-re, csak sokkal hosszabb. Rettenetesen hosszú. De nem túl kényelmes, alig van lábtér. A korai kelés után azért így is tudtam aludni. Aztán szerencsésen landoltunk Chicagoban az O'Hara reptéren. Kis nehézségek árán megtaláltam az autóbérléshez szállító kisbuszt. Eredetileg egy Ford Focust választottam, de mint mindig, ilyen éppen nem volt nekik. Szerencsére. Mert helyette egy szép fekete Toyota Priust kaptunk, amire már régóta kíváncsi voltam. Hibridet nem vezettem még korábban. Elég érdekes, slusszkulcs nincs, a központi zár távirányítója ha bent van az autóban, akkor az autó gombnyomásra beindul. Induláskor az elektromos motor miatt nincs hangja. Az csak akkor pörög fel, ha gázt adok. Aztán a freewayen felpörög a benzinmotor is rendesen persze. De összességében csendes. Azért az Explorer után most furcsa, hogy egészen mélyen ülünk, a forgalom szintje alatt. A másik furcsa dolog, hogy az Explorer ugyan sokkal nagyobb, de mégis sokkal fordulékonyabb.

 

Az indulás előtti este az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy végig kellene nézni a helyeket, és be kellene jelölni azokat a térképre. Ezek után viszont szinte hibátlanul és egészen gyorsan beértünk a városba. Leparkoltunk a célpontunk előtt megjelölt parkolóban. A célpont pedig a Skidmore, Owings & Merrill LLP (SOM) tervező iroda volt, ahol a vezető szerkezeti mérnök, William Backer fogadott. Sergio ajánlott be hozzájuk, ajánlás nélkül teljesen esélytelen bárhova eljutni. Ez egy nagyon komoly cég, elég legyen annyit mondanom, hogy ők tervezték a világ jelenlegi legmagasabb épületét, a Burj Kalifat.

 

Bill körbevezetett az irodában, aztán mesélt az aktuális munkájáról. Ha jól vettem ki, akkor ő a kutatás-fejlesztést tartja a legfontosabb feladatának. Szerkezeti rendszerek optimalizálásával foglalkoznak. Konzolos és kéttámaszú rácsostartók hálózatát próbálják optimalizálni. Az így kialakított hálózatokat aztán megosztják az építészekkel, akik ötleteket merítenek belőle.

Bill azt mondja, hogy az építészek szerepe mindig a legfontosabb. Ha egy tervet néz, akkor 8 résztvevőből 5 építész, 1 statikus, 2 pedig egyéb (gépész, elektromos, tűzvédelem...). Mivel egy cégen belül működnek, a rivalizálás egészséges szinten marad. A chicagoi irodájukban 350-en dolgoznak, az azonos feladaton dolgozókat egymás mellé ültetik. Az intenzív közös munka miatt érti mindenki a másik problémáit, és nem akarnak lenyomni mindent egymás torkán. Pl. a szerkezettervező nem az építész ötletek eltiprójának a szerepében tetszeleg, hanem inspirálja azt. És itt most mindenki gondoljon, amire akar...

 

A statikusok azok a Structural Engineerek. Nem Civil Engineerek, mert azok inkább általános mérnökök, akik utakkal és hasonlókkal foglalkoznak. A Structural Engineerek nagyobb része itt is építőmérnök, de vannak köztük építészmérnökök is. Mint nálunk. Tehát nem Isten ellen való vétek a világ más részén sem, ha építészek statikus tervezéssel foglalkoznak.

 

Bill egy kollégája is körbemutogatott nekünk dolgokat, egy fiatal olasz fiú. Ő jól ismerte Magyarországot, egy időben magyar lánynak udvarolt. Sokat járt Budapesten és a Balatonnál. Kicsi a világ. Aztán Japánban diplomázott és Chicago mellett PhD-zott.

 

Az irodalátogatás után mentünk a kocsiért, és indultunk a szállásunkra. A parkolójegy kifizetése viszonylag sokkoló volt: 2 óra $30. A motelt is könnyen megtaláltuk. A város közepén foglaltunk egy elfogadható árú helyen. Ez jól jött, mert így este még egy nagyot sétálhattunk a felhőkarcolók között.

 

Azt még nem írtam, hogy a californiai tavasz után itt hűvös van és esik az eső. Szerencsére csak drizzl. Viszont olyan köd volt, hogy a felhőkarcolók csak kb. 20-30 emelet magasságig látszottak. De a sötétedésre nagyjából kitisztult az ég. Szinte céltalanul indultunk el, de így is sokat láttunk: pl. Marina center, Sears Tower. Chicago teljesen más, mint Los Angeles. Ez egy igazi világváros, nem olyan szétfolyó tömeg, mint Los Angeles és környéke. Sokkal európaibb is az egész hangulata. Az is szembetűnő, hogy míg Californiaban nagyon sok a mexikói, addig itt a feketék vannak sokan. Sárgákból mindenütt nagyon sok van.

 

Vacsorázni egy szendvicsezőbe mentünk be, ahol egy marhahúsos melegszendvics szerű valamit kaptunk, ami viszonylag olcsó volt, és rettentően finom.

 

Holnap rendesen, tervszerűen bejárjuk a környéket, és akkor bővebben írok a városról.

 

Hétvége, hétvége, 2013. április 6-7.

 

Ezen a hétvégén a szüleimmel kirándultunk. Nagyrészt olyan helyeken jártunk, ahol már korábban is voltunk. Szombat reggel elmentünk a Page Museumba, ahol az aszfaltba fulladt állatok vannak. Ez a múzeum már ősszel is tetszett, akkor bővebben írtam róla. A múzeum után beültünk a kedvenc custom hamburgerezőnkbe. Ez nagyon ízlett apáméknak is.

 

A Science Centert néztük meg délután. Az előző látogatásunkkor végignéztünk egy videót a parkolóház építéséről. Ezért már tudtuk, hogy a parkoló, amit eddig használtunk nem egy parkolóudvar, hanem egy többszintes mélygarázs teteje. És ezért nem estünk kétségbe, amikor teljesen tele volt, hanem szépen lementünk egy szintet, ahol legalább árnyék volt, illetve az A12-est így megnézhettük alulról is. Érdekesség, hogy a legfelső szint az most az úttal van egy síkban, de a pillérek térd magasságig itt is ki vannak vezetve. Gondolom azért, hogy igény esetén majd magasíthassák még a szerkezetet.

 

A Caltech sok helyen varázsszó. A gyerekekkel bementem az egyik játszószobába, amíg a Linda és a nagyszülők megnéztek egy 3D mozit. 20 perces turnusokban engedtek be, habár szerintem ehhez képest egy kicsit üres volt már a hely. A vezető lány nagyon szigorúan elmondta, mit szabad és mit nem. Aztán úgy középidőben, amikor a gyermekeim egy játékkonyhát szedtek éppen szét, odajött, és megkérdezte, milyen nyelven beszélünk. Tudta, hol vagyunk a térképen. Aztán kérdezte, hogy mi járatban vagyunk errefelé. A Calteches állásom után látványosan máik polcra kerültünk. Pár perccel korábban még azt mondta, hogy lassan jön a turnusváltás, készülődjünk, de végül odaszólt, hogy maradjunk még, már úgysincs nagy tömeg. A Science Centerben kell is, hogy presztízse legyen a Caltechnek...

 

Vasárnap először bejártuk a Getty Centert. Mi már negyedszerre voltunk itt, de ide mindig jó elmenni. És mindig egy kicsit más. Most a kertet jártuk be jobban.

 

A Getty Center után Malibuba mentünk. Pár hete voltunk ott a Szabó Daniékkal. Most a Sanset Boulvardon mentünk le végig a Pacific Highwayig. Ez a boulvard elég változatos, vannak nagyon elegáns részei, de egyszerűbb szakaszai is vannak. Most, hogy lefelé mentünk rajta végig egészen izgalmas épületeket is láthattunk.

 

A Matador Beach-re mentünk. Ezt Daniék ajánlották. Erősen sziklás partszakasz, a homokos föveny egészen keskenyen húzódik végig a tenger és a partfal között. Több nagy szikla szabdalja képet, amik alatt sok helyen át is lehet menni. Egészen vadregényes a táj. Külön izgalom, hogy dagálykor szinte teljesen ellepi a víz a partot. Mi tetőzés előtt voltunk ott pár órával, ezért már figyelni kellett a sziklák alatti átbújással, hogy még visszafelé is szabad legyen az út. Amikor végül elindultunk a kocsihoz, éppen elkapott bennünket egy olyan hullám, ami a korábban száraz területekből beterített egy több mint 10m-es sávot. Sokaknak kellett hirtelen összekapni a cuccát, Linda cipője megmerült, én éppen hogy megúsztam.

 

Hullámvasút II., 2013. április 5.

 

A tudományos munka egy hullámvasút, aminek pár hete egy csúcsán voltam. Aztán hirtelen hullámvölgybe kerültem, amiből csak ma sikerült újra kikászálódnom.

 

Először is rájöttem, hogy ugyan nagyon jól és alaposan kiokoskodtam a 2D-3D reláció okozta problémakört, de vannak olyan egyszerűsítési lehetőségek, amiket nem vettem észre. Ezek az egyszerűsítések viszont lehetővé teszik, hogy a korábban alkalmazott összefüggéseket használjuk a továbbiakban is. Ez egyrészt jó, mert nem kell újabb elméleteket kidolgoznunk, másrészt rossz, mert az ötletem mégsem volt olyan nagyszerű, mint amilyennek gondoltam. Azért annyi értelme mégis volt az egésznek, hogy most már mélységében értem a dolgot. Junnak volt az egészre egy zavaros magyarázata, amire most már vannak szép matematikai kifejezéseim.

 

Haladtam a számításokkal, Juntól kaptam újabb anyagparamétereket és módosításokat a számítások stabilabbá tételéhez. A legnagyobb problémáim abból adódnak, hogy nem éppen robusztus az eljárás, könnyen szingulárissá válnak a megoldandó egyenletek. Ennek több oka is van, amelyek közül talán a legfontosabb, hogy van egy függvényünk, amiben az egyik osztás sokszor közel van a 0/0-hoz. Ez nem jó. Ennek kiküszöbölésére talált egy polinomos közelítést a Jun.

 

A másik gondom a számítógép számábrázolásához kötődött. Az alkalmazott anyagparaméterek értéke 10-12-es nagyságrendbe esik. Ezzel az a baj, hogy egyszerre használjuk 101-es nagyságrendű számokkal, vagy sokkal nagyobbakkal is. Amikor elkezdtem programozni Gegyő barátom segítségével, akkor komoly időt töltöttünk azzal, hogy elmagyarázza, a számítógép hogyan ábrázolja a számokat: egész számokat és tizedes törteket. Nem volt tiszta, hogy minek vacakolunk ezzel ennyit, de később megértettem, és most is nagy hasznát vettem ennek az ismeretnek. A számokat általában (nem mindig, de tipikusan igen) 16 számjeggyel írja a számítógép, ha 10-es számrendszerben gondolkodunk. És ezt még megszorozhatjuk 10 valamely hatványával, így bármilyen kicsi vagy bármilyen nagy számot használhatunk, de csak 16 értékes számjegyünk lehet. Ez azt jelenti, hogyha pl. 1032+1015=1032 a számítógép szerint, azaz elveszítünk 1015-t a számábrázolás miatt. Ez időnként okozhat gondot, pl. az én esetemben is. Ezt én úgy tudtam elkerülni, hogy a mértékegységeket átskáláztam. Ilyenkor viszont nagyon figyelni kell, hogy mindent időben vissza is konvertáljunk.

 

A mérések elemzése közben rá kellet jönnöm, hogy egy olyan egyszerűsítést próbáltunk alkalmazni korábban, ami nem megengedett. Nevezetesen 2D mérést végeztem 3D helyett. Ez logikusnak tűnt, hiszen a fólia síkbeli alakváltozására voltunk kíváncsiak. Azonban az anyag a mérés közben hullámosodik, ami az analízis szerint nem elhanyagolható. Ez azt jelenti, hogy több napi mérésem mehet a kukába... Az egyszerűsítést egyébként azért alkalmaztuk, mert a 3D méréshez szükség van a fényképezőgépek kalibrációjára, amit csak nyitott klímakamra mellett lehet elvégezni. Viszont a próbatestről részletesebb információkat kapunk, ha egészen közel megyünk hozzá. Végül is le kellett mondanom a jobb minőségű képekről a 3D eredmények érdekében.

 

A számítások helyrerázása mellett újabb kísérleteket is végeztem. Ezekkel eleinte nem volt gondom. -20 fokon dolgoztam, mivel Jun anyagparaméterei ebben a tartományban viszonylag megbízhatóak. Aztán lementem -50 fokra. Hát itt komoly problémába ütköztem ismételten. Korábban azzal küzdöttem, hogy a klímakamra ablakának belső felülete ne párásodjon. Erre ki is fejlesztettem egy megfelelő technikát. Most viszont megnőtt a külső páratartalom, aminek eredményeképpen az üveg külső felülete kezdett párásodni. Mondhatjátok, hogy letörlöm, és mehetünk tovább... De a pára pár perc múlva újra lecsapódik... És mérés közben nem nagyon lehet törölgetni. Úgyhogy hőlégfúvóztam, illetve egy reflektorral melegítettem az üveget, és reméltem, hogy a próbatest nem sokat kapott a hősugárzásból. De ezek a trükkök még mindig nem segítettek azon, hogy a három rétegű ablak rétegei között is lecsapódik a pára... Fűteni kellene az öveget valami elektromos szálakkal, de ehhez szükség lenne Petros aktív segítségére. Ez viszont lassan alakul.

 

A múlt hét pénteken volt az igazi mélypont. Miközben a párával szenvedtem, próbáltuk összerakni a légnyomásos dobozomat. Annyi fejlesztést szerettem volna még megcsinálni, hogy a nyomást ne csak manuálisan szabályozhassuk, hanem a számítógéppel is tudjam vezérelni. Ehhez vettünk egy nyomásszabályzót. A számítógépes vezérlést kétféleképpen lehet megoldani: feszültség vagy áramerősség kimenettel. Az egyik interface-ünk vezérlő programjában azt találtam, hogy az eszköz alkalmas mindkét fajta kimenet előállítására. Miután az áramerősség vezérelt eszközök olcsóbbak voltak, ilyet rendeltem. Mikor összecsavaroztunk mindent, és tesztelni próbáltam a rendszert, kiderült, hogy az interface-ünk csak feszültség kimenettel rendelkezik. Hát kivert a hideg. Aztán óvatosan beírtam a problémámat a google-be. És csodák csodája kiderült, hogy viszonylag egyszerűen, egy műveleti erősítő és egy precíziós ellenállás segítségével meg lehet oldani a konverziót. Így már csak az a baj, hogy nekünk 20mA-es terhelhetőségre van szükségünk, miközben a műszerünk max. 10mA-t tud produkálni. Erre már csak az az ötletem maradt, hogy írok egy emailt a Róka Tamásnak. Szerencsére neki volt jó ötlete, amit ezúton is köszönök. $10-ból megoldódik a probléma. Na jó, postával együtt 13, vagyis 26, mert rögtön két IC-t rendeltem a biztonság kedvéért. És akkor már csak az a baj, hogy nem azt a nyomásszabályzót küldték, amire szükségem van. Nekem 4-8 Psi (pound per squer inch) nyomásra van szükségem, és a kiválasztott szabályzó 0-30 között dolgozik. Ehelyett egy 6-30 Psi között szabályzó eszközt küldtek, ami teljesen használhatatlan számomra. A hiba lehet, hogy nálunk esett, Kate, a titkárnőnk is elírhatta a típus kódot. Mindenesetre most várok a cserére.

 

Miután összecsaptak a fejem felett a hullámok, a törőgép szétszedése közben elgörbült az egyik célszerszám, annyira összeragadt két elem... Aztán hazamentem...

 

De a sok szerencsétlenség után újra fény dereng, és nem is annyira a távolban. Végre minden eleme működik a méréseket kiértékelő programnak. A szögfüggvények előjele is helyes talán mindenhol. Két mérés analízise után úgy tűnik, releváns eredményeket kapok. A repedés tágulásához szükséges energiaszint mérnökileg hasonló értékeket ad két nagyon különböző típusú mérés esetén is. Ez mindenképpen ok az örömre. Itt arra gondoljatok, hogy egy egyenlőre bizonytalan lábakon álló elméletet alkalmazok, ahol sok ezer számot kell összeszorozni egymással elég kaotikus geometriai környezetben, és a végén kijön két különböző esetben is, hogy 42 (igazából 0.02, de ez a szám most az életünk értelme). Ha kicsit jobban körbejárva a témát kiderül, hogy a 0.02 az egy jó szám, akkor volt értelme az elmúlt hónapok munkájának. Persze ezt most elég pongyolán fogalmaztam meg, de a lényeg, hogy a mai napon lényegesen jobb a kedvem, mint pár napja volt.

 

Télikabát II. 2013. április 2.

 

Linda szülei március 15-én hóvihar miatt izgulhattak. Arra senki sem gondolt januárban, hogy az én szüleim hasonló probléma előtt fognak állni húsvét után. Végül is Pest környékén nem is volt hó másodikán, de az ország más részein igen.

 

Tekintettel a kedvezőbb időjárási körülményekre a szüleim sokkal könnyebben teljesítették a 11000km-es utat. A járat egyébként ugyan az volt, mint amivel a Balázsék és az Ágiék is jöttek: British Airwas Londonig, és utána American Airlines Los Angelesig.

 

A repülőről a kicsekkolás húzódott csak el. Ágiék a hamar, talán már 5 óra előtt kint voltak a terminálból a 4:30 körüli landolás után. Az én szüleimnek ez nem sikerült, nagyon sok járat futott be egyszerre. Úgyhogy majdnem 6 óra volt, mire kint voltak. A repülőtér tájékoztatása és a jegy alapján is a 4-es terminálra kellett volna érkezniük. Azonban a valóságban a 4-es terminálnak van egy nemzetközi része, a Tom Bradley. Ágiék ide érkeztek, úgyhogy most már rögtön rákérdeztünk az információnál, ahol meg is erősítették, hogy át kell mennünk. Több mint egy órát várakoztunk, amit a gyerekek elég rosszul viseltek, de egy kis M&M's segített rajtuk... Rajtam pedig a Starbucks.

 

Azért ez egy nagy reptér, van rajta élet. Tekintettel a nemzetközi viszonylatokra az utasok egy látványos térbe érkeznek meg, ami kör alakban le van kerítve a várakozók elől. Gondolom így a holywood-i sztárokat jobban lehet fotózni. Amíg mi ott voltunk, sztárok nem jöttek, de egy sárga férfit hátrabilincselt kézzel két rendőr kísért ki.

 

Gone with the wind, 2013. március 30. – április 1.

 

Nekünk magyaroknak azért a húsvét csak húsvét, ezért kivettem egy szabadnapot, és elmentünk három napra kirándulni a Mojave sivatagba. Sok más címet is adhattam volna ennek a bejegyzésnek, de a végén majd látszani fog, hogy talán ez a legtalálóbb. De nem Scarlett O'Hara déli romantikája, se nem a Modern Hungária dala ihlette ezt a címet, hanem egy sokkal prózaibb, de annál izgalmasabb esemény.

 

Kezdjük az elején. Szombat reggel elindultunk szokás szerint a Pavilions felé kávéért és elemózsiáért. Aztán irány az autópálya, és csak tankolni álltunk meg a sivatagig. A Mojave sivatag nem nemzeti park, csak National Preserv, ami egy kisebb fokozat. Szerintem méltatlanul alulértékelt ez a terület, mert van olyan szép és érdekes, mint pl. a Joshua Tree National Park, és nem sokkal marad el a Death Valeytől sem. Talán az a gyengéje, hogy nem tartozik hozzá semmi extremitás, nincsenek rekorderei. Pedig több jó minőségű természetfilmben szerepel, pl. David Attenborough is forgatott itt. Gazdag a növény és állatvilág, látványosak a geológiai alakzatok.

 

Az autópályáról az egyik kempinget vettük célba. Kettő is van, de az alacsony látogatottságra való tekintettel szumma 60 férőhelyen kell osztozni. First come, first serve, azaz nem lehet előre lefoglalni a helyeket. Emiatt is igyekeztünk korán érkezni, ami feleslegesnek bizonyult: a szombati nap ellenére sok szabad hely volt. A kemping környezete csodálatos volt: két hegyvonulat között terült el egy völgyben. A sátorhelyek a szokásosnál kényelmesebbek talán, a terep szépen rendezett. Nekem a korábbi kempingek is tetszettek, de talán ez volt eddig a legszebb.

 

A sátorállítás után elmentünk a kemping melletti Visitor Centerhez kikérdezni a rangereket, hogy mit tudunk megnézni a gyerekekkel. Rögtön az első kör a Hole in the Wall volt, ami a kemping mögötti hegy körbejárását jelentette. A vulkáni tevékenység során olyan kőzet alakult itt ki, amiben nagyobb puhább zárványok voltak, amiket aztán a szél vagy a víz kivájt. Ez nagyon sajátos felületeket hozott létre. A gyerekek, különösen az Anna nehezen indul neki, bármi is az úti cél. De vannak varázsszavak: a Visitor Centerbe a Junior Ranger Book reményében indult el. Utána a túrát a sziklamászás lehetősége tette vonzóvá.

 

A túra elején indián rajzokkal díszített köveket tudtunk megnézni. Itt elcsíptünk egy vezetett túrát, ahol egy ranger mesélt a kövekről és az itt élő indiánok feltételezett életéről. Úgy 10-15 ezer évvel ezelőtt más volt itt az éghajlat, akkor állítólag sok volt a csapadék és sűrűn lakták a vidéket. A mai lakosságot legjobban az jellemzi, hogy a terület telefonkönyve elfér két oldalra. Meg is tanultunk egy új szót, white pages: ide írják a lakossági számokat, a yellow pagesre pedig a szolgáltatókat. Ez utóbbit már korábban is ismertük. A túra végén jött a mászás: át kellett jutni egy hágón, ahol a Rám-szakadékhoz hasonló módon acél gyűrűkbe kapaszkodva lehetett átjutni. (Tudom, a Rám-szakadékban láncok vannak, meg patak, de azért mégis csak hasonlít a két hely, higgyétek el.) Ezt nagyon élvezték a gyerekek.

 

Az este ekkor még békésen telt, de a szél már kezdte mutatni az erejét. Reggel meg-megnyomta a sátor tartórúdjait. De ekkor még visszarúgták magukat azok. Éjszaka a sátorban 10-12 fokot mértünk, kint talán 5-6 fok lehetett. Lindával idő közben kicseréltük a hálózsákjainkat egy akció keretében, úgyhogy inkább melegünk volt, mint fáztunk. A gyerekek hálózsákjai már korábban is remekül szolgáltak.

 

Vasárnap először elmentünk egy joshua tree ligetbe, aminek a végén egy csodás hegyet másztunk meg. A hely neve Teutonia Peak, amit mindenképpen javaslok, hogy másszon meg, aki arra jár. Az alkalmat különlegessé tette, hogy a joshua tree-k éppen virágoztak, ami különösen széppé tette a tájat. A virágok egy kicsit egy tál pattogatott kukoricára hasonlítottak, egy kicsit pedig wécékeféhez. Az illatuk egyikre sem. Habár Lindának nem tetszett az szaguk, szerintem jó volt. Elvileg ez az időszak a virágzás csúcspontja, de a kevés téli csapadék miatt idén kevés virágot láthattunk. Pedig a fényképek és a természetfilmek tanúsága szerint csodás virágerdő borítja a tájat időnként. Mivel sivatagról van szó, az erdő itt inkább liget, ritkásan elhelyezkedő kisméretű fákkal. A fák között pedig helyenként sziklák, nagy kövek. Ezeket talán valamilyen jégkorszaki gleccser hurcolta ide magával. A gyerekek nagy örömmel másztak fel rájuk, alig tudtunk haladni. Pedig érdemes volt: a Teutonia Peak-re nagyon szép út vezetett fel, és csodálatos volt a kilátás a környező tájra. A gyerekeknek is nagyon tetszett. A szokásos forgatókönyv: minek megyünk oda, én itt akarok maradni, én ide akarok felmászni, fáradt vagyok, szomjas vagyok... Aztán a végén: de szép, én itt akarok maradni... A hegytetőn aztán megettük a pénteki gombóc maradékát. Ennek is örült mindenki. Meglepő módon találtunk két eldobott papírzsebkendőt. Ilyen jellegű szemeteléssel korábban nem találkoztunk kirándulóhelyeken.

 

A liget után off-roadoltunk. Csak képletesen. Egyrészt az igazi off-roadolás tilos, másrészt az autónk nem is alkalmas rá. De olyan úton mentünk át a következő állomásra, ami a térképen csak szaggatottan szerepelt, egy nyomtávú volt. Előjöttek az izlandi emlékeink, ahol nagy tájakat jártunk be így. A célunkhoz közel aztán találkoztunk egy igazi off-roadoló társasággal, akik az engedélyezett keményebb útvonalakat járták be keményebb terepjáróikkal. Végül láttunk egy Mercedes Unimog teherautót is. Az aztán jó járgány. Annyira, hogy a terepjárós csapat néhány tagja körbejárta, körbefényképezte.

 

A második állomásunk a Lava Tube volt, ami egy láva csatorna. Nem nagyon hosszú, de elég látványos. Talán 20-30 méter lehet az egész. Egy lávatenger közepén van. Az Osmand térkép rosszul jelzi. Lépcső vezet le egy kis kráterbe, ahonnan aztán be lehet sétálni a csatornába, aminek a végén több lyukon keresztül besüt a nap. A legjobbkor érkeztünk, 3-4 csóvában sütött be a nap (du. 3 óra). A hivatalos propagandafilmen csak egy csóva látszik, ami szép, de közel sincs a mi látványunkhoz. Lehet, hogy ezt a filmet igyekszenek most felújítani, mert lent volt egy természetfilmes csapat, és felvételeket készítettek a látványról.

 

A visszaúton még megálltunk Kelsoban, ahol a rangerek központja van egy régi vasútállomás épületében kialakítva. Itt megbüntettem magam egy kávéval. Azt hittem, már hozzászoktam az itteni ízekhez, de még mindig meg tudnak lepni valami förmedvénnyel. Mike, a büfé üzemeltetője éppen szabadulni akar a biznisztől, próbálja másra testálni a feladatot. A kempingbe off-roadon jutottunk vissza. Egy canonyon át vezető földúton mentünk, ami megint csak nagyon szép volt. Láttunk teheneket is. Ugyanis itt marhatenyésztés folyik, ha nem is nagy léptékben.

 

Az első esténken nagyon szép volt a naplemente, színpompás volt a táj. A második estén szerényebb volt a látvány. Aztán jött az éjszaka. Reggel, a tapasztalatok alapján megerősítettem a sátrat, kihúztam a sarkok köteleit is. Aztán az esti szélben laposabbra állítottam a kötelek szögét, hogy jobban fogjanak, mert látványosan meg-megnyomta a szél a sátrat. Szerencsére a gyerekek eközben békésen aludtak. Aztán éjfélre olyan erős lett a szél, hogy többször kimentem, hogy ellenőrizzem a floknikat, amiket nagy kövekkel meg is erősítettem. A talaj nem volt ideális, laza durva homok, amiből könnyen kicsúsznak a cövekek. Szerencsére vettem szuper Y keresztmetszetű alumínium floknikat, amiket kemény talajba is jól le lehet verni, és puha talajban is jól fognak. A sátor négy sarkával nem is volt baj, és a kövek elhelyezése után a többivel sem. Azonban éjfélre olyan erős lett a szél, hogy a rudakat egyre többször benyomta. Egy darabig azok visszarúgták magukat, mi meg közben azon tanakodtunk a Lindával, hogy mi is legyen. Aztán egyszer csak reccsent az egyik rúd, eldőlt a kérdés... A gyerekeket egyesével kivittük a kocsiba, és evakuáltuk a felszerelésünket is. Eközben már kézi erővel kellett visszanyomni a be-benyomott rudakat. Aztán amikor én is elhagytam a terepet, pár perc múlva a szél felére nyomta a sátrat. Aztán fél óra múlva a földön feküdt az egész. A sarokfloknik nagyon jól fogtak szerencsére, ezért nem lett nagyobb kár. Nagy kövekkel lesúlyoztam a peremeket, hogy ne tudjon a szél alákapni. Nem mertem összeszedni a sátrat, féltem, hogy ha felengedem, akkor elrepül az egészet. 2000-ben Hurghadában láttam már elszállni egy 1500m2-es ponyvadarabot, ami nem volt kifeszítve. Eközben mellette a kifeszített szerkezet kellemesen ringott. A szél most kb. ugyan olyan erős volt, 80-100 km/h-s.

 

Nem sokat aludtunk. A gyerekek is felébredtek, nehezen aludtak vissza. Napfelkelte után aztán óvatosan összeszedtük a sátrunk maradványait. Ekkor még mindig nagyon fújt a szél. Szerencsére megúsztuk egy összetört rúddal. Kielemezve a katasztrófa okait arra jutottam, hogy konstrukciós hibáról van szó. Ez egy iglu sátor, 9x9 láb méretű, ahova már kevés a két átlós rúd. Erős szél esetén a rudak kihajlási hossza túl nagy ahhoz, hogy meg tudják tartani a felületet. A kisebb sátrak ugyan megrogytak, de nem dőltek össze. A hasonló méretű profi sátrak pedig plusz rudakkal vannak merevítve. Na, a vihar közben már meg is terveztem az erősítést. Talán ki is hozom $50-60-ból, és akkor még mindig féláron vagyunk. A textília és a varrások viszont hibátlanul teljesítettek.

 

Kelsoban reggel is ittam egy pocsék kávét. Ott már nem fújt a szél, így szépen összehajtottam a sátrat. Aztán elmentünk lazítani a homokdűnékhez. A gyerekek fel-le szaladgáltak egy domboldalon, Linda olvasott, én meg próbáltam kipihenni az éjszaka fáradalmait. Ebben Bálint igyekezett segíteni azzal, hogy ugrált a hasamon. Illetve időnként fel kellett hoznom a meredek domboldalon.

 

Hazafelé aztán megálltunk még egy hamburgerre a ludlow-i büfében. Ez az a hely, ahol a pincérlánynak mindenki srác és az ételek fincsik. Emlékezett még ránk, pedig lassan fél éve ettünk itt legutóbb. A gyerekek végigaludták az utat, ami általában veszélyes az esti altatás szempontjából, de az éjszakai kaland őket is elfárasztotta, úgyhogy simán elaludtak este. Én is.

 

Szilva vacsora, 2013. március 29.

 

A Harminc évesek lettünk c. musical egyik dalával ellentétben nem szilvát, hanem szilva származékokat fogyasztottunk Nagypéntek este a barátainkkal. Sikerült részben böjtivé tenni az alkalmat: a menün nem szerepelt hús. Ágiék hoztak nekünk Magyarországról szilvalekvárt, amit ezúton is köszönök a Csák Szilárdéknak. Ebből készült a szilvás-gombóc (na erről egy másik Adamis-Presszer szerzemény is eszembe juthatott volna), már-már ipari mennyiségben. És kaptunk otthonról egy üveg szilvapálinkát is.

 

A Húsvétnak itt más a megbecsültsége, mint otthon. Californiában különösen próbálnak nagy gondot fordítani arra, hogy politikailag korrektek legyenek az egyházi ünnepekkel. Pontosabban igyekeznek úgy ünnepelni a keresztény ünnepeket, hogy az a más vallásúaknak ne legyen zavaró, vagy éppen ne merüljön fel, hogy az ő ünnepeiket is be kellene írni a naptárukba. A technikusunk azt mondta erre, hogy pl. a karácsony is csak holiday, aztán mindenki azt csinál, amit akar. Az egyetemen pénteken volt egy soknapos konferencia zárónapja, ahol úgy láttam, nem fordítottak gondot a húsmentes étkeztetésre. A húsvét nem jár hosszú hétvégével, és az iskoláknak csak egy részében esik egybe a tavaszi szünettel.

 

Arcadia Arboretum, 2013. március 24.

 

A szombati napot a Griffith parkban töltöttük. Linda szüleivel is megnéztük az obszervatóriumot és elmentünk a vasúttörténeti parkba. A gyerekek jó magaviseletükkel begyűjtöttek egy-egy ajándékra való kreditet, amit most az Áginál lehetett beváltani. Marci reggeltől a vasúttörténeti ajándékboltjáról beszélt, egészen addig, amíg meg nem kapta a régóta vágyott darus vonatot. Utána boldogan tologatta... A Bálint is. Az sajátját persze...

 

Vasárnap indult vissza Magyarországra az Ági és a Gábor. Egy héttel korábban még azt hittük, hogy a március 15-én „rajtuk maradt télikabát” feleslegessé válik. Ági azon is gondolkodott, hogy majd itt hagyja, úgyis régi, kopott már. De a hírekből kiderült, hogy újabb havazások várnak rájuk Pesten, úgyhogy vitték haza.

 

Délelőtt még kimentünk az arcadiai arborétumba. Pár hete nagyon szép volt a lacanadai botanikus kert, ezért jó ötletnek tűnt, hogy meglátogassuk az arcadiait is. És valóban, nagyon szép volt. Egyes részei egészen vadregényesek. Rengeteg -féle aloa verat is lattunk.

 

De az igazán érdekes az a pávák tömege volt: a parkban szerteszét legalább 30-40 páva tetszelgett magának, illetve a látogatóknak. Látványosan élvezték a népszerűséget. De voltak ludak és mókusok is.

 

A parkban sétálva feltűnt, hogy kilátni az országútra, nincsen kerítés. Jó magyarként rögtön arra gondoltunk, hogy akkor vajon minek fizettük ki a belépőt? Aztán amikor közel értünk a kritikus ponthoz láthattuk, hogy nagyon trükkös a „kerítés”: egy medencét építettek, aminek az egyik partja az utca, a másik a park. Így tökéletes az átlátás, de száraz lábbal nem lehet bejutni.

 

$238, 2013. március 21.

 

Megjött a bírósági végzés a szabálytalan balkanyaromról, amit pár hete vétettem. Hát nem nagy öröm, ennél szerényebb büntetésre számítottam. $238... A levél ismerteti, hogy a közlekedési szabálysértéseket $20-100 között büntetik, de ezt felszorozzák Californiaban 4-7 közötti számmal. Törzstényezős felbontással vizsgálva 2×7×17=238. Valószínűleg egy $34 dolláros tételt szoroztak fel 7-el. Túlzásnak érzem, mert figyelmetlenségről volt szó (felfestett kanyarodó sávot használtam, csak az időkorlátot nem vettem észre), nem veszélyeztettem senkit, nem akadályoztam a forgalmat, és nem volt korábbi kihágásom.

 

Elvileg lehet reklamálni személyesen a bíróságon, de ezt nem javasolják. Mármint a levélben megemlítik a lehetőséget, de azt javasolják, hogy inkább egyszerűen fizessem be az összeget online, mindenki jobban jár. Megkérdeztem a titkárnőnket, mit javasol. Azt mondta, hogy legegyszerűbb befizetni, mert ők volt, hogy reklamáltak. Szabálytalan parkolás miatt (túllépték az időkorlátot) miatt kaptak $150 körüli büntetést. A táblát eltakarta egy fa, amit fényképpel igazoltak is. De ez nem hatotta meg az illetékeseket... Kate azt mondja, itt ekkorák a büntetések...

 

Las Vegas tele volt óriásplakátokkal, ahol ügyvédek többek között a hasonló közlekedési ügyek megoldására is ajánlkoztak. Ez jó biznisz lehet ott, kb. 5-6 autós igazoltatást láttunk a nem egészen egy napos ott tartózkodásunk alatt. Itt Pasadena környékén egy hónap alatt sincs ennyi a szemem előtt.

 

David Wakefield, 2013. március 19.

 

Ma David Wakefield vendégeskedett Sergionál. Ő egy nagyon elismert angol szakember, aki sátrakkal foglalkozik. A NASA-nak is adnak tanácsokat a ballonokkal kapcsolatban, illetve a Birdairhez is ő ajánlott be egy látogatásra (ez az USA legnagyobb sátras cége). Csak egy rövid látogatás volt. Bemutattuk a kísérleteinket és átbeszéltük az anyagtörvényes gondjainkat. Egy ilyen megbeszélésen általában nem oldódnak meg a problémák, de újabb szempontok merülnek fel. A délután folyamán átnéztem a levezetéseimet. Hibát nem találtam benne, de továbbgondoltam egy-egy részét, és megtaláltam, hogy a Junnak miért van igaza. Úgyhogy a hullámnak ismét a völgyébe kerültem... Nem baj, mert közben ismét sokat tanultam, olyan dolgokat, amiket a többiek sem ismertek itt.

 

David egyébként nagyon szimpatikus, egész komolyan érdeklődött a korábbi munkáim iránt is. Remélem, lesz még alkalmam találkozni vele.

 

Popcorn, 2013. március 17.

 

Lehet, hogy fordítva kellett volna szerveznünk a programot, de ezt előre soha nem lehet tudni. Vasárnap már szépen sütött a nap, miközben beltéri programunk volt. A Science Centert látogattuk meg. Megnéztük újra az űrhajókat és az űrsiklót. Ezeket nem lehet elég sokszor látni. A földrengés szimulátorba is újra beálltunk.

 

Az újdonság a mozi volt. Az Ági és a Gábor megnézték a 3D-s sarkköri filmet, mi a Lindával pedig a Hubble űrteleszkóp felújításáról szólót. A film is rettentő látványos volt, de fontosabb volt az igazi moziélmény: kettesben egy zacskó pattogatott kukorica és egy pohár kóla társaságában.

 

A center után elmentünk a közeli K-Mart-ba kicserélni a Marci matracát, ami ismét kilyukadt. Hát ez nagy élmény volt, csak hogy lássuk, a kerítés itt sincs kolbászból. Persze ezt eddig is tudtuk, de azért még érnek meglepetések. Ez a hely elképzelhetetlenül szakadt volt, kb. mintha nálunk a nyolcadik kerületben lennénk. Hamar el is húztuk a csíkot, és hogy egyensúlyba hozzuk a napunkat, vacsorára lazacot sütöttünk...

 

Angry Bird, 2013. március 16.

 

A szombati programunkkal a Balázsékkal bejárt utat szerettük volna bejárni, kisebb módosításokkal. A Downtown-t kihagytuk, Ági és Gábor láttak már toronyházakat, a tengerpart jobban érdekelte őket. Úgyhogy lementünk rögtön a tengerpartra. Szerencsére az eső nem esett, de azért hűvös volt. Az óceán partja rendesen ködbe borult, Malibuból semmi sem látszott.

 

Több új dolgot is kipróbáltunk Santa Monicaban. Először is a móló átellenes oldalán táboroztunk le, ahol volt egy nagy játszótér. Ez persze a gyerekeknek nagyon tetszett. Volt két érdekes hinta, azaz gyűrű sor. Egy hosszú, kb. 4m magas állványon kb. 8 gyűrű volt egymás után fellógatva, amin nem gyűrűgyakorlatokat végeztek, hanem Tarzanként lendültek végig az emberek. Gyerekek is csinálták, de inkább a felnőttek szórakozása volt ez. Sorban álltak, hogy bemutathassák tudományukat. Vicces volt, amikor egy kb. 120kg-os srác is végiglendült. De szépen megcsinálta.

 

Aztán a Toys'R'us-ban még pénteken vettem egy sárkányt és egy frízbit. A frízbizésből nem lett semmi, de jót sárkányoztunk. Én azt gondoltam, hogy a Gábor biztosan ért hozzá, de kiderült, hogy nem. Összeraktam, de persze rendes műszaki emberként a használati utasítást nem olvastam el... Öt perc szerencsétlenkedés után már éppen el akartam rakni az egész vackot, amikor észrevettem, hogy rá van valami gumizva a sárkány aljára: a sárkány farka, azaz két hosszú szalag. Ezeket kiengedve az Angry Bird elkezdett szárnyalni. Ugyanis a sárkányunkon egy Angry Bird díszeleg. A reptetés nagyon tetszett a gyerekeknek és a felnőtteknek is. Elég népszerűek is lettünk vele. Egy félvér kislány meg is reptette, mikor a mi gyerekeink már megunták. Az apuka érdekes szerzet volt, kb. velem egykorú srác, hosszú haj, óriási hatágú csillag a nyakában. Kiderült, Dimitrijnek hívják, és kb. húsz éve él az USA-ban. Eddig New Yorkban élt, most gondolkodik a költözésen. De New York szerinte sokkal jobb hely, ott kevésbé adnak a külsőségekre. Ezzel mi még nem sokat találkoztunk, de az is igaz, hogy eléggé behatárolt az a kultúrkör, ahol mi mozgunk.

 

Mentünk egy kört még a carusselen, megnéztük az akváriumot, és aztán indultunk is tovább. Az UCLA-ban kivettem még pár könyvet a Lindának, és aztán a Getty Centert vettük célba. Reggel elfelejtettem zsebre vágni a GPS-t, ettől függetlenül hamar megtaláltunk mindent. Azért ezeken a helyeken már sokszor jártunk. A Getty Centernek újabb arcát nézhettük meg: ködbe burkolózott a komplexum. A gyerekek jót rajzoltak, amíg mi felváltva megnéztünk egy-egy teremnyi festményt. A Bálint is egész komolyan összefirkált néhány lapot.

 

Rajtam maradt télikabát, 2013. március 15.

 

Miközben otthon tombolt a márciusi tél, mi élveztük az első igazán meleg hetet itt Pasadenabna. Egész héten gyönyörű volt az idő, a végén már reggel is pólóban mentem az egyetemre. De ez csak péntekig tartott. Pénteken délután jöttek Linda szülei, és magukkal hozták a magyar valóságot. Kis híján rajtuk marad a télikabát, ahogy azt Cseh Tamás megénekelte a rendszerváltás hajnalán. Még szikrázó napsütésben indultunk el délután a reptérre, de a Downtowntól délre már eltűnt a nap, ködbe borult a táj szépen fokozatosan. Nem aggódtunk, mert a Jun esküvőjén, ugyan ezen a környéken ugyan ez történt. Most viszont a visszaúton sem nagyon szakadozott fel a felhőzet, ismét kora-tavaszira fordult a már kellemes kora-nyárias időjárás. És ez maradt a hétvégére...

 

Ági és Gábor elég kalandosan jutott el hozzánk. A reptérre nem mertek taxival menni, mert bizonytalan volt, hogy el tudnak-e menni az autók havas, csúszós utakon. A BKV kivételesen megbízhatóbbnak tűnt. A repülő egy óra késéssel indult, az erős szél folyton a kifutópályára fújta a havat. Aztán Londonban fel órán át nem kaptak engedélyt a leszállásra, így végül másfél órás késéssel landolhattak. Rohantak is az átszálláshoz, de az ellenőrzésnél nem engedték őket előre, merthogy van még idő... Hát éppen, hogy becsúsztak a los angeles-i gépre... A második járatuk már nyugodt körülmények között érkezett, vagyis repítette őket. Az érkezésnél némi izgalomra adott okot, hogy nem a kiírás szerinti terminálon engedték ki őket, hanem az egyik szomszédoson. Ez azért volt gond, mert mi közben a meghirdetett helyen várakoztunk rájuk. De aztán megtaláltak minket, és szépen nyugodtan hazavezethettünk a péntek esti csúcsforgalomban. Ami kivételesen nem is volt olyan veszélyesen sűrű.

 

Mindenki nagyon örült egymásnak, a gyerekek már napok óta fel voltak villanyozva. Marci szombat éjszaka azzal állt elő, hogy ő már nem akar tovább aludni, hanem a nagyiékkal akar játszani. Bálint nagyon kicsi volt még a nyáron, nem tudtuk, hogyan fog viszonyulni a nagyszülőkhöz. De teljesen pozitív volt a tapasztalat: megnézte, mit csinálnak a nagyok, és boldogan leutánozta a rajongásukat.

 

2D-3D, 2013. március 14.

 

A tudományos munka olyan, mint egy hullámvasút: időnként az ember fel van villanyozva, élvezzük a haladást, máskor frusztráltak vagyunk amiatt, hogy egy helyben topogunk, vagy éppen hátra kell lépnünk. Domokos Gábor már doktorandusz korunkban mondta ezt nekünk, én el is hittem, de csak később éltem át igazán. A doktorim írása közben majdnem két évet töltöttem azzal, hogy megértsem azt, hogy miért nem működik végeselemes számításom. Ez egyáltalán nem volt evidens, az elterjedt módszerek rengeteg elhanyagolást tartalmaznak ahhoz, hogy könnyen kezelhetőek legyenek a feladatok. A bonyolultabb, nemlineáris megoldók sem univerzálisak, csak speciális feltételeket teljesítenek. Ezért csak akkor láthattam tisztán, amikor a legmélyebb bugyraiba ástam magam a nagy elmozdulásoknak és a nagy megnyúlásoknak. A körülöttem lévő okos emberek sem tudtak ezen egyszerűen átlendíteni, minden feladat speciális megközelítést igényel. Szerencsére Sajtos Pistának volt elég türelme, és voltak jó tanácsai, amik végül eredményhez segítettek. És aztán egyik napról a másikra meglettek a tézisek és megvédtem a doktorimat. Úgyhogy jól ismerem, milyen az, amikor a tudomány hullámvasútján ül az ember.

 

Ősszel jól mentek a dolgok. Sok cikket olvastam, jöttek a jó gondolatok, és ugyan az első ötleteimet lelőtte a Sergio, de a végén azt csináltuk, amit már az első konzultáción felvetettem. Az extra köröket pedig egyáltalán nem bántam, mert egyrészt magamat is meggyőzhettem, hogy jó volt az elképzelés, másrészt körbetekinthettem olyan területeken, amikre az elején nem is gondoltam. Lehet, hogy nem lesz konkrét eredménye az itteni munkámnak, de az biztos, hogy sokkal okosabban megyek majd haza, sokkal nagyobb kitekintésem lesz a világra.

 

Decemberre kialakult, hogy mit is kellene csinálni. A kísérletek tervezésével voltunk elfoglalva. A kísérleti eredmények kiértékelése maradt egy olyan nyitott kérdés, ami ugyan fontos volt, de nem gondoltam, hogy gond lehet vele. Az elmélet adott még Kowai disszertációja alapján, és Jun éppen tökéletesíti az anyagmodellt. A Matlabot korábban nem ismertem, de nem tartottam attól, hogy ez gondot okozna a továbbhaladásban (fontos megemlítenem, hogy Tuza Zoltán, helyi ösztöndíjas doktorandusz 1-2 órás konzultációval meg is adta a kezdő lökést a programozási nyelv megismeréséhez). Úgy gondoltam, hogy 1-2 nap alatt meg is írom a szükséges rutinokat. Aztán ez nem így lett.

 

Először azzal szenvedtem, hogy összefűzhetővé tegyem a bemenő adatokat. Ez azt jelenti, hogy egy adott méréshez tartozó mérési eredményeket szét tudjam vágni szakaszokra, és azokat a szakaszokat külön-külön fel tudjam dolgozni a DIC-el. Erre a nagy alakváltozások miatt van szükség. Ha nagyok az alakváltozások, akkor a rutinszerű összefüggések egy része elveszti az érvényességét. Ezt a dolgot már megtanultam a doktorim írása közben, volt tapasztalatom. De arra már nem emlékeztem, hogy a Lagrange-féle alakváltozások számítása és transzformálása hoz bizonyos meglepő eredményeket, ha a megnyúlások meghaladják az 5-10%-ot. Aztán Sipos Andris segítségével ezen átverekedtem magamat. De azt nem tudtam, hogy a verekedés java még hátra van.

 

Az alkalmazott anyagtörvény (a megnyúlások és az erők közötti kapcsolatot leíró törvényszerűség) használata hozott néhány kellemetlen órát számomra. Eredetileg azt gondoltam, ez egy kész elmélet, 1-2 nap alatt implementálni tudom a Matlabba. Ezt valamikor január legelején gondoltam, és most március közepén értettem meg, hogy miért nem sikerült ezt megvalósítanom több, mint két hónap alatt. Mentségemre legyen mondva, hogy a Sergionak sem tűnt fel a probléma, és Jun még most sem érti, mi a baj. Pedig Jun feladata volna az anyagtörvény finomítása.

 

A probléma a 2D-3D viszonylatban gyökerezik. Az általunk ismert világ három dimenziós. De gyakran egyszerűbb 2D-ben megvalósítani a modelljeinket: pl. a rajzaink 2D-ek. Az építészetben 2D vetületeket használunk, és a modern technikák ellenére sem általános a 3D modellezés a tervezés során. A statikában is igyekszünk 2D, vagy inkább 1D szerkezeteket használni a számításainkban. Ezeknek a működését könnyen meg lehet érteni rendszerint. Ugyan minden szerkezet 3D a valóságban, a második vagy harmadik dimenziót gyakran elhanyagolhatjuk anélkül, hogy nagyobb hibát követnénk el.

 

Az általunk alkalmazott anyagmodell felhasználja a térbeliséget. Két dimenziós membrán szerkezetet (felületszerkezetet) számítunk, de az alakváltozásokból úgy származtatjuk a feszültségeket, hogy közben figyelembe vesszük a vastagság változását is. Ez azt jelenti, hogy a 3D-s feladatot 2D-re egyszerűsítjük, de aztán mégis figyelembe vesszünk 3D tulajdonságokat. Ez azért össze tudja zavarni az ember fejét. Két hónapos kínlódás révén oda jutottam, hogy megtaláltam, melyik az az elhanyagolás, ami biztosan hatással van a számításain végeredményére, és ami miatt az alkalmazott anyagtörvény látványosan rossz eredményeket ad vissza.

 

Junnal már két délutánt végigvitatkoztunk ezzel kapcsolatban. Sajnos ő túlságosan beleásta magát a probléma már ismert részében, és nehezen akarja megérteni, hogy miért hiányos, hibás az a megközelítés. Sergioval beszélt az első eszmecserénk után, úgyhogy mire én odajutottam a főnökhöz, Sergio már fel volt készülve a felvetéseimre. És könnyen és gyorsan meg is értette a problémámat, és hogy hogyan jutottam el a megoldáshoz. Remélem, Jun is megérti majd lassan...

 

A tudományos munka egy hullámvasút. Ma végre sikerült megérteni egy problémát, és sikerült meghatározni a továbbhaladás értelmes irányát. De hogy lesz-e eredmény, azt nehéz most megmondani. A remény hal meg utoljára.

 

Surfin' USA, 2013. március 9-10.

 

Linda már hetek, talán hónapok óta rágja a fülemet, hogy írjak ki egy Beach Boys cd-t a kocsiba. Hiszen mégiscsak itt vagyunk a californiai sunshine-ban... Úgyhogy dance-dance és surfin'-surfin' szólt a kocsiban San Diego felé szombat reggel. A hétvégi program állatos volt. Sea World és San Diego Zoo.

 

A Sea World-be már szinte haza megyünk, harmadszor voltunk itt. Nem rossz ez az éves jegy... De éppen azt beszéltük meg ennek kapcsán, hogy a cég valószínűleg kisebbet kaszál rajtunk, mint azt eredetileg gondolta, ugyanis a belépőjegyen kívül eddig csak egy kávét vettünk bent. A tiltás ellenére egy kis elemózsiát mindig viszünk magunkkal, plüss fókát nem veszünk, célba nem lövünk, a hinták benne vannak a belépőjegyben, képeket nem csináltatunk... Ez a képes dolog itt nagyon megy: lefényképeznek a bejáratnál, a hullámvasúton sikítás közben, Elmoval... Aztán oda lehet menni pultokhoz, és szépen kinyomtatják és linket adnak hozzá. Az ingyenes hullámvasútnál most észrevettem két jó dolgot, amiért fizetni lehet: az egyik egy vízágyú, amivel 50 centért lefröccskölheted a vasúton ülőket, és a szárítószobát, ahol $5-ért megszárítkozhatsz.

 

Kipróbáltunk, megnéztünk egy-két új dolgot is a már ismerteken kívül. Az északi sarkköri kutatóállomáshoz oda lehet menni helikopterrel is: a szimulált állomáshoz egy helikopter szimulátoron át is be lehet jutni. Na ez nagyüzemi szimulátor, vagy 50 ember belefér. De egész jó. Egy óriás kivetítőn sarkköri képek mennek, és közben rázzák a szobát, amikor ráfordulunk egy völgyre. Annácskával ültünk be. Szegénykém megint túlvállalta magát: fél perc után ki szeretett volna szállni... Azért végigülte, de szorosan át kellett ölelnem, már amennyire a karfás székekben ülve biztonsági övekkel bekötve ezt meg lehetett tenni.

 

A sarkköri kiállításról most sajnos hiányoztak a beluga whale-k, pedig azokat szerettem volna látni leginkább. Éppen felújítják a medencéjüket. Viszont a rozmár igazán gusztustalan volt... Hab testével (átmenet egy víziló és Rene között a Halo Halo-ból) befeküdt az üveg elé a vízbe, és egy marék halat csócsált. Szájába vette, megrágta, aztán az üvegre köpte, aztán újra a szájába vette, csócsálta, kiköpte. Mi vagy 5 percig néztük ezt, az összes gyerek óriásiakat kacagott.

 

Azt csak most vettük észre, hogy a pingvinek standja mögött van egy pingvin ház is. Hát az nagyon jó hely, vagy húsz -féle pingvint lehet megnézni két hatalmas kifutón. Mozgó járda visz végig előtte, még lépkedni sem kell... Annáéknál ezen a héten volt szó a pingvinekről, úgyhogy nagyon élvezte. Láttunk makaróni pingvint is, aminek sárga szemöldöke van. A pingvinek között vannak puffinok is. Rohadékok, semmivel sem különbek, mint Izlandon voltak. Egy értelmes képet sem sikerült csinál róluk. Zsuzsa, Balázs és Szilárd tudják, miről beszélek. Ezek a vacak kis narancssárga csőrű madarak mindig elbújnak.

 

Újra felszálltam az Atlantis hullámvasútra, amit még első alkalommal az Annával próbáltunk ki. Most nem akart jönni a múltkori frász után. De egy órával később már arról beszélt, hogy újra föl akar szállni, de szerintem ilyesmivel várunk még pár évet. Én jól eláztam, de szerencsére nem volt nagy hideg. Ugyan az egész hét hűvös volt, de a hétvégére jó idő lett, ha nem is olyan meleg, mint egy héttel korábban volt.

 

A delfin show koreográfiája most egészen más volt, mint az elmúlt két alkalommal. A zene nem változott, de sokkal több volt a delfin, viszont kevesebb a pilot whale.

 

Vasárnap a San Diego Zoo-ba mentünk. Ez elég híres, van panda és koala is. Azt kell mondjam, méltán híres. Az ősz folyamán elég negatívan nyilatkoztam az LA Zoo-ról és a Long Beach-i akváriumról is. Mindkettő gyengébb színvonalú a Budapest Zoo-nál. A San Diego Zoo viszont nagyon jó. Kicsit talán nagyobb, mint a budapesti, és sokkal többféle állat van. Valószínűleg egy állatvédő azt mondaná, hogy össze vannak zsúfolva az állatok, de szerintem itt még azon a határon mozognak, hogy a közönség úgy érezheti, hogy ki van szolgálva, de közben az állatoknak is van mozgásterük. Los Angelesben már oda jutottak, hogy óriási kifutókban kószál néhány állat, mint a szavannán. Csak közben a látogatók bokrokat és fákat nézegethetnek, mert az állatok elbújnak. És $40 körüli jegy egy kicsit sok egy botanikus kertért...

 

Szóval San Diego állatok terén nagyon jó. A panda szemérmetlenül beül a látogatókkal szembe, és jólesően majszolja a bambuszlevelet. Néha egy kicsit fészkelődik közben, de ügyel rá, hogy tartsa a szemkontaktust a csodálóival. A gondozótól megtudhattuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem csak a bambuszlevelet eszi, hanem kisebb állatokat is szívesen elkap, és elfogadja a nyers húst. Van egy kis panda is, nemrég született. Sajnos arról lecsúsztunk, mert csak délig lehetett volna megnézni.

 

Viszont most megnézhettünk rendesen néhány koalát. Los Angelesben csak a hátukat mutatták, azt is jó messziről. Most viszont egész közel voltak, és néha felénk is fordultak, illetve mászkáltak is. Nagyon aranyos kis állatok. Már értem Sheldon Cooper koalás mosolyát.

 

Voltak gorillák, csimpánzok, kölyök víziló, zsiráf, és még sok minden más. Hasonló a struktúra, mint Pesten, csak nagyobb a választék.

 

Az állatkert egyetlen komoly hibája a belső közlekedéshez kapcsolódik. Az egész terület nem nagyon nagy, szerintem csak egy kicsit nagyobb a pestinél. És mégis buszok viszik körbe az embereket. Van idegenvezetés is, és egyszerű expressz busz is. Ez önmagában kis baj, sőt jól is jött nekünk is. Viszont az már baj, hogy dízelmotoros teljes méretű buszokról van szó, amik elég büdösek és elég nehézkesen mozognak a szűk utakon a látogatók között. Csodálkozom, hogy nincsenek balesetek.

 

A fiúk jót aludtak hazafelé a kocsiban. Ennek persze az lett a következménye, hogy a Marcit éjfélre sikerült elaltatnom. Ehhez hozzájárult az óra visszaállítása is, aminek hála most már 7 óra után megy le a nap. Anna nem aludt. Általában úgy akkor alszik el, amikor Pasadenanál lekanyarodunk az autópályáról. Ez elég frusztráló időnként: Las Vegas és Los Angeles között 5-6 órán át azt hallgatni, hogy mikor érünk már haza, megviseli az embert. Most inkább játszani akart. Olyanokat játszunk, hogy valaki gondol egy állatot, vagy egy foglalkozást, és a többieknek ezt ki kell találnia.

 

Marcinak még reggel volt egy aranyos beszólása. Reggelizés közben ment a tv, és a hírekben azt mutatták, hogy San Diegoban fél maratont futnak az emberek. Marci erre azt mondta, hogy "Valami baj van a San Diegoban!" Kérdeztük, miért? "Hát mert futnak az emberek!"

 

Havas hegycsúcsok, 2013. március 7.

 

Az előző hétvége nyárias időjárása után csúnya hideg jött. Kb. mint decemberben. Erre persze a stoptáblás néni azt mondaná, hogy szegény californiaiaknak meg kell szenvedni ezt a telet is a maga 15 fokos átlaghőmérsékletével... Az eső is esett. Csütörtökön a Linda vitt kocsival dolgozni emiatt. Nap közben csak kisebb zivatarok voltak, de aztán este sötétedés után jött egy óriási eső. Mintha dézsából öntötték volna. Aztán péntek reggel már sütött a nap. Mivel a város feletti hegyek 2-3000 méter magasak, a hegycsúcsok közelében helyes kis hófoltok alakultak ki. Ez nagyon jól néz ki a pálmafákkal övezett Los Roblesről nézve.

 

A távolban a Big Bearnél egyébként egész télen havas a hegytető. Az tőlünk már elég rosszul látszik, sajnos a fák és a házak kitakarják. Pasadenaban van egy-egy utca, ahonnan jó a rálátás.

 

Egyetem, 2013. március 7.

 

Az elmúlt időszak nagyon zsúfolt volt. A naplómból elsősorban az derülhetett ki, hogy szinte minden hétvégére volt egy kirándulásunk, voltunk esküvőn, stb. A bejegyzések írására az estéket használom, és azokból kevés maradt szabad. Beadtam egy OTKA pályázatot, és adódott egy-két otthoni munka is. Az egyetemi eseményekről szóló beszámolóim így elmaradtak, ott mondhatni hétről-hétre hasonló dolgok történnek.

 

Az elmúlt hetekben három dologgal voltam elfoglalva. A legtöbb időmet a programozás vitte el, de a laborban is dolgoztam húzókísérleteken illetve légnyomásos buborékkal. A mérési eredmények feldolgozásához egy Matlab kódot írok. Rövid kis számításokról van szó, de egy nagyobb adatbázist kell áttolni rajta. Tehát alapvetően két része van a feladatnak: be kell olvasni a mérési eredményeket és azokat át kell tolni a számításokon. És persze a végén értékelni az eredményeket, de ezt már majd a fejemben kell valahogy elrendezni.

 

Először a Matlabról. Én eddig csak C++-t használtam. Gegyő és Sándor Gyuri barátomtól tanultam meg a használatát, vénségemre, amikor a doktorimhoz volt szükségem valamilyen programozási eszközre. Azért C++, mert elsősorban számításigényes feladatok megoldására volt szükség, amire a viszonylag alacsony szintű programok sokkal alkalmasabbak, mint a könnyebben kezelhető alacsonyabb szintű nyelvek. Idővel teljesen beleástam magam az objektumorientált rendszer rejtelmeibe. Szerintem kifejezetten élmény C++-t használni, megtervezni benne összetett rendszereket. Kis feladatok megoldására viszont egy kicsit nehézkes. Habár ma már ez sem igaz, rengeteg könyvtár elérhető, amiben kész függvényeket kell csak felhasználnunk. Van ilyen eszköz az adatbevitelre, képkezelésre, felhasználói felületek kialakítására és akár lineáris algebrára is. A Matlab éppen ezek miatt ma már nem annyira egyértelműen jobb megoldás kisebb számítások elvégzésére sem. Ugyanis korábban éppen azért választották sokan a Matlabot, mert ott alapból rendelkezésre állnak a bonyolultabb matematikai műveletek, adatkezelések és kimenetek. Akár a Maple szimbolikus megoldórendszerét is lehet integrálni. Állítólag. Kifejezetten olyanoknak kialakított rendszer a Matlab, akiknek sokat kell számolni, de nem akarnak túl sokat foglalkozni a programozással.

 

Nem mondanám, hogy pár hét alatt profivá váltam, de most már ismerem mind két rendszert annyira, hogy értékelni tudjam őket. Véleményem szerint a Matlabbal gyorsan és hatékonyan meg lehet oldani kis feladatokat. Egyszerű a változók és a függvények deklarálása, nem kell gondoskodni a felhasznált függvények becsatolásáról, nincsenek header filek... Viszont pár száz sor után már nehéz jól átlátható kódot írni pont a fentiek miatt. A változók átadása körülményes, mivel nincsenek pointerek. Ha sok függvényt használunk, akkor azok deklarálása kényelmetlenné válik a headerek hiányában. Szóval az előnyből hátrány lesz. C-ben az a jó, ha egy függvény elfér egy képernyőnyi felületen, így nagyon jó lesz az átláthatóság. Matlabban a nehézkes függvénykezelés miatt jobb ömleszteni, ez viszont rontja az átláthatóságot.

 

A laborban végzett mérések eredményei táblázatokba kerülnek, amiket aztán be tudunk olvasni a feldolgozó programba. Itt azzal töltöttem sok időt, hogy intelligens legyen a beolvasás. A mérőberendezés felcímkézi a táblázatok oszlopait, és ezeket a címkéket beolvasva visszakereshetőek az adatok. Ez jól hangzik, de elég sok munka megtanítani ezt egy programnak. Egyszerűbb volna azt mondani, hogy mondjuk a 11-ik sorban vannak a megnyúlás adatok. De ez egyrészt nem kihívás, másrészt ha megváltozik bármi a kimenetnél, akkor összeomolhat a rendszer. Az ilyen jellegű hibákat pedig nagyon nehéz megtalálni.

 

A számítások elvégzéséhez elvileg csak fel kellett volna használnom mások munkáit. Azért ez soha nem ilyen egyszerű. Két dolog is problémát okozott. Egyrészt a többiek a feszültségekből számolnak megnyúlásokat, én viszont a megnyúlásokból feszültségeket. Másrészt a felhasznált nemlineáris anyagmodellben összemosódnak a rugalmas és a viszkózus alakváltozások, nekem pedig szükségem van ezek szétválasztására.

 

Az inverz feladat megoldása elsőre nem is tűnik olyan nehéznek, de itt is sok a megoldandó feladat. Vannak olyan mennyiségek, amik nem állnak rendelkezésre, és nehéz is őket származtatni a fordított megoldáshoz. Ilyen például a síkra merőleges alakváltozás, azaz az anyag vastagságának a változása. A maradó és a rugalmas alakváltozások szétválasztása pedig oda vezetett, hogy gyakorlatilag semmit nem lehetett felhasználni abból, amit elődeim már kitaláltak. Ráadásul a felhasznált anyagmodell nagyon érzékeny, kis változtatások az elhanyagolások terén nagyon megváltoztatják a végeredményt. Apróságnak tűnő dolgok is fontossá tudnak válni. És amikor már jónak néz ki az eredmény, akkor is ott bujkál a kisördög, hogy vajon egy másik mérésnél is működni fog-e a dolog? Mert általában sajnos nem... A hibakeresésnek még nem jutottam a végére, de most éppen látni vélem az alagút végét.

 

A laborban is mindig közbejön valami. Elfogy a folyékony nitrogén, letörik a szelep, elszakad a mintadarab, betelik a winchester, bejegesedik a klímakamra ajtaja. Azért haladtam a mérésekkel. Az egyik mérési feladatomat egy húzógéppel végzem. A fóliacsíkot a közepén bevágom, pontosabban egy erre célra leköszörült pengével ütök rá egy 2mm-es vágást. Aztán azt mérem meg, hogy a bemetszés két csúcsán hogyan alakulnak az alakváltozások. A méréshez egy DIC (Digital Image Colleration) nevű rendszert használok. Ez úgy működik, hogy fényképeket készítek a mintadarabról, amire előzetesen pöttyöket festek (festékspray-vel, minta csak összeszemetelném). A pöttyök helyzetének változását számítja a program. Ezt lehet 2D alakváltozások mérésére használni, illetve két kamera esetén 3D alakváltozásokra is.

 

A 3D mérést a buborék tesztnél használom. Fontos tudni, hogy az anyagok általában kicsit másként viselkednek akkor, amikor két irányban terheljük őket, mint amikor csak egy irányban húzzuk. Ezért készítettem Petros közreműködésével egy kis dobozt, aminek a tetejére ráfeszítem a fóliát. Aztán a dobozban megnövelem a nyomást, aminek a hatására buborék lesz a fóliából, pontosabban egy gömbsüveg. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha erről berakok majd egy képet a Picasara... Egész profi kis rendszert sikerült összerakni. A dobozban van világítás, hogy a DIC-el lehessen fotózni a fólián lévő pöttyöket. Aztán van egy nyomásmérő berendezés, ami egy szabályzóból és egy elektromos mérőórából áll. A mérőórát össze lehet kapcsolni a DIC-el, így az egyes képekhez hozzá lehet rendelni az aktuális nyomás értékét. Már csak annyit kell fejleszteni, hogy a szabályzó is elektromos vezérlésű legyen, mert a kezem nem mondhatnám, hogy valami egyenletesen képes változtatni a nyomás értékét.

 

A buborék tesztet is bemetszéssel készítjük. Ez persze felveti azt a kérdést, hogy akkor hogyan nem illan el a légnyomás. Hát az elillanna, de az nem is olyan nagy baj. A „lufi” kidurrantásához kb. 0,3 atmoszféra kell, és a csőhálózatban több, mint 2 atmoszféra van. Ez még beleférne. Viszont Sergio attól fél, hogy a kiáramló levegő megzavarj a perem környezetét. Én meg amiatt, hogy a -50 fokos kamrában a báramló meleg levegőből kicsapódik a pára az ablakra. Ezért aztán fólpackkal eltakarom a bemetszést. Egész pontosan dupla fóliából áll a rendszer: kívül van az, amin mérek, és belül a vékony fólia. Ez elég erős ahhoz, hogy bent tartsa a levegőt, de még nem befolyásolja a mérés eredményét. Reményeim szerint...

 

Hétvége, hétvége, 2013. február 23. - március 3.

 

Na azért nem volt olyan hosszú ez a hétvége, mint ahogy a dátumban írtam. Csak most egyben kellene megírnom az elmaradt hétvégét is. Az egyel ezelőtti szombaton nem történt semmi különös, csak könyvtárban voltunk az UCLA-ban és a South Pasadenaban.

 

Vasárnap a Griffith parkban voltunk, ahol pár hete az obszervatóriumot látogattuk meg. Most egy sétát terveztünk csak. Linda azt találta, hogy 57 mérföldnyi túraútvonal van kialakítva a parkban. Végül is nagy a terület, és egész komoly hegyeket foglal magába. Talán nagyobb a kiterjedése, mint a teljes Gellért hegynek (Duna-Bartók-Villányi-Hegyalja vonalakon belül nézve), és sokkal tagoltabb.

 

A kilátás pazar szinte minden irányban: a városra és a város feletti hegyekre lehet rálátni körbe-körbe. Korábban írtam, hogy a Hollywood feliratra ráláttunk az obszervatóriumtól. Most azzal szembesültem, hogy a felirat a parkban van. Oda is lehet sétálni. Ezt talán meg is tesszük még, ha marad rá időnk.

 

Mivel a park a város közepén van, és nagyon jó lehetőséget biztosít hosszabb rövidebb sétákra, futásra, kutyasétáltatásra, stb., ezért nagyon népszerű is. Sajnos mi is leszoktunk már a korai indulásról, 11 óra körül értünk a tett színhelyére, és csak nagyon nehezen tudtunk leparkolni. A terület tele van emberekkel, de az ösvények szélesek és nagy a terület, úgyhogy nincsen tömegnyomor. Kicsit hasonlít a dolog a hétvégi Margit szigethez, azzal a különbséggel, hogy itt nincsenek főtt-kukorica árusok és szemétkupacok mindenütt. Ez tényleg érdekes: a sok ember ellenére alig van eldobált szemét. Pedig nem mondhatnám, hogy a közönség különösebben igényes volna első ránézésre.

 

A túra mondhatni a szokásos forgatókönyv szerint telt volna, ha nem lett volna néhány különös körülmény. Nekem fáj pár hete a hátam, úgyhogy nehezen tudom vinni a Bálintot, így ő a szokásosnál talán kicsit többet gyalogolt, Linda meg sokat cipelte. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem volt nálunk a hordozó, ami megnehezítette az ügyet. Aztán Linda rövidíteni akart egy helyen visszafelé. Nem kellett volna. Arany szabály, soha nem szabad rövidíteni. Különösen akkor, ha egy félig kitaposott ösvény egy közepesen meredek úton indul az áhított cél felé. Az ilyen utak a tapasztalatom szerint vagy egy csalánosba vezetnek, vagy különösen meredekké alakulnak egy idő után. Ez az idő most akkor jött el, amikor már csak talán 10 méter volt hátra, de azt három kisgyerekkel képtelenség lett volna megtenni, úgyhogy visszafordultunk inkább. A rövidítés így elég komoly többletet eredményezett.

 

A lejtőn megláttam egy kisfiút Poland pólóban, kisvártatva egy kerek szláv arcú férfi megkérdezte, honnan jöttünk. Jól megbeszéltük az ősi Lengyel-Magyar barátságot, és ő elmesélte, hogy már régen itt élnek. És hogy Lengyelországban forradalom készül, mert még mindig a kommunisták irányítják az országot. Én megnyugtattam, hogy nálunk sem különb a helyzet, pedig már túl vagyunk egy fülkeforradalmon is... De újabb megmozdulásra nem számítok.

 

Hazafelé még beugrottunk az egyik vasúttörténeti parkba egy kis vonatozásra. Megnéztük a shopot is, mert a Marci hetek óta gombos Cranky-t szeretne kapni. Azaz a Thomasnak a daruját szeretné, de legyen rajta hat darab gomb, amivel irányítani lehet. Én biztosítottam róla, hogy ilyen nem létezik, de ő ezt persze nem hiszi el. A boltban aztán a legfelső polcon a sarokban nem látta meg Cranky-t. Így még lehet belőle névnapi ajándék. De gombok nem lesznek rajta, csak két kis csiga, amivel fel lehet tekerni a darukábelt.

 

A JPL-nél írtam, hogy a március meleggel köszöntött be. Szombatra is meleg maradt az idő, South Pasadenaban gyönyörűen sütött a nap. A terv szerint a tengerpartra indultunk. Az ilyen reggeli indulások régebben úgy néztek ki, hogy először megálltam a Wells Fargo banknál felvenni egy kis készpénzt, beugrottam a Starbucksba egy Caramel Machiatoert (karamelles tejeskávé), és után a Vonsba néhány bagelert (tórusz alakú péksütemény, chocklet chipsest és jalapenost szoktunk venni). De pár hete észrevettem, hogy a Vons-sal szemben lévő Pavilions-ban van egy Starbucks, úgyhogy most egy helyen megoldok mindent: a vásárlás elején megveszem a kávét, és a végén a pénztárnál kérek készpénzt is. Itt ez nagyon megy, nem kell ATM-et keresgélni.

 

A kiszemelt tengerpart Malibu volt. Linda péntek este próbált keresni valami támpontot, hogy hova is kellene menni, de a vége az lett, hogy majd megállunk valahol. Útközben még beugrottunk az UCLA könyvtárába, mert a Lindának megjött egy megrendelt könyve, ezért kis kerülővel Santa Monica felé mentünk a végcél felé. Ennek az lett a következménye, hogy ahogy az Anna meglátta a tengerpartot, meg akart állni. Persze a forgalom is jól bedugult, úgyhogy araszolva haladtunk előre, miközben hallgathattuk Annácskát... Elég elkeseredett volt egy idő után, de mi meg valahogy nem láttuk azt, amit kerestünk. Végül Malibu átellenes végén azt mondtuk, hogy itt már jónak kell lenni, és ráfordultunk az alsó útra. Az szépen végig volt parkolva. Linda azt a tanácsot olvasta ezzel kapcsolatban, hogy korán kell kelni... Végül becsorogtunk egy fizetős parkolóba a Point Dume nyugati oldalán. Ennek még lesz jelentősége egy kicsit később, mármint annak, hogy nyugati oldala. Ez egy nagyon szép és nyugodt partszakasz volt, úgyhogy mindenki nagyon örült, az Annácska is megnyugodott.

 

Pasadenaban szépen sütött a nap, de itt felhős volt az ég, valószínűleg az óceán miatt. De így is eléggé égetett, nálam meg nem volt kalap. Szerencsére a gyerekeknek volt. Egy idő után viszont annyira beborult az ég, hogy pulóvert kellett venni. De ez szerencsére hamar elmúlt, és tovább süttethettük magunkat. A vízbe csak bokáig mentünk, mert az nagyon hideg még. Persze sokan szörföztek, és egy-két ember meg is mártózott. De a többség csak napozott vagy homokvárat épített. Ezek persze a gyerekek voltak első sorban. Én meg szaladgáltam a kisvödörrel, hogy legyen a sarazáshoz víz. Meg Annácskával gyűjtöttünk kavicsokat. Hasonló a tengerpart a Carpinteriaban látotthoz, azaz a homokos parton van néhány nagyobb kő. Jó kis kopási környezet, küldök pár képet a Szabó Timinek.

 

Délután csatlakoztak hozzánk a Szabó Daniék. És itt jön be a nyugati oldal. Mert én bemondtam a beach nevét, de nem vettem észre, hogy a Point Dume szírt mindkét oldalán van beach, és a szírt miatt nehéz az átjutás. Kisebb nehézségek árán, de összetalálkoztunk.

 

Malibu és Santa Monika között van egy nagy különbség: míg Santa Monikaban az emberek kb. 80%-a hispán, itt a többség fehér volt. Persze mindkét helyen megjelent az összes rassz, ami Californiaban előfordul, de az arányok markánsan különböztek.

 

Sajnos a Linda nem akarta megvárni a naplementét, pedig csodás lett volna... Úgyhogy csak homokozós fényképeket sikerült csinálnom. Pedig a legjobb irányban ment le a nap, és ideálisak voltak a felhőviszonyok is...

 

Vacsorára megálltunk egy pláza szerű helyen, aminek a közepén volt egy nagyon jó kis játszótér. Ettünk egy-egy buritost, és végül este nyolc körül haza is értünk.

 

Vasárnapra laza programot terveztünk. La Canada-ban van egy arborétum, azt látogattuk meg. Ez a szomszéd falu, 10 perc alatt oda lehetett érni. Az Annának be volt ígérve egy új tavaszi szandál, ezért azzal kellett kezdeni az utat, hogy ezt egy Wallmartban megvettük. A Bálint kapott egy Angry Bird-ös pizsamát is, amiben nagyon édesen néz ki. Ezek a dolgok nagyon olcsók, a három szandál összesen nem volt $40, a pizsama egy tízes. Linda egy hete kapott egy egész jó kiállású cipőt $25-ért. A minőség sem tűnik olyan rossznak.

 

Az arborétum nagyon szép volt. Elkezdtek virágba borulni a vérszilva és a cseresznye fák. Volt játszint, orgona, krokusz, és még sok más virág. A legérdekesebb számunkra talán a narancssárga pipacs volt. Számomra korábban csak a piros pipacs létezett, de állítólag sok más szín is van.

 

A parkban van kisvonat. Olyan, mint a vasúttörténetiben otthon, vagyis mint a Griffit parkos Live Steamers vonatai. Nagy szerencsénk volt, mert éppen kevesen voltak, emiatt két kört mehettünk. A vezető egy nagyon nagy nagyon fekete ember volt, aki kényelmesen hátradőlve vezetett, és egy faággal piszkálta a kapcsolókat.

 

A parkban van japán kert pavilonnal, orgona park, rózsakert, patakok és kis vízesések és egy nagy halastó is. A halastóban teknős is van, valami nagyobbacska hegyes szájú. A bejárati tájékoztató szerint szarvas, medve vagy coyote is látható. Elvileg bejöhetnek a vadon élő állatok. De mivel egy település közepén van a kert, én ezt nehezen tudom elképzelni.

 

Ticket, 2013. február 26.

 

Történt az, hogy kedden a Linda a gyerekekkel az iskola után Pasadenaban, a Tournament parkba ment valami baba-mama eseményre. Ez után együtt mentünk haza kocsival, otthon hagytam a biciklimet. A California Boulvardról a Los Roblesre van egy bal kanyar, és hozzá egy tiltó tábla. Én úgy emlékeztem, hogy 5 óráig nem szabad balra kanyarodni. Hát rosszul emlékeztem, mert 4-6 között nem szabad, és még csak háromnegyed hat volt... És ott állt egy motoros rendőr, aki sorban állította le a bűnösöket, köztük minket is.

 

Ezért itt jár egy Ticket, amit majd be kell fizetni. Hogy mennyi lesz, azt majd kb. két hét múlva tudjuk meg az internetről, illetve jár egy hibapont is. Sajnos nincsenek jó reményeink, Dani autópályás telefonálásért valami $160-t fizetett, a német srác a csoportunkban szabálytalan parkolásért $40-et.

 

A rendőr egyébként normális volt, de nem sokat akart velem arról beszélgetni, hogy akkor mettől meddig érvényes a tiltás. A francia post doc lány azt mondta, hogy ő kidumált valami hasonlót azzal, hogy ő csak egy szegény turista, és még az útlevele is a hotelben van. De mivel nekem Californiai jogsim van már, ezért ilyesmire nincs sok esélyem.

 

JPL, 2012. március 1.

 

Március 1. az már a naptári tavasz. Egyik pillanatról a másikra gyönyörű idő lett. Nem, mintha eddig rossz idő lett volna, csak most hirtelen késő-tavaszias meleg lett. De ennek semmi köze a JPL-hez. Annak már egy kicsivel több, hogy érzem, régen írtam az egyetemi dolgaimról. Sok minden történik pedig bent a Caltechen, csak hát ezek ismétlik magukat: labor, Matlab, meeting... Eléggé el vagyok mostanában foglalva ezzel a körforgással, és este már nincs kedvem ezt le is írni. Viszont ma John szervezésével (ő a kutatócsoportunk tagja) a JPL-ben jártunk.

 

A NASA nevét valószínűleg mindenki ismeri, még a legkisebbek is. A JPL-t viszont sokkal kevesebben, én is csak itt találkoztam vele először. Az űrkutatásban járatosabbaknak viszont varázsszó lehet lehet a név, ami a Jet Propulsion Laboratory rövidítése. A labort még a harmincas években alapították a Caltechez közvetlenül kapcsolódva. A Kármán épületen is szerepel a felírat. A neve ellenére itt sok mindennel foglalkoznak, csak éppen jet-tel, azaz sugárhajtóművel nem. Legalább is a vezetőnk ezzel kezdte az idegenvezetést. Inkább rakétákkal és más, az űrkutatáshoz kapcsolódó feladattal foglalkoznak.

 

A hely, ahova mentünk elég fontos, több körös fegyveres szolgálat védi, előre le kellett adnunk az útlevelünk és a vízumunk másolatát, stb. Kicsit meg is voltunk illetődve emiatt. De aztán bent elég szabadon lehet mozogni a kísérőnkkel. Hát hogy mennyire fontos a hely, ki is derült kisvártatva: bevezettek minket két vezérlő terembe, ahonnan számos NASA küldetést irányítottak illetve irányítanak. A holdprogram alatt is használták ezt a két termet, de az emberes repüléseket nem innen vezérlik, ha jól vettem ki. Viszont a NASA szondák és műholdak komoly részét igen. Volt kint egy poszter, amin az éppen aktuális űreszközeik szerepelnek: a Voyagerek, a Galillei, a marsjárók, a Cassini... A vezérlőteremben az egyik mérnök az mondta, hogy sokan úgy tartják, hogy ez a helyiség a világ közepe. Végül is van benne valami, ha csak arra gondolunk, hogy itt fut össze a világűrből a legtöbb információ.

 

A terem hangulatos, kellemes piros fény világítja meg valahogy fej magasságban. Ennek az az egyszerű oka, hogy a hatvanas években szinte mindenki dohányzott a teremben, amitől szinte fekete lett a födém. Ez nem is zavart senkit addig, amíg fel nem kapcsolták a villanyt, ugyanis a küldetések irányítása alatt rendszerint csak helyi világítást használnak. Aztán mikor szembesültek a problémával, ki is kötötték a nagy világítást és „sexy” pirosra váltottak. Aztán az új deal szerint már nem dohányozhatnak az épületben, sőt az udvaron sem, de megtartották a fényhatást.

 

A Science Centerben, amikor egyszerre láttam az űrkutatás legfontosabb eszközeit, azt hittem, már nem tudnak újat mutatni. De aztán mégis. Először megnéztük a Curiosity egyik prototípusát, aztán sorra láthattuk a többi mars-járó és a fontosabb szondák 1:1-es másolatát, prototípusát. Itt persze nem lehet szó az eredeti, űrt is megjárt darabokról, de mégis lenyűgöző látvány egy olyan valami, aminek a testvére valahol a világűrben mozog, millió kilométerekre tőlünk.

 

Kis érdekesség az aktuális kedvenc, a Curiosity-vel kapcsolatban, hogy eredetileg a kerekére rá akarták írni azt, hogy JPL. De ezt a NASA nem engedte. Aztán az okos mérnökök Morse jelekkel rakták rá a kerék mintázatára, úgyhogy a rover nyomában benne van a JPL így is.

 

A kilométerről jut eszembe, hogy furcsa az itteni világ a mértékegységekkel. Arról már korábban írtam, hogy milyen mértékegységeket használnak általában. Az űrkutatásban azonban már jó ideje áttértek az SI-re. Ez nem csak a számításokban jelenik meg, hanem az eszközökben is. Egy szerelőasztalra például rá volt írva, hogy „metric”-ben van rajta a rögzítési raszter, és M6-os csavarokat kell használni. De egyenlőre nagy a rendetlenség a mi laborunkban is. Vannak mm-es és in-es kulcsaink és csavarjaink, amik éppen csak egy kicsit térnek el egymástól, de ettől már éppen nem lehet őket rendesen összeépíteni. Persze szavam nem lehet, mert otthon ugyan minden metrikus, de a csöveket col-ban adjuk meg. Azaz inch-esek.

 

A vezérlőtermen kívül két laborba vezettek még minket. Az egyik egy olyan hely volt, ahol az űrben való kapcsolódásokkal kísérleteznek. Az űrben az a gond, hogy nincsen súrlódás, ezért ha két test egymáshoz ér, akkor az erő-ellenerő hatására megváltozik a mozgásuk, méghozzá drámaian ahhoz képest, mint amit itt a földön megszoktunk. Ennek modellezésére csináltak egy légpárnás rendszert. Érdekes módon nem az asztal a légpárnás, hanem a két robot, amik egy tökéletesen vízszintes terepasztalon csúszkálnak. A fejük pedig egy focilabdányi gömbcsuklón tud elfordulni, ami ugyancsak légpárnán úszik az alapzata felett. Kipróbálhattuk, valóban a legkisebb pöccintésre minden nagyon mozgott annak ellenére, hogy sok száz kiló a súlyuk. A terepasztalnak annyira vízszintesnek kell lennie, hogy az éves hőmérséklet ingadozás és páratartalom változás miatt rendszeresen újra kell állítani. Másik érdekesség, hogy a tájékozódást a robotok nem egymáshoz képest végzik, hanem a csillagos éghez viszonyítva, ezért a teremben van egy infravörös égbolt. Azért infravörösök a csillagok, hogy a természetes fény ne zavarja a kísérleteket.

 

A másik labor a szuper pontos eszközök birodalma volt. Az nem egészen jött át, hogy ezek mennyire voltak szuper pontosak. De minden esetre bonyolultak voltak. A többsége olyan eszköz, amiket nagyon kicsire összehajtogatva visznek fel, aztán az űrben kinyílnak és óriásiak lesznek. Itt kihasználhattam az építész szakmai ismereteimet: volt egy mérőszalagból kialakított kis szerkentyű, amit a laborosnak nem sikerült kihúznia. Aztán javasoltam neki, hogy a mérőszalag fékét engedje ki, ami segített is a gondon. Valószínűleg többet használtam mérőszalagot, mint a társaság összes tagja együttvéve.

 

A látogatás végén megnéztük a JPL múzeumát is. Ide talán a gyerekekkel is vissza tudunk jönni, vannak látogatható részek.

 

Viva Las Vegas, 2013. február 17-18.

 

Elhagyva a Scotty Castlet Las Vegas felé vettük az utunkat. A hegyeken keresztül kanyargott a keskeny út, szinte semmi forgalom nem volt. Ahogy átléptünk Californiaból Nevadaban hirtelen változott az út minősége, talán a Nevadai volt a jobb. A térképen szép egyenes út a valóságban még egyenesebbnek tűnt. 5-10 mérföldeket mentünk úgy, hogy pici íve sem volt az útnak. Ez egy eléggé kieső útszakasz, úgyhogy más autókat alig láttunk. Az országút mentén sivatag, elhagyott út menti fogadók, tanya szerű telepek. A sivatagot leszámítva mindez nagyon ritkásan elhelyezve, úgy 5-10 mérföldenként valami. Az első település Beatty volt, ami kicsit világvégibbnek tűnt Needles-nél is. De Lompoc sivárságát még nem érte el. A városkához közeledve megjelentek az RV és kamion parkolók és átutazó szállások. Mindenütt free Wi-fi. Én egy kávét ittam egy furcsa kis valamiben: amolyan pláza -féle volt, de minden egyszerre kicsi és nagy volt benne. Nem olyan nagyon régen épülhetett, és látszott rajta, hogy kicsit nagyobb forgalomra tervezték, mint amit valaha is látni fog. A büfés srácnak nem az volt élete álma, hogy itt süsse a palacsintát, illetve nekem kávét csináljon. De azért összejött egy jó kis karamelles tejeskávé. Az igaz, hogy közben feltorlódott a sor mögöttem, és mire elkészült a srác a feltorlódott sor eloldalgott, de nekem volt kávém. Érdekes módon komoly teaválasztéka is volt a helynek, ami Amerikában nem jellemző. Kb. 8 -féle teából lehetett választani, a dobozok szép ízlésesen el voltak helyezve egy fél hentesüzlet kiszolgálására alkalmas méretű pulton...

 

A kávétól felfrissülve folytattuk az utunkat Las Vegas felé. A több mint 100 mérföldes úton kb. 3 települést hagytunk el, valamint egy homokdűnét és egy síparadicsomot, mikor feltűnt végre a város a láthatáron. Las Vegas óriási város a nagy semmiben, de amerikai léptékben nézve nem olyan nagy a maga kétmillió lakosával. Besötétedett teljesen, mire beértünk, úgyhogy rögtön a legjobb arcát mutathatta felénk a szerencsejáték fellegvára. A város annak köszönheti a létét, hogy az USA-ban két helyen lehet szerencsejátékot űzni: Nevadában és az indián rezervátumokban. Las Vegas Los Angeles és környékének igényeit szolgálja ki, Reno pedig San Francisco és Sacramentoét.

 

Linda eredetileg nem akart eljönni Las Vegasba, mert kb. húsz éve már járt itt, és elmondása szerint teljesen érdektelen volt az egész. Szerencsére a Halmosék fényképei ezt megcáfolták, így beterveztük ezt az állomást is. Valószínűleg Lindáék anno rossz időben és rossz helyen jártak. Las Vegasba este kell menni, lehetőleg hétvégén, és a város központjába. Linda most jó helyen talált szállást, a Strip mellett. Vagyis talált máshol is, de bevállaltuk azt a $20 többletet, hogy ne valahonnan a külvárosból kelljen becsalinkáznunk. Érdemes volt, mert mire odaértünk már elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy messzebbről el se induljunk, és parkolóhelyet úgysem lehetett volna találni.

 

Miután átvettük a szállást elindultunk vacsorát keresni. A Stripen luxus a szállodák és az ócska büfék szinte egymás mellett állnak. Az egyik szakadtabb büfésorban találtunk egy remek kis taco bárt, ahol meglepetésünkre gyrost is csináltak, pontosabban dönner kebab-ot. Amerikában még nem ettünk ilyet, úgyhogy muszáj volt kipróbálnunk. Hát más volt mint otthon. De ízlett. A tésztáját frissen sütötték, és szerintem kelt tésztából. Kicsit lángos szerű volt, de nem olajban, hanem forró lapon sütötték, és nagyon vékonyra volt nyújtva. A mérete lenyűgöző volt, teljesen jól laktam vele. A gyerekek közben 99 centes hot-dogokat ettek, amik ugyancsak szép darabok voltak.

 

A vacsora után elindultunk körbesétálni a Stripet. Nagy volt a tömeg, sodrásba kerültünk, de még gyerekekkel is élvezhető volt a helyzet. Las Vegas olyan, mintha Amerikát besűrítenék egy nagyon kicsi helyre. Sokszor volt már az az érzésem, hogy itt minden olyan, csak nem olyan. Ezt nehéz most elmagyarázni, de Las Vegas ennek az egésznek a szingularitása. A Stripen végig lehet nézni az európai kultúrkör legfontosabb állomásait. Kezdve a gizai piramissal és Szfinxel, aztán az Exkalibur vára, New York, Crysler Building, Cesar templomai, a Trevi kút, Eiffel torony és Velence lagúnái. Itt egymás mellett van a Rialto híd és a Doge palota, kitör a Vezúv félóránként, stb. Szóval felesleges az időt utazásra pocsékolni, itt minden meg van egy helyen, ami fontos. A gyerekeknek már nem volt kapacitása mindezt végignézni, a piramis után visszakísértem őket a szállásra, aztán szépen végigsétáltam, amit tudtam.

 

Először itt jártam tömegben, amióta itt vagyunk Amerikában. Az utca teljesen tele volt. Enyhén spicces emberek hömpölyögtek, a nők többnyire kihívó öltözetben. Be lehetett látni játéktermekbe, amik tömve voltak játékosokkal. Az egész zajos és színes volt. Minden második mellékutcában parkolt 1-2 óriási Ford rendőrautó. Körülötte 2-3 fekete rendőrrel, mint a filmeken. De a hangulat békés volt teljesen.

 

Érdekes, de viszonylag ritkán látok rendőröket igazoltatni. Itt az út mentén néhány mérföldenként voltak az út szélén megállított autókat. Nem tudom, mi lehetett az oka, nem vezetett senki gyanúsan.

 

Lindával megbeszéltük, hogy mennyire mások itt az utcák, mint nálunk. A Strip a belváros, olyan, mint mondjuk nálunk a Váci utca. De átvezet rajta egy kétszer 5 sávos sugárút. De ez egyáltalán nem zavaró. Valószínűleg azért, mert a járda is van vagy 5-6 méter széles, a beépítés viszonylag laza, nincsen zárt sor. 1-2 szintes épületek és felhőkarcolók váltják egymást. Ez a struktúra már máshol is feltűnt, továbbá az is, hogy az autópályákat átvezetik a városközpontokon. Enélkül nem is lehetne közlekedni. Szó sincs elkerülő gyűrűkről.

 

Másnap reggel vetettünk egy pillantást az este fényárban úszó városképre, de napfényben teljesen unalmas, jellegtelen az egész. Ide este kell jönni.

 

A nevadai sivatag adott otthont az amerikai atomkísérletek egy jelentős részének, így létrehoztak ennek egy elég jó kis múzeumot. Ezt néztük meg a délelőtt folyamán. Félelmetes, hogy az ötvenes években a földalatti robbantások mellett légköri és felszíni robbantásokat is végeztek, amit egyfajta nézőtérről figyelt a vezérkar. A sorkatonák meg egész közelről. Akkor még nem tudták, hogy a radioaktív sugárzás milyen veszélyekkel jár.

 

A nap fő attrakciója a Hoover-gát volt. Ez a gát a Colorado folyót zárja le, mielőtt az eléri a nevadai sivatagot. Ugyan száraz az egész vidék, de ahogy azt már a Death Valley kapcsán is írtam, ha egy kis eső esik, a víz összefolyik a völgyekben egy pillanat alatt, és mindent elsodor. Ez sok gondot okozott ezen a vidéken, úgyhogy a harmincas években végre rászánták magukat, hogy felépítik a gátat. Mellesleg rengeteg elektromos áramot is tudnak vele termelni. A gát óriási, megépülte óta is a világ egyik legnagyobb ilyen építménye. A felhasznált beton mennyisége elegendő lenne arra, hogy San Francisco-ból országutat építsenek New Yorkig. A gát műszakilag és építészetileg is csodálatos alkotás. De a környezet károsító hatása sajnos nem elhanyagolható, felborított a Grand Canyon vízháztartását és élővilágát...

 

Érdekes, de Marci az egész kirándulásból a gátat emlegeti fel, mióta hazajöttünk. Azt mondja, hogy az tetszett neki, ahogy építették.

 

A hazaindulás előtt beültünk egy Pizza Hot-ba enni. Ezt sem próbáltuk még. Kicsit lepattant volt a hely, de azért beültünk. A felszolgáló srác gyorsan rendbe hozott nekünk egy asztalt, de nem volt éppen a helyzet magaslatán. A nadrágja ki volt szakadva, a cipőjét szigszalag tartotta össze... De a pizza jó volt, úgyhogy tele hassal indulhattunk haza.

 

Számítottunk rá, hogy nagy lesz a forgalom hazafelé, hiszen hosszú hétvége volt. Ezzel nem is lett volna baj. Viszont a californiai határon van egy ellenőrző pont, ahol megvizsgálják, hogy nem viszünk-e valamilyen tiltólistás mezőgazdasági terméket. A valóságban csak lassítani kell, mert a nagy forgalom miatt nem állítják meg a kocsikat. Ez a lassítás viszont azt eredményezi, hogy 10 mérföldet fél óra alatt lehetett megtenni...

 

A nap utolsó említésre méltó eseménye, hogy megálltam még egy kávéra Barstowban. Amíg vártam a kávéra azt figyeltem, hogy egy kerek anyuka a kerek gyerekével ugyancsak iszik valami nagy pohár édes löttyöt. Ahogy belegondoltam a kirándulásunk utolsó napján én is megindultam a kerekedés felé: pizza, nagy pohár édes kávé, édes keksz, stb. Amennyit itt kocsiban ülnek, nem csoda, hogy ilyen sok az elhízott ember.

 

Kő sivatag 2., 2013. február 15-17.

 

A megérkezésünk estéjén csak egy rövid sétát ejtettünk a kempingünk feletti ösvényen. Szombat reggel indultunk neki a Death Valley felfedezésének. A Death Valley egy óriási völgy, ami észak-déli irányban végighúzódik California keleti részén, úgy 40-50km hosszan. Rendkívül száraz hely, állítólag a világ 2-3. legszárazabb pontja. Ennek oka az, hogy a völgy két oldalán 2000m-nél is magasabb hegyek húzódnak, míg a völgy alja a tengerszint alatt van. A kopár vidéken folyamatosan felfelé áramlik a meleg levegő, ami lehetetlenné teszi, hogy a felhőkből eső hulljon, ha egyáltalán odaérnek a felhők. Az egész környék egyébként is nagyon száraz, gyakorlatilag az USA dél-nyugati fele egy óriási sivatag. A terület nagyon száraz, de azért vannak kis vízfolyások, pálmaligetek. Ezek egy részét olyan vizek táplálják, amik sok tízezer évvel ezelőtt halmozódtak fel a kőzetrétegekben. Állítólag.

 

Nyáron teljesen látogathatatlan a terület, akkora a hőség. A kempingek be is zárnak. Télen elviselhető a klíma, de ilyenkor is meleg tud lenni, illetve nagyon száraz a levegő. Most is ügyelnünk kellett a gyerekekre, hogy folyamatosan igyanak.

 

Leszámítva azt, hogy egyenletesen kopár a táj, tulajdonképpen változatos az egész. A szikláknak, hegyvonulatoknak, vagy néha csak egy-egy tömbnek is más-más a színe, más a kialakulásának a módja. A nagyobb hegyláncok gyűrtek, de vannak vulkáni kúpok is. Sőt, több helyen a vulkáni hamu vagy a lávafolyamok alkotják a tájat. Aztán nagyon sok helyen látszik a kőzetek rétegződése, ami azért különösen látványos, mert a rétegek nem vízszintesen követik egymást, hanem a gyűrődések, vetődések következtében ferdék. Gyakran egész furcsán színezik így a hegyeket. Mivel gyakorlatilag nincsen növényzet a kevés csapadék is óriási áradásokat tud okozni, hiszen a nagy területek vize összefut a völgyekben. Ennek következtében sok a víz mosta felület vagy éppen a lerakott hordalékokból nőnek óriási dombok. Van klasszikus homoksivatag is, amilyet a Mojaveban meg is másztunk. Szinte sehol nincs növényzet vagy talajtakaró, ezért mindez szépen látszik. A völgy aljában, ahol a vizek összefutnak, szétterül a hordalék és kicsapódik belőle a só. A völgy legmélyebb pontja 85,5m-el van a tengerszint alatt, tehát az összegyűlt vizek lefolyástalanok. Tavat nem formálnak, merthogy elpárolognak.

 

A fenti kopár tájon élnek emberek. Indiánok is éltek erre, de nagyobb népesség az aranyláz idején verődött itt össze. Nem csak aranyat bányásztak itt, hanem ezüstöt és boraxot is. A második világháború után nem sokkal hagytak fel a termeléssel. Elnézve a bányák maradványait, végig nagyon kezdetleges módszerekkel termeltek itt. Valószínűleg azért, mert nincsenek nagy összefüggő lelőhelyek. Az aranykor elmúltával a turisták vették át a terepet. De valakik élnek is itt, mert jár az iskolabusz a kb. 80 mérföldre lévő Baker-ba. Nem irigylem őket...

 

Sok apró látványosság van, de úgy általában véve a táj az igazi attrakció. Megnéztünk először egy sós patakot, aztán jártunk egyet a homoksivatagban. A homokdombokat most nem másztuk meg, nem fért volna bele az időbe. Felmentünk egy kilátó helyre majdnem 2000m-es magasságba. Lenyűgöző volt a látvány. Érdekes, hogy az ide vezető utat egy aranybányász építette ki, aki évtizedekig ásta a hegyet. Miután úgy-ahogy meggazdagodott, a pénzének egy részét az út kiépítésére költötte. Sajnos a Google mapsen nem találom a hely nevét...

 

Hosszú utakat kellett beautózni ahhoz, hogy bejárjuk a völgyet. szombaton majd 100 mérföldet megtettünk, és a szintkülönbség is 2000m felett volt. Bringával egész komoly teljesítmény lett volna. Este a lemenő nap éppen elbújt már elölünk, mikor egy kilátóponthoz értünk, ahol embertömegek fényképezték a táját, egymást és a naplementét. Nekünk csak az előbbi kettőből jutott. Linda már kihagyta volna az egészet, de szerencsére bennem volt a mehetnék, úgyhogy a Picasara felkerülhet egy pár jó kép innen is. Nagy fotós sikert értem itt el, egy párocska fényképezte volna magát, de ez segítség nélkül nehezen ment. Én felajánlottam nekik, hogy csinálok róluk képet. Aztán kis idő múlva újra megláttak engem, és kértek még egy fotót, merthogy az előző olyan jól sikerült.

 

Vasárnap elmentünk Badwater-hez, ami a terület legmélyebb pontja, ahogy írtam 85,5m-el van a tengerszint alatt. Itt a gyerekek jót játszottak a sóval, ami a talajon kicsapódott. Aztán megnéztünk egy borax bányát, ott a szekér volt az érdekes. Állítólag annak idején 20 öszvér húzta. De láttunk gőzszekeret is, azaz olyan gőzgépet, ami nem sínen futott, hanem hagyományos keréken.

 

Elmentünk az Ubehebe vulkánhoz. A táj itt nagyon emlékeztetett az izlandi élményeinkre, vulkáni hamu és lávafolyamok mindenütt. A gyerekeket is nagyon érdekelte a dolog, merthogy a meteor kráter óta foglalkoztatja őket a téma. A két kráter mérete is hasonló volt, csak éppen az alakjuk különbözött. Érdekes, hogy 50-60 éve a geológusoknak még komoly fejtörést okozott a kráterek megkülönböztetése keletkezési mód szerint.

 

A Scottys Castle volt az utolsó állomásunk a Death Valeyban. Ez egy igazi várkastély, amit egy milliomos épített, miután beleszeretett a tájba. Scotty meg egy szélhámos volt, aki beköltözött a kastélyba, merthogy szívesen vigyáz rá. Kicsit giccses az egész, mondhatni nagyon amerikai az, hogy egy lehetetlen helyre felépítenek egy igazi várkastélyt a huszadik század derekán. A távozás olyan volt mint az érkezés: amikor Baker felől megérkeztünk a völgybe egy pálmafás oázis fogadott egy kereszteződésben, ami leginkább egy tengerparti erődre emlékeztetett valamelyik Rejtő könyvből. A Scottys Castle ennek jó párja volt.

 

Kő sivatag, 2013. február 15-17.

 

Ez egy dal címe, amit talán csak 5 ember ismer. A Sújtólég tagjai. A hétvégi kirándulásunknak ez a cím a legjobb. A Death Valley-ben jártunk. Még úton vagyunk, ma Las Vegaban alszunk, és holnap még elmegyünk a Hoover gáthoz (hosszú hétvége van, President day), de a hétvége fő programján már túl vagyunk. A Death Valey-ban ugyan volt térerő, de a kempingben nem volt Wi-fi, ezért nem volt lehetőségem napi beszámolót írni. Végül úgy döntöttem, hogy tematikusan építem fel a mondandómat, és ma a sivatagi kalandunkat írom le, annak is a technikai részét. Mint kiderült, a Wi-fi hiánya nem is olyan logikus egy kempingben, a Las Vegasba vezető úton több olyan RV Campinget (lakókocsis kemping) láttunk, ami free Wi-fi-vel reklámozta magát.

 

A Death Valley-be vezető úton szinte semmi izgalmas nem történt. Leszámítva talán azt, hogy megálltunk egy helyen pisilni, valahol a semmi közepén. Ez egy olyan hely volt, ami gyakran előjön amerikai filmekben: kietlen táj, rossz arcú, kicsit züllött eladó, a shop mögött egy kimérés kis színpaddal. Lézengett ott még egy Z'Z'Top fejű figura, akinek a szakálláról csorgott a kávé. Ő lehetett a másik tagja a személyzetnek, vagy talán a színpad ördöge. De elég nehezen mozgott. Szóval ennyi, más izgalom nem volt.

 

Baker-ben még teletankoltam a kocsit, mert a Balázsék mondták, hogy a sivatagban jelentős felárral mérik az üzemanyagot. Igaza is volt, másfél dollár volt a különbség. Sajnos sokat kolbászoltunk a célterületen, úgyhogy nem úsztuk meg a tankolást, de csak 7 gallont raktam bele az $5.89-os benzinből. Aztán Las Vegas felé egy idő után már izgulni kellett, hogy a következő kútig kitartson az üzemanyag, de végül nem volt gond. Egy Shell kútnál $3.70-os benzinnel tele is raktam a tankot.

 

Pénteken gyakorlatilag csak sátrat vertünk. A Visitor Center melletti kempingben (Furnace Creek) már nem volt üres hely, átirányítottak a Texas Spring-hez. Nekünk nagyon bejött ez a kemping. Zártabb, katlan szerű hely, körben különböző színű sziklákkal és dombokkal. Csendes, nyugodt, hangulatos hely. Linda azt mondta, hogy az útikönyv szerint a látvány csak 2-es, míg más helyeket 4-5 közé értékeltek. Mi ezzel nem értettünk egyet, mert ugyan nem volt nagy kilátás a tájra, de kifejezetten kellemes volt a környezet. Szemben mondjuk a Stovepipe Camping-gal, ahonnan szép volt a kilátás, de az egész kemping egy hangulattalan sík placcon terült el közel az országúthoz.

 

A sátorverés jól sikerült. First come, first serve rendszerű a kemping, azaz annak van helye, aki gyorsabban ér oda. Nekünk még jutott. Mikor leparkoltunk a kiszemelt placcon, a szomszédban üldögélő Z'Z'Top fejű ember (a második ilyen a nap folyamán) az mondta, hogy azért ezt gondoljuk meg, mert a szomszédba jönnek a cserkészek. Én erre azt mondtam, hogy nálam is van három kölyök, úgyhogy nem félek. Ő erre megfenyegetett azzal, hogy előveszi a gitárját. Este még beszélgettünk egy kicsit. Megmutatta a hangszerét. Egy igazi csavargó volt, mondhatni Hobo. Nyáron ranger-ként dolgozik nemzeti parkokban, télen meg megy egyik helyről a másikra. A furgonjában él. Leszámítva a vágatlan szakállát nem volt szakadt, nagyon is rendezett turista látszatát keltette a tetőcsomagtartón pihenő biciklivel és a profi kempingcuccal. Már ami látszott ebből a furgonja mellé lepakolva. Sajnos a második este már nem volt ott, szívesen beszélgettem volna még vele.

 

Második este jöttek a cserkészek. De nem volt velük baj. Mondjuk a vezetőjük azzal köszönt, mikor este meglátott, hogy lám-lám, mi leszünk az áldozatok, de igazából nagyon visszafogottak voltak. Mi már kilenckor elaludtunk a legnagyobb zajban, de amikor fél tizenegykor felébredtem, akkor már a cserkészek is aludtak. Reggel viszont hatkor keltek. Ez nem esett jól. Valószínűleg így érik el azt, hogy este tízre elfáradjanak a legények. Meg így reggel kilencre menetkészek voltak, és el is indultak kirándulni.

 

Első este a sátorverés tűnt izgalmas vállalkozásnak. Még decemberben vettünk egy jó kis sátrat leárazva. Ha inden igaz, ezen a kiránduláson már vissza is hozta az árát. mert kb. két éjszakányi motel árába került. Egy hat személyes iglu sátor. Jó nagy, kényelmes. Nincsen előtere, de az itt nem is annyira fontos. Sokan a külső réteget sem rakják fel, ugyanis eső nem esik, csak a szúnyogok miatt kell valami. Meg azért a hideget is egy kicsit fogja. De most nem volt nagy hideg éjszaka sem. Kifejezetten meleg volt az idő, csak hajnalban éreztem egy kis hűvös levegőt.

 

Nagy főzéseket is csaptunk. Hármat is főztünk, első este kolbászt sütöttem, a másodikon leves és tészta volt, végül a harmadik napon délután főztem még egy tésztát. Még az egyik első yard-salen vettem egy benzines kempingfőzőt. Hát ez egy szuper dolog. Sokkal gyorsabban melegíti a vizet, mint az otthoni gáztűzhely. És sokkal jobb, mint azok a gázfőzők, amiket korábbi kempingezéseimen használtunk. Ott van az ördög elásva, hogy a gázfőzők hamar lehűlnek, amikor főzés közben a gáz kitágul. És ettől lecsökken a nyomás, lassabban jön a gáz, kisebb a leadott hő. Ilyen nincsen a benzinesnél, egyenletesen gyorsan melegít. Csak baromi hangos, de ez egyenlőre nem zavar. A másik nagy előnye, hogy szinte bármilyen folyékony éghető anyaggal működik (benzin, kerozin, gázolaj, petróleum...), míg a gázfőzőinkkel már volt baj, hogy kompatibilis csatlakozót találjunk.

 

Kínai lagzi, 2013. február 14.

 

Jun, a kínai postdoc kollégám esküvője volt ma. Valentin napra szervezték, kicsit ilyen is volt a hangulata, de nagyon jól éreztük magunkat. A gyerekek is jól bírták, pedig délben indultunk és tíz óra is elmúlt, mire hazaértünk. Volt néhány valószerűtlen momentum, de ezt nem negatív értelemben mondom.

 

Los Angeles déli részén volt az esküvő. Egy nagyon szép, katolikusnak kinéző templomban volt a szertartás. Azért mondom, hogy szerű, mert csak a berendezésből és a pap ruhájából gondolom, hogy katolikus a templom, de a templom honlapján sem találtam közelebbi információt. A tervezője Lloyd Write, a híres Frank Lloyd Wright fia. 51-ben épült. A fiú követte az apa hagyományait, fantasztikus organikus épületet tervezett. Az egész templom kicsi, persze a neve is kápolna (Wayfareres Chapel). Teljesen üveg falú, a teteje is csak részben tömör. Rétegelt ragasztott fatartók imitálnak gótikus pilléreket és csúcsíveket, de egy egészen izgalmas átlós rendszerben. Az épület már magában is organikus, de mivel egy nagyon szép kis parkban van, az üvegfalak miatt egészen szoros a természettel a kapcsolata.

 

A szertartás érdekessége az volt, hogy a templomban a papon kívül csak mi voltunk keresztények. A násznép másik része kínai volt. De Jun-ék szerettek volna igazi amerikai esküvőt, amihez hozzá tartozik a templomi szertartás is. Azt hiszem, a pap rutinosan kezeli ezeket a szituációkat, elmaradtak azok a részei a szertartásnak, amihez szükség lett volna a hívek együttműködésére, vagy legalábbis a megfelelő tánclépések ismeretére.

 

Szóval Jun és Yini igazi amerikai esküvőt szeretett volna. Hogy igazán rózsaszín lehessen, Valentin napra rakták. Egy esküvő szervezővel láttak a szervezésnek, aki gondolom sok okos dologra rábeszélte őket. De mondjuk azt, hogy a jó ízlés határain belül maradtak. A templomban előírás is az esküvő szervező alkalmazása, nehogy valakinek valami olyasmi jusson eszébe, ami nem kompatibilis az egyház tanításaival. De pl. „flower girl”-re szükség volt, amire megkérték a mi kis Annánkat. És kellett egy „ring holder”, ami feladatot a Marci kapott meg. Szerintem az ifjú pár után ők lettek a nap sztárjai. Az örömanyák, amikor meglátták Annácskát a kis fehér ruhácskában, koszorúval a fején, rögtön lerohanták. Szegénykém elég rosszul viselte először, hogy 3-4 kínai néni járkálja körbe és hangosan csodálják. A fotózkodás végére azonban a Marcival együtt élvezték a népszerűséget, akkor már pózoltak rendesen. Szerencsére egy ismerős ismerősétől tudtunk kölcsönkérni szép ruhácskát, úgyhogy érdemes volt meghívni minket. Jun-ék esküvői fotóin jól fognak mutatni a gyerkőcök.

 

A szertartás után átöltöztettük a gyerekeket, hogy lemenjünk a tengerpartra a vacsora előtt. A templom a parti úton van Los Angeles legdélebbi csücskén. De elég nehezen jutottunk ki a partra, mert sorra magánterületek következtek az út mentén. Végül egy ugyancsak magánterületnek kinéző golf klubon keresztül lehetett lemenni egy helyen. Mi homokos partra készültünk lapáttal és vödörrel, de teljesen sziklás volt az egész. Ez nem volt nagy baj, mert legalább nem lettek sarasak, viszont élvezték a kövek pakolását is.

 

Az időjárás nagyon furán alakult. Pasadenaban az elmúlt napok hűvös időjárása után végre kellemes április végi meleg alakult ki. Aztán ahogy leértünk a tengerpartra, jött a köd. A köd teljesen beborított mindent. Aztán hol itt, hol ott felszakadozott. A szertartás közben aztán teljesen kitisztult a kápolna környékén, viszont lent a parton még maradt köd, amit hol ide, hol oda fújt a szél. A szél ezt játszotta aztán estig. És mivel köd volt, a nap nem tudta felmelegíteni a levegőt, ezért egész hűvös lett. Vicces látvány volt a magasabban fekvő partszakaszokról nézni a köd tetejét az óceán felett.

 

A parti kaland után jött a party. Egy közeli üdülő-rendezvény központban béreltek egy termet. Óriási épület rendszer, zegzugos terekkel. Szerintem párhuzamosan 10-15 rendezvényt is tudnak futtatni, óriási a parkoló és sok szállásépület is van. A mi termünk egy kicsit eldugottabb helyen volt, de nagyon szép teraszhoz és tengerparti kilátáshoz kapcsolódott. A díszlet egy kicsit túl lila volt nekem, de a teríték egész szolid volt ehhez képest. De pl. külön minden helyre odakészítettek egy művirágot. Amolyan kínai bazári művirág, ami egy kínai lagzin nem is olyan meglepő. Viszont a lagzi végén több érdekes dolog is kiderült róla. Az egyik, hogy ha a műrózsa egyik alsó bütykét megnyomja az ember, akkor a bimbó el kezd világítani. De az igazán szürreális az, hogy ezeket a virágokat a szülők készítették a saját kezükkel. Ez más megvilágításba helyezte az egészet, és a kínai gagyiról alkotott képemet. El is hoztuk a virágainkat.

 

A szertartás délután 2-kor volt, ezért nem minden meghívott tudott eljönni. A vacsorára már Sergio és a felesége is eljött. Sergio feleségének nagyon jó a humora, Linda szeret vele beszélgetni. A szertartáson csak a mi gyerekeink voltak, estére a kicsikből is több lett. Anna az utolsó fél órára felbátorodott, és elkezdett szaladgálni a kínai kisfiúkkal és kislányokkal.

 

A vacsora alatt egy hopmester, aki a egy kínai nő volt, folyamatosan hangoskodott és különböző feladatokkal látta el az ifjú párt és a vendégeket is. Xin, a kínai doktorandusz szerint a kínai esküvők fő sajátossága, hogy hangosak... A vacsora kezdete is egy egészen valószerűtlen pillanat volt, de szerencsére nem túl hangos. Yini és Jun egyszer csak belibbentek a kezükben egy-egy mikrofonnal, és elénekeltek egy szerelmes duettet. Egyiküknek sincsen értékelhető hangja, de mégis hallgatható volt a produkció. Szerintem iszonyatos munkát raktak bele az egész napba. Kicsit később énekeltek még egy duót és táncoltak is egyet. Szemmel láthatóan a tánc sem az ő terepük, de becsülettel megtanulták, valószínűleg nem kis erőfeszítés árán. A különböző fogások között volt szülő köszöntés, és a szülők is mondtak tósztokat. Tósztot a főnökök is mondtak, ami nekem egy kicsit furcsa volt, de lehet, hogy ez itt vagy Kínában természetes. Volt vetélkedő is. Az egyik feladat az volt, hogy egy gyerekkori képről ki kellett találni, hogy melyik felét látjuk az ifjú párnak. Persze, hogy könnyebb legyen, egy osztályképet raktak ki. Erre meg is jegyeztem csendesen, hogy hiszen az összes kínai egyforma... Persze ez nem igaz, de a helyzet mégis ezt generálta. Egyébként Sergio felesége találta meg a képen a menyasszonyt.

 

De nekem egyébként is minden „kínai” volt a lagzin, ami szó szerint igaz volt. A hopmester is kínaiul rendezte az ügyeket. Időnként az egyik tanú fordított angolra. Lindával meg is beszéltük, hogy Európában, ha nem is értünk egy adott nyelvet, azért rendszerint tudjuk követni az eseményeket. Itt ez teljesen reménytelen volt.

 

A vacsora finom volt, de egy kicsit elszerveztük az adagokat. A gyerekeknek nem mertünk gyerek menüt rendelni, mert azt gyakran nem eszik meg. Ezért egy gyerek menü mellé kértünk egy adag lazacot, amit a terv szerint szétosztottunk volna közöttük. De a gyerek és a felnőtt menü felszolgálása egy ponton szétcsúszott, és a mi előételünk közben ők már a főfogást kapták, a mi főfogásunk alatt pedig nekik már fagyi járt. Úgyhogy a végén ránk maradt még egy adag lazac. Sajnos annyira jól voltam már lakva, hogy megkóstolni sem volt kedvem. Én egy gyönyörű vastag szelet, félig átsült marhaszeletet kaptam. Nagyon jó volt. Sajnos a torta nem volt említésre méltó. De maximálisan jól laktunk és élveztük az egész délutánt. A gyerekeknek volt egy-két rosszabb pillanatuk, de gond nélkül teljesítették a napot. Pedig ez nem kis dolog, különösen a Marci és a Bálint korában. Vannak még dolgok, mint pl. a Gangnam style-t táncoló ifjú pár (nem is értem, dél-koreai dal kínaiknak?) vagy a tanuk tánca, de ezeket már nem írom le részletesebben, álmos vagyok.

 

Griffith Observatory, 2013. február 10.

 

A Griffith park itt van közel hozzánk, a Zoo és a két vasúttörténeti park is ott van. Linda már régebben kinézte az obszervatóriumot, de azt gondolta, hogy a gyerekeknek ez nem lenne túl érdekes. Aztán az egyik felső szomszédunkkal beszélgetve kiderült, hogy mégiscsak az volna. Úgyhogy nekiindultunk.

 

A Griffith parkot Griffith J. Griffithről nevezték el, aki saját bevallása szerint az első millióját ezüstbányákból szerezte még a század elején. Aztán vagyonos emberként sokat tett a tudomány és a közjó érdekében. Először megvásárolta a Griffith park területét, ami közel van LA Downtown-hoz, de ekkor még csak egy kietlen hegy volt. Ide közparkot alakított ki, ami ma is így működik. Aztán a park egyik szirtjének szélén felépítette az obszervatóriumot. Szinte hihetetlen, de itt egy nagyváros közepén is működhet használható csillagvizsgáló. Ugyan erős a fényszennyezés (csaknem 100 éve azért ez is visszafogottabb lehetett), de a levegő nagyon száraz, alig van pára. Nekünk is feltűnt már korábban, hogy gyönyörű csillagos az ég. Már többször ígértem, de előbb utóbb meg is teszem: írni fogok az adományozókról és az önkéntesekről!

 

A csillagvizsgáló mindig is látogatható volt a köznép számára, de alapvetően kutatási céllal hozták létre annak idején. Persze ahogy fejlődött a technika, ez a szerepe fokozatosan elveszett. De állítólag az építés idején a világ egyik vezető megfigyelő helye volt.

 

A csillagvizsgálót 2005-ben felújították. Aláástak plusz két szintet, korszerűsítették. A kisfilm szerint kb. olyan színvonalú és olyan típusú átalakítást építettek, ami nálunk meghiúsult a Szépművészeti Múzeumnál hála Rádai Mihálynak, aki megóvta a várost egy világszínvonalú fejlesztéstől... Ezt a felújítást is magánpénzből finanszírozták, Leonard Nimoy adta rá a pénzt, cserébe elnevezték róla az előadótermet. Szerintem mindenki jól járt.

 

Az obszervatórium a világegyetemet mutatja be. A naprendszer és a galaxisok mellett egészen egyszerű dolgok is láthatóak, mint például a Galilei -féle inga, ami szépen szemlélteti a föld mozgását. Izgalmas még, hogy az egyes bolygók mellett van egy mérleg, amin megmérhetjük magunkat, hogy az adott bolygón milyen nehezek volnánk.

 

A parkban egy nagyot sétálhattunk volna, ha a gyerekek jó formában lettek volna, de valahogy nagyon nyűgösek voltak reggeltől estig. Innen nagyon szépen látszik az emblematikus HOLYWOOD felírat, ami sok filmben feltűnik. Az obszervatórium egyébként elég látványos klasszicizáló épület, sok filmet forgattak itt. A leghíresebb talán James Dean Haragban a világgal c. filmje. Van is egy kis mellszobra.

 

Hazafelé bementünk a kisebbik vasutas parkba. Most más vonatok működtek. Mi egy Thomas-ra szálltunk fel. Ez pont olyan volt, mint a filmen, leszámítva azt, hogy elektromos volt a működése. Ilyen értelemben sokkal unalmasabb volt, mint azok, amikbe kislapáttal pakolták a szenet, de a gyerekeknek azért ez tetszett jobban. Volt még egy aranyos kis gőzös, ami szinte ki volt belezve, látszottak a munkahengerei és a többi alkatrésze.

 

Apple Macinthos

 

Almát kerestem a zöldséges pulton. Pár hete vettem valamit, ami a Linda szerint nagyon finom volt, de már elfelejtettem a nevét. És ahogy bogarásztam a neveket, rátaláltam Apple Machinthosra. Nem tudtam, hogy az almás számítógépek egy konkrét almatípushoz kötődnek.

 

Science Day, 2013. február 6.

 

Annáék iskolájában szerda este Science Day-t tartottak. Az iskolához valamilyen formán kapcsolódó okos emberek tartottak rövid, 10-15 perces előadásokat a gyerekeknek, illetve a gyerekek családtagjainak. Mi egy szivárványról szóló előadást néztünk meg, illetve a fogápolásról szólót. Előbbin megmutatta egy néni, hogy hogyan bontja szét a fehér fényt komponenseire egy prizma. Persze nagyon leegyszerűsítette a dolgot, a gyerekek élvezték a játékot a színekkel. Utóbbinál a lukas fog kialakulásáról és a fogmosás szépségeiről volt szó. Nekem azt nem mondta senki korábban, hogy a nyelvünket is meg kellene mosni. Pedig van benne logika. Kipróbáltam, ha a hátsó részét mosom a fogkefével, beindul a hányó reflex...

 

Most volt alkalmam bejárni az osztálytermeket is. Annáék terme óriási, de az ő korosztályuk még keveset ül az iskolapadban, kell a tér a mozgáshoz. A többi terem sem olyan, mint nálunk a klasszikus tantermek. Barátságos a berendezés, sok a könyvespolc, játékos oktatási eszközök, stb. Nincsenek modern kütyük, aktív tábla meg hasonló huncutságok. Mindegyik teremben volt 4-5 leharcolt számítógép azért. De nagyon barátságos az egész. és az udvaron nagy a játszótér sok jó mászókával. Sipos Andris éppen azt panaszolta, hogy az egyik hallgató éppen egy ilyen intézményt tervezett diplomára ugyan ennek a korosztálynak, és nem rakott be játszóteret... Azért megkapta az ötösét...

 

Egyébként küzdenek a pénzügyi gondokkal itt is. Az önkormányzat csökkenteni akarja az iskolák költségvetését. South Pasadena híres az iskoláiról. Sokan azért költöznek ide, mert a drága magániskolákkal vetekszik az itteni színvonal. Úgyhogy a szülők most petíciókat írnak, és lesz valami szavazás is.

 

Zdenek Bazant, 2013. február 1.

 

Most visszaugrok az időben, a múlt hét nagyon sűrű volt, nem volt időm mindent leírni. A pénteki szemináriumon Zdenek Bazant volt az előadó, aki nemzetközi hírű kutató, vagy néha olyat is hallok, hogy nemzetközi szinten hírhedt. Nekem most egy kicsit az utóbbi dolog felé billent a mérleg. Pedig az előadás fontos tanulsággal szolgált. Viszont a körítés és a köztes megállapítások kicsit ráolvasás szerűnek tűntek, nem voltak tiszták az okok és az okozatok.

 

A probléma a következő volt: adott egy szendvicspanel, aminek a hajlítási törése során harmad akkora erőt mértek, mint amit előzetesen az Abacussal (egy advanced végeselem program) megjósoltak. Bazanték először a mérethatást nézték meg, hiszen ez az ő szakterülete. De aztán arra jutottak, hogy a feszültségek számítása nem stimmel. Elkezdték keresni, hogy vajon hogyan számol a program és hogyan lehetne máshogy számolni. Kipróbált különböző feszültségtenzor és megnyúlástenzor kombinációkat, variáltak a sorba-fejtéssel, stb., végül kiválasztották azt a tenzor kombinációt, ami visszaadta a kívánt eredményt. Az menet közben kiderült, hogy sem az Abacus, sem az Ansis nem képes megfelelően kezelni a nagyon nagy (mondjuk 10-20% feletti az én tapasztalatom szerint, de ez nem hangzott el az előadáson) megnyúlásokat különös tekintettel arra, hogy közben forog is a szerkezet. A konklúzió az lett, hogy A tenzor helyett használjunk B-t, és ezt ki kellene cserélni a programozóknak. De ők nem teszik, mert az egyik vezető programozó azt mondta, hogy már senki sem ismeri azt a programrészt a cégnél, fekete dobozként használják, nem mernek hozzányúlni, mert most stabilan működik, ha nem is pontos minden helyzetben.

 

Számomra több tanulság is lejött. A Bazant tényleg egy kicsit kuruzslónak tűnt, de végül is megoldották a problémát, habár gyanús, hogy a prágai Cervenka Consultingnak volt ebben fő szerepe. A másik tanulság, hogy speciális feladatokhoz speciális eljárások kellenek. Pl. a sátrak vizsgálatára sem alkalmasak az egyébként nagyon univerzális, kifejezetten kutatási célokra készített végeselem programok. Van értelme saját programok és eljárások fejlesztésének. A nagy elmozdulások általában könnyen kezelhetőek, és a nemlineáris végeselemes eljárások helyesen meg tudják oldani, de a nagy megnyúlásokkal már gondban vannak. Pedig az sem olyan ördöngös dolog, én is meg tudtam érteni.

 

Szánkópálya, 2013. február 4.

 

Igazából már elsején kezdődött ez a sztori. Láttam egy teherautót a Caltech udvarán tele szalmabálákkal. Nem tudtam mire vélni, de hát sok fura dolgot hoznak ide, sokféle kutatás folyik. Aztán hétfőn megláttam, miért is van itt a szalma: szánkópályát építettek! A szalmabálából csináltak egy támfalat, ami közé havat hordtak, és aztán az így kialakított lejtőn szánkóztak a hallgatók. Talán 3-4 méter hosszú a pálya... Úgy látszik Los Angelesben sem akarnak lemondani a szánkózás élményéről.

 

Veteránok, 2013. február 4.

 

Lépten-nyomon belebotlik az ember Amerikában a veteránokba. Van külön ünnepnapjuk, a Sea Worldben is majdnem minden show előtt külön köszöntik őket, újra játsszák a polgárháborús csatákat, stb. „Thank you for your service”. Nagyon gyakran elhangzik ez a mondat, és őszintének is tűnik. Ez nagyon szokatlan volt számomra először. Magyarországon ezzel nem találkozni. De az elmúlt hetekben sok olyan évforduló volt, ami magyarázatot ad a különbségekre. 70 éve volt a doni áttörés, amikor elpusztult a 2. magyar hadsereg. Az utolsó nagyobb volumenű katonai vállalkozásunk, ami katasztrófába torkollott. Sokat cikkeztek most arról, hogy a frontról hazatérő katonákat a háború alatt, majd a háború után is bűnösként kezelték, az áldozatokat meg sem lehetett siratni. De Trianon után sem volt sokkal jobb a helyzet, hiszen valószínűleg a hadsereg számlájára írták akkoriban a területi veszteségeket. Az 56-os forradalomban a felkelők oldalára állt a hadsereg nagy része, így lettünk később a legvidámabb barakk, a kommunista rendszerben nem sok pozitív asszociációt igyekeztek a hadsereghez tapasztani. A magyar honvédség az utolsó számottevő sikerét a tavaszi hadjáratban érte el 1849-ben, ami ráadásul csak átmeneti siker volt. És a honvédjeinknek később menekülniük kellett.

 

Ezzel szemben az Egyesült Államok a függetlensége kivívása óta többnyire sikeres háborúkat vívott. Meghatározó hatalommá vált már az első világháború idejére. A második világháború után pedig egyértelműen a világ egyik vezető gazdasági és katonai hatalma lett. Mindez nagyban múlt és múlik a hadseregen és a katonáikon. Tehát meg is becsülik őket. A kudarcok és félsikerek sem rendítik meg őket ebben (Vietnam, Irak vagy Afganisztán). A hadseregnek komoly a presztízse és komoly karrier, kitörési lehetőség.

 

De az árnyoldalakról is lehet olvasni. Nagyából óránként lesz öngyilkos egy veterán. Ami megdöbbentő, hogy az átlagéletkora az öngyilkosoknak 69 év, tehát már régóta leszerelt katonákról van szó.

 

Sea World v2, 2013. február 3.

 

Második nekifutásra is sok újat láttunk, pedig a decemberi alkalom helyszíneire is visszatértünk. Megnéztük újra a gyilkos bálna és a delfin showt, és most beiktattuk a fóka showt is. A fóka showk terén továbbra is a budapesti vezet látványosság szempontjából. Valamiért itt elhanyagolják ezt a témát. Budapesten ugyan úgy kunsztoltatják őket, mint itt a delfineket. Itt pedig még a Sea Worldben is csak egy laza ugra-bugra van. Az egészet tévé show szerű entertainment-ként adják elő. Van két fóka, akiket a trénerek mozgatnak. Eljátsszák a Super Mant, táncolnak, stb. De az igazság az, hogy a trénereknek több szerep jut. Szórakoztató a műsor, de nem a fókákról szól. Annyi pozitívumot még kiemelnék, hogy a felvezető részben szólt a Mission impossible zenéje, ami régebben Budapesten is felvezette a fókaetetést.

 

Kipróbáltam a Manta hullámvasutat. Múltkor az Arcadian voltam, ami rövidebbnek és kevésbé félelmetesnek tűnt, de tévedtem. Ugyan itt élesebbek voltak a kanyarok, de az Arcadia szabadeséseinél jobban megállt bennem a levegő. És szegény Annácskámnak pont azt kellett kipróbálnia...

 

Láttunk pár új állatot is, gyönyörű flamingókat és cápákat például. Itt is van cápasimogató, ahol egészen nagy, 2m körüli cápákat lehet tapizni a ráják között. De a gyerekek a tengeri csillag simogatót élvezték talán a legjobban.

 

Építettek egy libegőt is. Azt nem tudom, hogy pontosan mi lehetett a cél, mert nem a Sea World felett libegnek el a kabinok, hanem a mellette lévő kikötő felett. A kilátást nem mondanám lenyűgözőnek. Minden esetre a gyerekek nagyon élvezték.

 

Egy decemberi történet most jutott eszembe. Van egy nagy mászóháló, talán 2-3 emelet magas. Annával és Marcival másztunk fel. Az út végén egy toronyba kell felmenni, ahová egy kötél segítségével lehet bejutni. A kisebb gyerekek, mint a Marci, ügyesen tudnak haladni a hálón, de a kötélmászás még akkor is nehéz nekik, ha a lábukkal támaszkodhatnak a hálón. Egy japán kislány ment előttünk az apukájával, a kislány valahogy 3-4 éves lehetett, mint a mi Marcink. Az apukája adta mögötte az utasításokat, a kislány küzdött, már rendesen sírt, a tömeg pedig kezdett feltorlódni, de az apuka csak nem akarta feladni, magyarázott segítség gyanánt. Végül aztán csak továbbsegítette a kislányt. A feladat kb. kettő fokozattal volt nehezebb annál, mint amire a kislány képes volt a koránál fogva. Linda mesélte, hogy játszótéren gyakran előfordul japánokkal, hogy túl nagy kihívás elé állítják a gyereket, aminek nem lehet megfelelni. Ez állítólag ott része a nevelésnek. Hosszú távon talán hasznos is lehet, nem tudom. Talán inkább nem.

 

San Diego v2, 2013. február 2.

 

Miután decemberbe megvettük a teljes éves belépőt a Sea World-be, éltünk a lehetőséggel, és eljöttünk újra San Diego-ba. Nagy volt a dilemma, hogy hogyan bonyolítsuk ezt le: az út bő két óra, tehát egy nap megjárható oda és vissza is akár, csak egy kicsit fárasztó volna így. A benzinköltség pedig annyi, mint egy éjszakára a szállás. Végül is úgy döntöttünk, hogy jobb itt aludni, mert kevésbé fárasztó és legalább más dolgokat is megnézhetünk.

 

Úgy indultunk ma, hogy félúton megállunk a San Juan Capistrano nevű missziónál. Remélem másoknak is ismerős a név, Kapisztrán János vezette a keresztes seregeket Nándorfehérvár alá 1456-ban, a híres diadalra. Erős a magyar kötődés, de tulajdonképpen csak a Hunyadinak nyújtott segítség és a közeli halála köti őt Magyarországhoz, olasz születésű volt a ferences barát. A caloforniai missziókat ferencesek alapították, így kaphatott szerepet itt San Juan Capistrano. Sajnos a kis ismertetőn Nándorfehérvár Belgradként szerepel, és Hunyadi sem jelenik meg, de legalább Magyarországot megemlítik.

 

Ezt a missziót a missziók ékszerének nevezik. A környezet koránt sem olyan festői, mint Santa Barbarában, de látszik, hogy valóban szép lehetett az épületegyüttes fénykorában. Sajnos a monostor boltozatos bazilikája összedőlt egy 1812-es földrengésben, de a maradványokon látszik, hogy nagyvonalú épület lehetett. Később egy kisebb teremtemplomot húztak fel helyette. A korábban meglátogatott misszióknak is hasonló templomtere volt, de ez talán egy kicsit kisebb, és kicsit esetlenebb is volt. Viszont bűbájos.

 

A misszió bemutatása itt volt a leginkább múzeum jellegű. Ez két dolognak volt köszönhető: egyrészt a meglévő épületállomány nagy részét berendezték kiállításokkal, másrészt a használható épület mellett romterület is volt. Nekem tetszett az egész. Éppen arra gondoltam, hogy korábban sokszor voltam úgy, hogy az amerikaiknak nincsenek műemlékeik, hiszen egy fiatal országról van szó. De a valóság az, hogy a Kolumbusz utáni időkből is vannak komoly értékek, az az azelőttiből pedig különös képen.

 

Linda eredetileg csak a missziót tervezte be mára, de én szerettem volna még valamit, hogy nehogy túl korán érjünk a szállásra. Korábban olvastam valahol, hogy itt van egy kiállított repülőgép hordozó, amit meg is találtam a neten. A Midway hordozó van kiállítva. A hajó 1945 és 1992 között teljesített szolgálatot és most egy meglehetősen színvonalas kiállítás látható benne. Eleve a hajó is lenyűgöző a méreteivel és arányaival. Aztán számos repülőgép ki van állítva összehajtogatva és repülésre kész állapotban is. Vannak helikopterek is. Ráadásul sokra fel lehet szállni és be vannak rendezve komplett pilóta fülkék is. Nem tudom, hogyan oldják meg, de alig vannak letört gombok. Minden esetre nagy élmény volt beülni igazi vadászgépek pilótafülkéjébe, ahol aztán végtelen mennyiségű gombot lehetett birizgálni. Hihetetlen, hogy ezeken ki lehet igazodni.

 

A hajó testét szépen körbe lehetett járni. Elsősorban az étkezés helységeit tették látogathatóvá, így az embernek az az érzése, hogy itt csak ettek. De ha belegondolunk, akkor a több ezer szolgálatot teljesítő katonának szüksége is volt a helyre az étkezésekhez. A másik tanulságos dolog az volt, hogy az összes ajtó olyan, mint az óvóhelyeken, azaz nyomásállóak. Erre gondolom a sérülés esetén van szükség a szakaszolhatósághoz. Vicces volt a borbélyműhely: egy gondosan bekótázott ábrán mutatták be, hogy hogyan kell nyírni a frizurát, pl. milyen széles legyen a pajesz. És a katonáknak 10 naponta meg kellett jelenniük a gondos haj érdekében. Bezzeg a nők választhattak 4-5 verzió között, hol van itt az egyenjogúság? A Marcinak egy kicsit nyomasztó volt a hajó test belseje, de a deck neki is tetszett.

 

Ezt a hajót a történelmi jelentőségű Midway szigeteki csatáról nevezték el, a második világháborúban már nem vett részt. Azonban Koreában és Vietnamban komoly szerephez jutott. De nekem a legmegdöbbentőbb az volt, hogy bemehettünk abba az irányítóterembe, ahonnan 1991-ben a Sivatagi Vihar nevű támadást indították Irakkal szemben. A Perzsa öböl és Bagdad térképei lógtak a falon, a háttérben pedig a CNN tudósításai mentek a jó kis katódsugárcsöves tévéken. Ez azért hagyott bennem mély nyomot, mert gimnazista koromban aktívan követtük a eseményeket.

 

Az anyahajó után még maradt egy feladatunk mára, el kellett mennünk a helyi IKEA-ba, hogy Jun-nak beszerezhessük a nászajándékot. Ez nehezen indult. Linda abszolút formán kívül volt, mint mitfahrer. Máskor szinte hiba nélkül navigál el mindenhova akár térkép akár GPS segítségével, de ma bevitt három zsákutcába is, és kb. dupla kilométert tettünk meg a célig. De ez csak részben volt az ő hibája, az IKEA ugyanis egy olyan bevásárló központban helyezkedik el, ami ugyan három autópálya és egy forgalmas út közé ékelődik be, de a lehajtók kialakításával mostoha volt a sors. Három oldalról hajtottunk el a terület mellett, miután végre a negyediken volt is egy lehajtó, ami meglehetősen kacskaringósra sikerült.

 

Az IKEA-ban nem töltöttünk sok időt, megkerestük a képek részlegét. De sajnos itt is kifogyott a kívánt darab. Kicsit elkeseredtem, nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz ügy lesz. Kifelé menet még bekanyarodtunk a leértékelt áruk részlegére, hátha látunk valami hasznos vacakot fillérekért otthonra. És erre mi volt az első, amit megláttam: a mi képünk! Azaz amit a Jun-nak szántunk. Vagyis amit ők szántak maguknak. Ott volt vagy 3-4 egy rakáson, leárazva $15-al. És az egyiken szép sértetlen csomagolás is volt, úgyhogy meg is vettük gyorsan, már amennyire a kígyózó sorok ezt megengedték.

 

A vacsorát úgy terveztük, hogy az IKEA kijárati büféjében ejtjük meg. Vettünk is egy szatyor 50 centes hot-dogot meg pizzaszeletet és jól is laktunk velük. Aludni meg oda mentünk, ahol decemberben is voltunk, a Ramada motelbe.

 

Eperszezon, 2013. január 31.

 

Linda ma vet két doboz akciós epret. $1.89 1 font, nem is olyan veszelyes az ára. Már hetekkel ezelőtt is figyeltük, hogy valamit matatnak a földeken az emberek, és akkor is az eperre tippeltünk. Most minden bizonnyal beindult az eperszezon, és a következő hetekben mi is epren fogunk élni. De azért lekvárt nem főzünk be. Egyébként az eper rendkívül illatos, az állaga kicsit gumiszerű, int a görög eperé, viszont az íze is jó. Azért az otthoni finomabb, de az mégis csak a hazai...

 

Mikor Egyiptomban voltam, ott februárban volt a szezon, Magyarországon május és Linda azt mesélte, hogy Új-Fundlandon valamikor augusztusra érett be az eper.

 

Hétvége, hétvége, 2013. január 26-27.

 

Komoly elmaradásba kerültem az elmúlt napokban, nem jutottam oda, hogy megírjam a hétvégi beszámolómat. Hétfőn ébredtem fel, hogy az OTKA leadási határidő nem február közepén, hanem elején van. Szerencsére Sipos Andris közreműködésével össze tudtam állítani az anyagot, remélem a beadás utolsó lépéseivel sem lesz gond. Közben a tavaly tavasszal megkezdett mekkai sátras munkámhoz is kellettek kiegészítések, és az egyetemen is sok a feladat. Ezen a héten egészen olyan volt a ritmus, mintha otthon lennék.

 

De térjünk vissza a hétvégére. Kis programokat szerveztünk, de sok minden lett belőle. Szombat délelőtt elmentünk a Getty Centerbe, ahol már jártunk egyszer novemberben a Halmosékkal. Most szikrázó napsütésben sétálhattam körbe a fantasztikus épületegyüttest. Közben a gyerekek a játszóházban voltak a Lindával. Attól tartok, hogy a kiállítások megtekintésére nem sok alkalmunk lesz később sem, talán csak ha a szüleinkkel elmegyünk márciusban vagy áprilisban.

 

A Getty Centerből aztán átmentünk az UCLA (University College of Los Angeles) könyvtárába. Az UCLA komoly egyetemnek számít a környéken és az USA-ban is. Ez egy nagy általános egyetem, nem olyan kicsi speciális, mint a Caltech. Azért mentünk a könyvtárába, mert idő közben a Linda a háttérben irodalmat gyűjt a római építészet témakörében. Sajnos az körvonalazódik, hogy doktorandusz helyre nem számíthat most sem meg talan soha, de ez nem tartja vissza abban, hogy folytassa a régészeti szakdolgozatát, és saját szakálára elkészíti a PhD-t. A Caltech könyvtárában is talált némi szakirodalmat, de egy műszaki egyetem azért nem az építész-régész könyvekben a leggazdagabb. Az UCLA más kategória ebből a szempontból. Linda azt mondja, hogy eddig nem jött elő olyan hivatkozás, amit ne talált volna meg az ottani könyvtárban. Úgyhogy beiratkoztam. Azért én, mert nekem mint Caltech-es faculty membernek ingyenes a könyvtárhasználat az UCLA-ban is. Akár 200 könyvet kivehetnék egyszerre. Úgyhogy szombaton egy órán át vadásztam össze a Lindának a könyveket, amiket ő most olvas, jegyzetel és fotóz szorgalmasan.

 

Az UCLA könyvtára is olyan, mint a Caltech-é, gyakorlatilag éjjel-nappal nyitva van, hogy a hallgatók és a kutatók bármikor dolgozhassanak. Nálunk is elég tág a nyitva tartás, de ettől még távol vagyunk. Persze az is baj otthon, hogy az egész egyetemi udvart zárják, ami itt egyáltalán nem jellemző még a rosszabb környékeken lévő egyetemekre sem. A könyvtárosi feladatok technikai részét (kölcsönzés, polcok pakolása) hallgató forma fiatalok végzik, gondolom önkéntesként vagy fillérekért.

 

Sajnos az autózás és a könyvtárazás közben a fiúk végig aludtak, úgyhogy este nem tudtuk befejezni a pénteken félbe hagyott Volt egyszer egy vadnyugat megnézését. Marci éjfél körül aludt el. Pedig a film új élményt adott azzal, hogy most úgy láttam, hogy előtte hasonló helyszíneket jártunk be.

 

Vasárnap az IKEA-ba mentünk. Junnak, a kínai kollégámnak kerestünk nászajándékot. Valentin napkor lesz az esküvőjük, ahova hivatalosak vagyunk. Sajnos az ajándéklistán szereplő kép nem volt ebben az üzletben, úgyhogy el kell mennünk majd máshova is. Na már most mi úgy tudtuk korábban, hogy talán 2-3 IKEA van az egész USA-ban. Most kiderült, hogy sok van. A Burbenk-i ráadásul egy kisebb üzlet, hasonló távolságra tőlünk van egy sokkal nagyobb. Azért megebédeltünk és vettünk a Bálintnak is egy jóláthatósági mellényt. Nagyon finom a lencselevesük! És találtunk Kex-et. A Kex az keksz. Korábban nem tudtam, de elvileg az angolok is használják ezt a szót. Egy pillanatra előbújt belőlem az amatőr nyelvész, és sumérológusokat megszégyenítő bátorsággal levezettem, hogy a IKEA magyar részlege tette multinacionális közkinccsé a magyar keksz szót, amit Baksa Sóos Jánosék (Kex zenekar) tiszteletére és a könnyebb kiejthetőség érdekében x-el írtak le. Ezt megerősíteni látszott az is, hogy a Kex kísértetiesen hasonlít a Pilóta kekszre: barna és világos kekszréteg között nugátkrém, az íze is hasonló, csak mintás. Mármint a keksz, a világos fele. De valószínűleg nem erről van szó.

 

Az IKEA-ból a vasúttörténeti parkokba mentünk át. Már írtam, hogy ebből kettő is van. Az egyikben többször is jártunk, a másikba csak egyszer próbáltunk eddig bemenni. De akkor kiderült, hogy csak vasárnap vannak nyitva a nagyközönség számára, mivel ők klubként működnek. Nekem az a tippem, hogy a közönség napért cserébe kapják meg használatra a területet a várostól. Ezek az emberek komplett őrültek. Mini vonatokat építenek, amiken körbe-körbe vonatoznak egy több száz méteres eléggé összetett pályán. A vonatok akkorák, mint a mi vasúttörténeti parkunk kisvonata. Olyan, mintha a szerelvények hátán lovagolnánk guggolva. Itt arra törekszenek, hogy a kis vonaton minden úgy működjön, mint a nagyon. Például a gőzmozdony úgy megy, hogy a szenesvagonon guggol egy ember, aki egy homokozó lapát méretű lapátkával pakolja folyamatosan a szenet a kazánba. A dízelek meg bűzlenek a gázolajtól.

 

Ha jól sejtem, a nyugdíjas őrültek itt töltik a hét nagyobb részét, és építgetik, tisztogatják a vonatokat és a szerelvényeket, rendezik a síneket és a tereptárgyakat. A fiatalabbak meg hétvégén csatlakoznak hozzájuk. Nekem persze szavam nem lehet, ha marad egy kis szabadidőm elektroncsöveket hegesztek össze gitárerősítő szerű alkotmányokká... Aztán vasárnap jöhet a plebsz. Vagy 10-15 ember szaladgál, szorgoskodik, hogy mindenki felülhessen a vonatokra. Belépőjegy nincs, de belépni sem lehet igazából. $3 donáció fejében ülhet fel az emberfia a vonatra, ami körbe visz a parkon. Leszállni nem lehet, az út végén pedig rögtön kiterelik a bámészkodókat. Pedig bent van büfé, popcorn automata, stb., de ezeket maguknak tartják fent a klubtagok. Sokan lehetnek, a belső parkolójukban volt vagy 20 autó.

 

Solid Mechanics Symposium, 2013. január 25.

 

A pénteki napra egy tudományos konferencia jutott a héten. A Caltech mechanikával foglalkozó intézeteinek doktoranduszai mutatták be a munkájukat. Vagyis egy ilyen egynapos rendezvényen a számos kutatócsoportból egy-egy ember mutatta be a munkáját. Nekem nagyon tetszett a rendezvény a kisebb szervezési hibáktól eltekintve is. Az egész alkalom lényege az lehet, hogy lássák az emberek, hogy mi történik néhány épülettel arrébb.

 

Ahhoz, hogy megfelelő érdeklődés legyen, több trükköt is bevetettek. Egyrészt a nyitó előadásra meghívtak egy neves kutatót. Aztán szokás szerint volt sok refreshment: tízórai, ebéd és uzsonna is. A rendezvény elején sok professzor és nagyon sok diák is bent volt. A nap végére azért megfogyatkozott a létszám. És itt jön a szervezési hiba: az előadások 25 percesek voltak plusz 5 perc a kérdésekre. Ez hosszú. Ahhoz kevés, hogy részletesen be lehessen mutatni valamit egy olyan közönségnek, ahol a többség más témában van elmerülve. Ahhoz viszont hosszú, hogy kb. 15 előadás alatt megmaradjon az élénk érdeklődés.

 

A sok előadásról nem tudnék részletesen beszámolni, sokat követni sem tudtam, tőlem annyira távoli témával foglalkozott. De mindenképpen jó volt látni, hogy mivel foglalkoznak mások a közelünkben.

 

Martin Luther King, 2013. január 21.

 

Amerikának érdekes kettős viszonyulása van a rasszizmussal és a demokráciával kapcsolatban. A híreket olvasva gyakran találkozhatunk azzal, hogy időnként diktatúrákat támogatnak, míg máskor a demokratikus értékekért emelik fel a hangjukat. Az amerikai bíróságok előszeretettel ítélnek dollármilliárdokat a holokauszt áldozatait állítólag támogató szervezeteknek a bűnös országok kárára, miközben a kongresszus támogatja azt az Izraelt, amelyik a fasisztákhoz sok vonatkozásban hasonló módszerekkel bánik a palesztinokkal. Nemrég olvastuk, hogy Hitler nemzeti szocialistái éppen innen Californiaból importálták a módszereket a koncentrációs táborok működtetéséhez: a harmincas években volt itt egy társaság, akik a helyi „alsóbbrendűek” kezelésére dolgozott ki módszereket, de ez szerencsére elszigetelt csoport maradt.

 

Szóval az fajok közötti egyenjogúság csak a polgárháború idején vált először komoly kérdéssé. Ma szeretik az egész polgárháborút úgy beállítani, hogy az a feketék felszabadításáért vívott harc volt, amit persze a déliek másként állítanak be. Egy biztos, a háború eredményeképpen megszűnt a modern kori rabszolgatartás az Egyesült Államok minden államában. Ez persze nem rendezte a feketék sorsát. Amíg rabszolgák voltak, nem lehetett tulajdonuk, hiszen ők maguk is tulajdonok voltak, nem házasodhattak, gyerekeiket elvették tőlük, és úgy általában rossz életkörülményeik voltak. A felszabadításuk után ugyan már rendelkezhettek magukkal, de a társadalom leszakadt részei maradtak. A déli államokban a törvény is más jogokat adott számukra. Érdekes módon a keresztény egyházak komoly alapot adtak ehhez, gyakran ők fogalmazták meg, hogy miért más emberek a feketék, ha egyáltalán emberként tekinthetünk rájuk. Mert valahonnan innen gyökerezett a dolog, hogy nem is tekintettek rájuk emberként.

 

Ahogy teltek az évek és az évtizedek egyre inkább tarthatatlan lett ez az állapot. A feketék közül is felemelkedtek emberek, voltak akik a kulturális vagy a gazdasági életben értek el sikereket, folyamatosan erősödött a feketék öntudata. A jég valamikor 1955-ben tört át, amikor egy Rosa Parks nevű fiatal fekete lány leült a buszon Mongomeryben. A feketéknek külön helyük volt a buszon, úgyhogy Rosa börtönbüntetést kapott. Az úgy óriási visszhangot váltott ki, végül a lányt szabadon engedték, de a feketék továbbra is bojkottálták a buszok használatát, míg meg nem szüntették a buszokon szegregációt. Innentől nem volt visszaút, a fekete polgárjogi harcosok egyre nagyobb erővel léptek fel, és kb. a hatvanas évek végére, hetvenes évek elejére megszüntették az összes törvényt, ami megkülönböztette a fajokat. Sajnos a mozgalom vezérét, Martin Luther King Jr-t 1968-ban lelőtték, mint Mohandas Gandhit is Indiában.

 

Tehát nagy utat járt be az Egyesült Államok az elmúlt 150 évben a rasszizmus terén. A rabszolgaság után 150 évvel ma már a második periódusát tölti Barack Obama, az első színes bőrű elnök. És hogy ma mi a valóság? Nem érzem, hogy lenne komoly faji megkülönböztetés, de a rasszok elkülönülnek és az embereket valahol foglalkoztatja a kérdés, ha nem is beszélnek róla. Az iskolákról nyilván tartják, hogy milyenek az arányok a rasszok között, fehérek nem költöznek kínai vagy mexikói negyedbe, az indián rezervátumokból is nehéz kitörni, bizonyos munkákat bizonyos népcsoportok végeznek. Nem látom, hogy nálunk a cigányság miért van rosszabb helyzetben? Ezt csak azért kérdezem, mert pár éve komoly nemzetközi visszhangja volt annak, hogy egy amerikai jogvédő üzletember segített cigány családoknak elmenekülni valamilyen atrocitás elől. Szerintem itt sokkal komolyabb a megkülönböztetés, adminisztrálják is a faji hovatartozást, és a leszakadt rétegeknek semmivel sem könnyebb kitörni.

 

Elisabet Gilbert, az Eat, Pray, Love c. könyvének második részét annak szenteli, hogy leírja, milyen viszontagságokon kellett végigmennie ahhoz a közelmúltban, hogy összeházasodhasson óceániai választottjával. Ennek kapcsán végigelemzi, hogy a nem olyan távoli múltban egyes államokban börtönnel büntették a vegyes házasságokat. Ennek is teológiai alapja volt akkoriban. Mára ez csak egy szinte hihetetlen legenda, megváltozott az emberek többségének a gondolkodása. De a szerző felteszi a kérdést, hogy vajon hogyan állunk ma a homoszexuálisok házasságával kapcsolatban? Lehet, hogy pár évtized múlva ezt is természetesnek fogjuk majd tartani. Szerintem én nem.

 

Az egyházakat többször is említettem. Azt tudni kell, hogy amikor Amerikát benépesítették az európaiak, akkor sok olyan vallás képviselői jöttek ide, akiket Európában üldöztek. Furcsa módon vannak egyházak, amiket nálunk ma is szektaként tartanak nyilván, miközben itt komoly a befolyásuk. Ezeknél az egyházaknál időnként megjelentek olyan dogmatikák, amik már 3-400 évvel ezelőtt sem voltak szalonképesek Európában.

 

Egy eleven képeslap eltúlzott színei, 2013. január 20.

 

A címben szereplő Zorán szám a nap végét vetíti előre, amikor újra megcsodáltuk Carpinteriában a tengerparton a lemenő nap valószínűtlen színeit. De a nap nem itt kezdődött. Reggel még Lompocban ébredtünk a motelszobában. Egész jól aludtam volna, ha nem zörgött volna alattam az ágymatracon hagyott nylon csomagolás. Gondolom így pár évvel tovább bírja majd, de a komfortérzetemet jelentősen rontotta ez a megoldás. Végre egészen jó reggelit kaptunk, volt palacsinta meg finom sütik és műanyag ízű narancslé. Kicsit furcsa volt a recepciós lány, aki komor tekintettel figyelte, hogy ki hogyan bénázik a palacsintasütővel, aztán mindent mindig a helyére tett.

 

Tulajdonképpen azért ezt a szállást választottuk, mert a leírás szerint van fűtött medence. Ezt este már nem próbáltuk ki, mert mindenki fáradt volt hozzá. Kivéve a Marcit, aki egy darabig könyörgött érte... Este a recepciós lány (a kedves, de kicsit darabosan szeplős, nem a reggelinél szigorúan néző hispán) is kiemelte, hogy 83 fokos a víz! Reggel aztán megnéztük, és tényleg jónak tűnt a víz. Úgyhogy felfújtuk a karúszókat, és nekiindultunk. Nem terveztünk nagy pancsolást, a kinti hőmérséklet alig volt 10 fok felett (ezt Celsiusban becsülöm, a víz meg persze Fahrenheitben értendő). Nekem elég is volt a negyed óra úszás, és a gyerkőcök is elfogadták végül a sorsukat, összepakoltunk, és mentünk tovább Solvangba.

 

Körbejártuk a városka központját, ami nem túl nagy, de nagyon szép környezet. Ahogy már tebnap megírtam, fachwerkes stílusban épült a város nagy része. Állítólag eredetileg is ezt hozták ide a dánok, de mióta rájöttek, hogy ez bejön a turistáknak, rá is játszanak. Biztosan vannak bizonyos nevezetességek is, de a gyerekekkel nem kezdtük ezeket mélyebben kutatni, ráadásul most két családot kellett a jó úton terelgetni. Végül is egy fagyizóval beérte mindenki. Én salted caramel-t ettem. Igen, ez az ami, vanília fagyiban elkevert nyúlós karamell fagyi kicsit megsózva. Nagyon finom, imádom, már máskor is vettünk ilyet dobozban.

 

A felszolgáló lányok gyanúsan északiak voltak a fagyizóban és a pékségben is. Ezek szerint még sokan élnek itt a városalapító dánok közül, vagyis a leszármazottjaik. Érdekes keveredés látható az amerikai és a dán zászlók között. Persze van egy kis bája a dán királyi koronának a demokrácia fellegvárában.

 

A fachwerkes házaknak még volt egy nagyon érdekes sajátosságuk, ami persze csak az én szakmai szememnek lehetett izgalmas. Szinte minden hagyományos és korszerű tetőfedés módot meg lehetett találni. A következőket láttam: nádtető, zsindely, barát-apáca, hornyolt cserép, bitumenes zsindely, pala, természetes pala, fémlemez. A hornyolt cserépnek sok változata volt, a nagyon szép teljesen síktól az imitált barát-apáca fedésig.

 

A városi séta után a missziót néztük meg. Itt hirtelen minden latin lett. A ferences pap fehér amerikai volt, de a vasárnapi misére igyekvő tömeg és a segédszemélyzet mexikói volt. De emlékeim szerint a dánok inkább evangélikusok, talán ezért sem nyüzsögnek annyira a templom körül. A pappal váltottunk pár szót, elmondta, hogy járt Magyarországon még 88-ban, de csak átszállt Ferihegyen egy másik repülőre.

 

A misszióban kiderült, hogy Lompocot rosszul ítéltük meg. Én az ott töltött éjszaka után azt gondoltam, hogy valószínűleg az Egyesült Államok legsemmitmondóbb települése, ahol még egy rendes szupermarket sincs. És aztán kiderült, hogy ott is van egy misszió. De oda majd máskor megyünk el, ha elmegyünk egyáltalán.

 

Eredetileg meg akartunk állni a Cachuma tó mellett visszafelé, de ezt végül kihagytuk tekintettel arra, hogy a tervezettnél tovább maradtunk Solvangban. A barbecuezás is elmaradt, mert már mindenki nagyon éhes volt. Úgyhogy gyorsítandó az eseményeket vettünk két nagy pizzát és kiültünk Carpinteriaban a tengerpartra. A gyerekek homokztak és futkároztak a homokfövenyen a hullámok elől. Anna teljesen összevizezte magát, a Marci és az Áron sokkal óvatosabbak voltak. A Bálint meg most éppen fél a tenger zúgásától, és nem is jött a part közelébe.

 

A naplemente megint valószínűtlen volt, ha letöltöm a képeket, majd a picasan megnézhetitek.

 

Fövenyen a csajok, 2013. január 19.

 

Hétfőn és kedden még olyan hideg volt reggelente, hogy szó szerint dideregtem a biciklin. Aztán kezdett enyhülni az idő, pénteken már kora májusi érett tavaszi hangulat uralkodott Pasadenában. Ma pedig Santa Barbarán a beachen bikiniben hevertek a csajok a fövenyen (akár az angyalok, Gegyő után szabadon). A víz szinte vágott, olyan hideg volt, csak bokáig mentünk bele az Annával, hogy egy-egy vödörrel vihessünk a homokozáshoz. Meleg volt, de nem kánikula. Ha fújt a szél, akkor kicsit összerezzentünk. Lindával a halászó madarakat figyeltük. A legutóbbi utunkon megfigyelt nagy madarak most zuhanó repülésben vetették magunkat zsákmányaikra. Azt még mindig nem tudom, milyen madarak, pedig próbáltam rákeresni. Az biztos, hogy nem pelikán és nem kormorán és nem kárókatona...

 

A hajléktalanság új formájával találkoztam. Ahogy leparkoltunk a beach előtt az út széli parkolósávban, kicsit furcsa volt a mögöttünk lévő Dodge Caravan. A sofőr benne aludt napszemüvegben, a felesége olvasott valamit, és az egész olyan szakadt volt. Az első üléssor mögött üléstámláig telepakolva az egész kacatokkal, átrozsdásodott kaszni, stb. Aztán mikor pakoltunk be a távozáshoz, megcsapott a kocsi lehúzott ablakain kiáramló masszív hajléktalan szag.

 

De hogy is kerültünk ismét Santa Barbarába? Itt megint hosszú hétvége van, Dr. Martin Luther King Jr. napja, aki a feketék egyenjogúságáért vívott küzdelem mártírja lett még a hatvanas években. Az amerikai rasszizmusról szeretnék is írni pár gondolatot ennek kapcsán, talán majd hétfőn.

 

A hosszú hétvége alkalmából bortúrát szerveztünk Szabó Daniékkal. Az egyik feltörekvő borvidékre, Solvang-ra terveztük a látogatást. Azért Daniékkal, mert őket is nagyon izgatja a helyi borok megismerése és egy kis kimozdulás South Pasadenából. Solvang Los Angelestől északra, kb. 120 mérföldre található. Van itt egy misszió (Santa Inez), amit még a spanyolok alapítottak, de csak kb. száz éve alakult ki komolyabb település, amit dán telepesek alapítottak. Itt minden dán: Andersen park, Jukland street, fachwerkes házak. A borászat nem hiszem, hogy hozzájuk kötődik, de ma már összeforr a dán hagyomány és a borkultúra ezen a kis területen.

 

A városon ma még csak átutaztunk, és a missziót is csak kívülről néztük meg. Azonban mindkettő nagyon jó benyomást tett ránk: kedves északi hangulatú városka, igazi turistáknak való csemege, és az egész dísze egy mediterrán monostor.

 

Két pincészetet is meglátogattunk. A pincéket sajnos nem tudtuk megnézni, mert ahhoz be kellett volna regisztrálnunk már korábban... De a borkóstoláson Danival átestünk. Végigkóstoltunk mindkét helyen 5-6 bort, egy-egy kortyot. Nagyon finom volt mind, őszintén szólva remek borokat készítenek. A kis mennyiség ellenére nekem kicsit a fejembe is szált. Danival abban egyeztünk meg, hogy a nagy hagyományokra épülő magyar borkultúrának lenne mit tanulni az itteniektől. A borok egyszerűbbek, de pont emiatt jobban érthetőbbek és fogyaszthatóbbak voltak, mint a mi közép és felső kategóriás boraink. Van is rájuk kereslet a világon minden felé. Ehhez persze biztos hozzátartozik a marketing és a piaci erőfölény is...

 

A borkóstolás után lement a nap, úgyhogy holnapra maradt a környék egyéb értékeinek a felfedezése. A szállásunk most Lompocban van, egy Travelodge. A szobánk újdonsága, hogy kb. másfél méterrel rövidebb, mint a korábbiak, ami miatt egy kicsit szűkös. Lompoc pedig újdonsággal szolgált: itt nincs szupermarket. Egy élelmiszer outlet minden, amit nyújtani tudott, szerencsére itt is volt chilis bab. De csak egy fajta a máshol jellemző 10-15-höz képest.

 

Szeminárium, 2013. január 9-16.

 

A múlt heti szemináriumról nem számoltam be akkor, pedig nagyon jó volt. Alex tartotta, aki visitorként van itt három hónapot. Kicsit nehezen tudom meghatározni a nemzetiségét, mert a neve németes hangzású, Belgiumban PhD-ik, Franciaországban nőtt fel, de bevallása szerint Olasz. A kiejtése franciás, beszél a német sráccal németül beszél, gondolom olaszul is tud.. A szülei Budapesten is éltek pár évet. Szóval európai. A fiú egyébként szimpatikus, szoktunk időnként beszélgetni.

 

A kutatási témája a bistabil szerkezetek vizsgálata. Olyan szerkezeteket terveznek, amiknek két egyensúlyi alakja van. Amit most konkrétan vizsgál, az úgy néz ki, hogy az egyik állapotában egy összetekert szalag, a kitekert állapotban pedig egy hengerpalást szelet, azaz olyan, mint egy mérőszalag, kicsit íves. Összetekert állapotban egyben marad, de ha egy kicsit megpöckölik, akkor kiugrik a hosszú állapotba. Az egészet kompozitból rakják össze, valamilyen szénszálas rendszer, de meg van, hogy hogyan kell a rétegek szálirányát variálni. A fiú azt vizsgálja, hogy az összetekert állapotban különböző hőmérsékleten hogyan relaxálódik az anyagon belül felhalmozott feszültség, és ez hogyan hat a kitekeredés mechanizmusára. Ez a kitekeredés a másik tárgya a vizsgálatnak, vagyis hogy pontosan mi is történik a kitekeredés folyamán. A numerikus szimulációból kimarad néhány mozzanat, ami a modellkísérletek során megtörténik. Pl. nem csak kipörög, hanem csavarodik is, illetve van egy szolid kis visszacsapás, mint az ostornál.

 

Ez a szerkezet is az űrbe megy. Az lenne a vél, hogy összetekerve visznek fel gerenda szerű dolgokat, amik aztán viszonylag egyszerűen ki tudják csomagolni magukat.

 

Az én kísérleteim -50 C°-on zajlanak, az Alex pedig 100 fok fölött dolgozik. Emiatt már egyszer megolvasztotta a tiszta nitrogén befecskendező csövemet... Az is gond, hogy a DIC (video megnyúlásmérő) használata során a reflektor tovább melegíti neki az anyagot, ami zavarja az eredményeket.

 

Ma egy másik kompozitos téma volt. Egy cég mérnöke jött ide tárgyalni, és akkor már tartott nekünk egy előadást a termékükről. Vékony hártyákat készítenek vitorlásokhoz, de F1 autók karosszériájával is foglalkoznak. A lényeg, hogy különleges műgyantát használnak, amitől az egész nagyon hajlékony tud lenni. De azt nem értettem meg, hogy ez miért jobb, mint a hagyományos vitorla. A fickó francia volt, és alig értettem, amit mondott.

 

Tebnap volt még egy jó beszélgetésünk egy sráccal a Caltech egy másik intézetéből. Az Abacus nevű FEM program használata volt a téma, amihez még én sem értek. Viszont érdekes volt arról beszélni, hogy a srác mire akarja használni. Van egy anyaguk, amit arra használnak, hogy fémeket vonnak be vele. Valami műanyag-féle, a neve polyurea. A bevonatolás által a fém duktilitása javul. Pontosabban az történik, hogy nagy erőbehatás során a fém nagyokat alakváltozik, tönkre is megy, de ez a műanyag bevonat egyben tartja. Olyan, mint a többrétegű üvegeknél a ragasztás, ami a törés után nem engedi, hogy lepotyogjanak az üvegszilánkok. Ehhez arra van szükség, hogy nagyon nagy képlékeny alakváltozásokat tudjon elviselni az anyag károsodás nélkül, és a behatás után is megmaradjon a tapadás a fém és a műanyag között.

 

A12 Blackbird, 2013. január 13.

 

A vasárnapot a Science múzeumban akartuk tölteni, Linda húga jóvoltából van egy membership kártyánk. Sajnos nem úgy sikerült, ahogy terveztük. Valahogy mindenki egy kicsit nyűgösebb volt a szokásosnál, valószínűleg front volt. De így sem maradtunk élmények nélkül.

 

Most egy másik parkolót használtunk, mint korábban, ami új megvilágításba helyezte az egész helyet, ami eddig is lenyűgöző volt. Először is a parkoló mellett ki van állítva egy A12 Blackbird kémrepülőgép. Ez egy 20km feletti magasságban háromszoros hangsebességgel repülő csoda. Vagyis valami nem stimmelhetett vele, mert alig egy évig volt szolgálatban. Pedig én még nem láttam ilyen szép repülőgépet korábban. Hatalmas, elegáns, gyönyörű. Valahonnan azért ismerős volt az egész, és hétfőn meg is láttam az egyetemen a folyosón: a labor egyik vitrinjében ki van állítva az 1959-es szélcsatorna modellje ennek a gépnek.

 

A múzeumot az IMAX-ban akartuk kezdeni. 3D mozi. Egy jegesmedvés rövidfilmet lehet megnézni, illetve van még másik két filmjük is, de azt majd máskor nézzük meg. Ha megnézzük. Mert a gyerekeknek egy kicsit sok volt az élmény, a felénél ki is mentek a Lindával. A látvány nekem nagyon tetszett, tényleg karnyújtásnyira tűntek a hópelyhek és a medvék. Viszont az Annának félelmetes volt. A fiúk oda sem néztek szinte, ők már a hangeffektektől megijedtek. Kevés volt, hogy az ölünkbe vettünk mindenkit, ki kellett menni. Persze már ez volt a meteoros filmmel is Arizonaban. Legközelebb külön-külön nézzük majd meg a Lindával, míg egyikünk a gyerekekkel van. Szerencsére a bejárat felé távoztunk, így a Linda visszaosonhatott, hogy ő megnézzen egy rövidfilmet a földről, amit a nemzetközi űrállomáson vettek fel.

 

Születésnap, 2013. január 11-12.

 

A születésnapom nem 11-én van, de akkor ünnepeltük, ez volt egyszerű. Szilvás gombóc partit csináltunk. Köszönet Csák Szilárdéknak, akik a Halmosékon keresztül eljuttattak hozzánk egy üveg valódi szilvalekvárt. Nem szerettük volna, ha az itteni barátaink kimaradnak ebből, ezért jó alkalomnak tűnt, hogy elhívjuk őket ünnepelni. A gyerekek szilveszterhez hasonlóan csak szolidan szedték szét a szobát. A szilvalekváron kívül magyar dolgot nem sikerült produkálni, de spanyol bort és német Jagermaistert ittunk, amik azért európaiak.

 

Szombat délután is születésnapoztunk, Anna egyik osztálytársától kaptunk meghívót. Azaz Anna kapott meghívót, de ilyenkor persze megy az egész család. A hasonló összejöveteleket parkokban szokták csinálni. Ez már otthon is szokás, voltunk több szülinapi partin különböző parkokban, és mi is tartottunk már egyet a Kopaszi gáton. Itt ez nagyon be van járatva, a parkokban mindenütt van hozzá hely, pl. fedett asztalok, esetleg sütögető helyek is. A Garfield parkban minden hétvégén párhuzamosan 3-4 szülinap megy, a vasúttörténeti parkban is több ilyen hely volt. Ezeket le kell foglalni, ki kell bérelni.

 

Minket most az Orange Groves Park-ba hívatk meg Loren születésnapjára. A név egy távolkeleti kislányt takar. Úgy vettem észre, gyakran használnak az ázsiaiak európai neveket itt. A parkot kicsit nehezen találtuk meg, mert nem egy klasszikus park. Van egy baseball edzőpálya, és mellette két-három teniszpálya. A „park” ezek és egy épület közé szorul be. Ha jól értettem, ez tulajdonképpen egy sportparknak a játszótere. A homokozó és a mászóka egész jó volt, amolyan 5-10 éveseknek való. Gyep és fák nem nagyon voltak.

 

Amerikában az önkéntesség és az adakozás nagyon fontos. Erről már régóta tervezek írni, majd előbb-utóbb meg is teszem. A meghívóban az szerepelt, hogy amit ajándéknak szántunk, azt inkább egy csekken adjuk oda valami buddhista alapítványnak, akik most a Sandy hurrikán károsultjainak a megsegítésére gyűjtenek. A csekk mellett egy nagyon lányos csillogós filctollkészletet is vittünk azért, hogy a kislánynak is legyen minek örülnie. De úgy láttam, ez nem lett volna fontos.

 

Másik furcsa dolog, hogy volt tombola. Ez önmagában nem furcsa, szokott ilyen lenni. De itt most ezt a szülőknek csinálták, nem a gyerekeknek. Volt egy bohóc is, aki nekem először egy kicsit furcsa volt, de végül is nagyon jó műsort adott a gyerekeknek.

 

A büfé jó volt, csak kicsit hűvös volt hozzá az idő. A dinnye egészen jó volt ahhoz képest, hogy január van. Végre megkóstolhattam a corndog-ot. Ez olyan, mint a hotdog, csak nem kifliben van a virsli, hanem belesütik egy kukoricalisztes tésztába. Egy kicsit édeskés. A torta sajnos nem a Cheese Cake Factory-ból jött...

 

Kutatás, 2013. január 12.

 

Pár hete elkezdtem egy bejegyzést a kutatásaimmal kapcsolatban. Most egy nagyobb pihenő után folytatom. Ott hagytam abba akkor, hogy a tönkremenetelhez szükséges alakváltozási energia mennyiségét szeretnénk megmérni.

 

A mérések során arra kell számítanunk, hogy a külső körülmények mindig befolyásolják a mérés eredményét. Ráadásul nagy kérdés, hogy mit is mérjünk egyáltalán. Többen is írtak ezzel kapcsolatban javaslatokat, amiket nagyon köszönök. Azonban a laborélet más, mint amit a félig meddig kívülállók erről elsőre gondolnak. A javaslatok lényege mindig az volt, hogy az anyag tulajdonságait a valóságos környezetben, valóságos beépítési helyzetben mérjük. Ez első megközelítésben jó is, de nagyon nehéz és nagyon költséges feladat lenne véghezvinni. Könnyű elképzelni viszont, hogy például a betonacél szilárdságát nem vasbeton szerkezetbe beépítve mérjük, mert akkor nehéz volna elkülöníteni azt, hogy most a beton vagy a betonacél tulajdonságait mutatják-e az eredmények. Ellenben az összeépített vasbeton szerkezetet is vizsgálnunk kell ahhoz, hogy a számítási modelljeink helyességét igazolni tudjuk.

 

Egy komplett ballon kísérleti vizsgálata nagyon nehéz már a méretek miatt is. Aztán kérdés, hogy egy teljes szerkezeten mit figyeljünk, hova várjuk a tönkremenetelt? A teljes szerkezet összes pontja nem figyelhető meg egyszerre, vagy éppen nem azonos minőségben figyelhető meg. Vannak olyan anyagtulajdonságok, amiket csak nagyon közelről tudunk úgy vizsgálni, hogy abból következtetéseket lehessen levonni. Másik oldalról viszont fontosak a nagy léptékű kísérletek is, hogy lássuk, hogy a tönkremenetel milyen helyzetekben jöhet létre, hogy aztán ezeket a helyzeteket nézzük meg közelről. Illetve később a nagy kísérlet igazolhatja a lokális vizsgálatok eredményeit.

 

Másik kérdés, hogy az összes környezeti változót érdemes-e figyelembe venni a mérések elvégzésekor? Esetünkben a következő körülmények biztosan hatással vannak az anyag teherbíró képességére: hőmérséklet, páratartalom, UV sugárzás, a „levegő” összetétele, az anyag öregedése. Ezek közül én csak a hőmérsékletet szabályozom, a páratartalmat már csak mérem, a többivel nem foglalkozom.

 

A levegő összetételét nem tudom reprodukálni, mert nincsen hozzá eszközünk. A rendelkezésünkre álló klímakamra egy kb. 20×20×50cm-es belső térfogatú valami, ami viszonylag rosszul van szigetelve, hiszen a törőgépnek az erőátvitelének át kell haladnia a falán. Egy aktív hűtő-fűtő rendszer tartja stabilan a hőmérsékletet. A hűtéshez folyékony nitrogént használunk, emiatt a kamrán belül a levegő nitrogéntartalma magasabb lesz, mint kívül. Bármilyen más gáz bekeverése lehetséges volna ugyan, de a keverési arányok szabályozására ez a rendszer nem igazán alkalmas. A nyomást sem tudjuk csökkenteni, tehát a sztratoszféra légköri viszonyait egyáltalán nem tudjuk reprodukálni.

 

Az UV sugárzás és az öregedés általában szorosan összefügg a műanyagoknál. Mi most egy 3-4 éves anyaggal dolgozunk, de várjuk az újabb szállítmányt. Azt feltételezzük, hogy mivel az anyag fénymentes helyen volt tárolva, nem öregedett számottevően. A valóságban a ballonokat új anyagból készítik, és az élettartamuk rövid. Tehát az öregedés csak akkor számítana, ha a magas légkörben tapasztalható erős UV sugárzás ezt számottevően felgyorsítja. Ez elsősorban anyagtechnológiai kérdés, nem mi foglalkozunk vele. De természetesen fontos volna tudni, hogy mennyi idő után változik számottevően az anyag szilárdsága.

 

A páratartalom fontos lehet, legalábbis szerintem, Sergio szerint kevésbé. A műanyagok egy része érzéken a párára, a pára olyan hatással van rájuk, mint a hőmérséklet, ezt lejjebb majd kifejtem. A használati állapotban nagyon ritka a légkör, emiatt a pára abszolút mennyisége is kevés kell legyen. De lehet, hogy a nehéz vízmolekulák egyébként is már ritkán fordulnak elő a kérdéses magasságban. Számunkra inkább az a fontos, hogy a földi légkörben időnként fellépő magasabb páratartalom hatását kiiktassuk a mérési eredményeinkből. Általában a magas relatív páratartalom hatása az, ami már markánsan jelentkezik a mérési eredményeken, de ezt anyaga válogatja. Fontos, hogy a párának és a víznek nem azonos a hatása. A víz molekuláit összetartja a felületi feszültség, ezért nehezebben hatolnak be az anyag belsejébe. A pára független vízmolekulái viszont könnyeben beépülhetnek, áthaladhatnak az anyagon. Így működnek a lélegző kabátok membránjai is.

 

Nekünk a legnagyobb gondot az okozza, hogy a kísérleteket alacsony hőmérsékleten végezzük, ezért a magasabb környezeti hőmérséklettől „megörökölt” abszolút páratartalom relatív értelemben meg fog nőni. Ez nem csak azért baj, mert a relatív páratartalom magas lesz, hanem mert ki fog csapódni a hideg felületeken. Ez gond, mert a klímakamra ablaka bepárásodik, vagy el is jegesedhet. A probléma kezelésére korábban azt találták ki a laborunkban, hogy időnként száraz nitrogénnel át kell öblíteni a kamrát alacsonyan tartva a páratartalmat. A tapasztalatom szerint 30-40%-on tudjuk így tartani a relatív páratartalmat. Ez nem tudom, milyen hatással van ahhoz képest, mintha teljesen száraz lenne a levegő.

 

A hőmérséklet hatása a legfontosabb. A hőtágulásról mindenki tud, ez megváltoztatja az anyag térbeli kiterjedését. A szilárdságra is hatással van, a hideg anyagok ridegebbé válnak, azaz a tönkremenetelt megelőző alakváltozások inkább rugalmasak, csökken a képlékenyedő képesség. Azt is mindenki tudja (még a legkisebbek is), hogy ez rossz, hiszen a teljesen rideg üveg elpattan, miközben a duktilis acélt ide-oda hajtogathatjuk, mielőtt eltörik. Az anyagok többségének van egy hőmérséklet tartománya, ami felett inkább duktilis, és ami alatt inkább rideg a viselkedése. Ezt „glass transition” hőmérsékletnek hívják. Az átlagos polietiléneknél ez a hőmérséklet nem sokkal nulla fok alatt van, a mi fóliánknak valahol -50 Cº alatt. Tulajdonképpen ez a különlegessége ennek a polietiénnek, ez különbözteti meg az átlagos áruházi szatyroktól. Ebből látszik, hogy nem mindegy, milyen hőmérsékleten vizsgáljuk a szerkezetünket. De meg kell jegyeznem, hogy ugyan alacsony hőmérsékleten rideggé válik az anyag, viszont magas hőmérsékleten csökken a szilárdság. Tehát nem biztos, hogy az alacsony hőmérséklet a veszélyesebb.

 

A hőmérséklet hatása nem csak a tönkremenetel módját befolyásolhatja, hanem az alakváltozás sebességét is. Ezt szokás hőmérséklet-idő szuperpozíciónak is nevezni. Eszerint a magasabb hőmérséklet olyan hatással van az anyagra, mintha gyorsabban telne az idő. És már fentebb utaltam rá, hogy a párának is lesz még itt szerepe: a magasabb páratartalom hatása ugyan ilyen. Ez a viszkózus anyagok esetén azt jelenti, hogy a hőmérséklet és a páratartalom befolyásolja az alakváltozások kialakulásának a sebességét. A tönkremenetelt ez azért befolyásolhatja, mert azt is tapasztalták, hogy a viszkózus anyagok időnként úgy mennek tönkre, hogy a rövid idejű kísérletekben meghatározott szakítóerőnél kisebb teher hat rájuk, de az hosszú ideig. Ilyenkor az anyag belekúszik a tönkremenetelbe.

 

Ennek az oka a következő: a korábbi bejegyzésemben leírtak szerint a tönkremenetelt az anyagban felhalmozott felszabadítható alakváltozások okozzák, azaz a rugalmas alakváltozások. A viszkózus anyagokat valahogy úgy lehet elképzelni, hogy az anyagon belül rugók és dugattyúk vannak egymás mellé helyezve. A dugattyúk végtelen alakváltozásra képesek, de van belső súrlódásuk, ami ellene tart az erőnek. Miközben a dugattyú elmozdul, a mellette lévő rugó nyúlik, és átvesz a dugattyúra ható erőből. Azaz folyamatosan nő a rugalmasan felhalmozott alakváltozási energia, és közeledünk a tönkremenetelhez. Magasabb hőmérsékleten/páratartalmon ez a folyamat gyorsabban lezajlik a fentiek miatt. A jelenséget szokták „time-to-failure”-nek is nevezni.

 

Tovább cifrázza a dolgot, hogy azt tapasztalták, hogy az egyébként duktilis viselkedésű anyagokat ha hosszú ideig terhelik alacsony feszültséggel, és belekúsznak a tönkremenetelbe, akkor a törést nem előzi meg képlékenyedés, hanem ridegen törik az anyag. Ezzel nagyon szerettem volna foglalkozni, de most látom, hogy erre biztosan nem lesz időnk.

 

Az is érdekes jelenség, hogyha a megnyúlások nagyok, 1-2% felettiek, akkor a hőmérséklet hatása nem modellezhető a megszokott módon, a hőmérséklet-idő szuperpozíció nemlineárissá válik. Ma a „free volume modell”-t tartják a legjobb eljárásnak, ami ezt figyelembe tudja venni. A modell úgy gondolkodik, hogy az anyagon belül, a molekulák között van egy szabad tér, ami megváltozik az alakváltozások során. Ezt a hatást is figyelembe kell vennünk az alakváltozási energia meghatározásakor.

 

A fentiekből az látszik, hogy meglehetősen sok változónk van. Ha mindet egyszerre akarjuk vizsgálni, akkor könnyen hoppon maradhatunk, és egyikről sem fogunk tudni semmit. Ehelyett kiválasztjuk a fontosnak tűnőket, és a többi tényezőt próbáljuk stabil szinten tartani. A mi helyzetünkben a az erőt, a megnyúlásokat és a hőmérsékletet tudjuk szabályozni, mérni. A páratartalmat már csak tessék-lássék módjára tudjuk követni. A többi tényezőt monitorozni sem tudjuk, bízunk benne, hogy a laborban nem változik, vagy eleve elhanyagolható a hatásuk. Fontos lenne még, hogy tudjuk mérni az anyag vastagságának a változását, de erre nincsen eszközünk. Továbbá jó lenne, ha tudnánk kétirányú húzóerőt is közvetíteni az anyagra.

 

Ez utóbbira most építünk egy eszközt. Kicsit lassan megy, mert Petros nagyon kedves, de nagyon lassú, mindig más dolga van... Az eszközünk úgy fog működni, hogy lesz egy dobozunk, amin lesz egy luk. A dobozban megnöveljük a légnyomást, és ennek hatására a lukon lévő fólia megnyúlik és kialakul egy gömbsüveg szerű geometria. Ismerve a geometriát és a légnyomást kiszámítható az anyagban működő feszültség. Kíváncsian várom, hogyan megy tönkre majd ekkor az anyag. Az előzetes számítások szerint a megnyúlások középen lesznek a legnagyobbak, ami segítené a mérést, viszont a peremek mentén is számíthatunk magas feszültségű zónákra. De a számítás rugalmas anyagmodellel történt, a viszkózus alakváltozásokat nem vettem figyelembe.

 

És hogy még tovább borzoljam a kedélyeket el kell mondjam, hogy az anyag ugyan nagyjából homogén, de nem izotrop. Azaz az anyag viselkedése függ a rá ható erő irányától. A fóliát úgy készítik, hogy az alapanyagot magas hőmérsékleten, lágy állapotban kifújják, légnyomás segítségével kinyújtják. Egy csőszerű valami alakul így ki, aminek mások lesznek a tulajdonságai alkotó és érintő irányban. Azt nem tudjuk még, hogy a tönkremenetel szempontjából ez mit jelent, de mindenesetre minden mérést azonos irányban végzünk.

 

Internet, 2013. január 7.

 

Már többször említettem, hogy az internet mennyire fontos az itteni életünkben. Otthon is sokat használjuk, de itt kint úgy függünk rajta, mint egy köldökzsinóron. Több dolog miatt is fontos.

 

Először is az otthoniakkal így tartjuk a kapcsolatot. Email, skype, chat és ez a blog. A hagyományos levél sokkal szűkebb csatornát engedne, ami lassú volna és sokba is kerülne. A hagyományos leveleknek is megvan a maga szépsége, de a hétköznapokban az emailek szerintem jobban működnek és más is a funkciójuk.

 

Másodszor is eljutnak hozzánk az otthoni hírek. Hasonlóan tájékozottak lehetünk az otthoni politikai és gazdasági változásokról, mint ha el sem jöttünk volna. Ez a mostani időszakban nem biztos, hogy jó, mert sok rossz hír jön, de legalább nincsen bizonytalanság, hogy vajon mire megyünk majd haza.

 

És ami a legfontosabb, az információ szerzés. Az interneten sok dologról lehet információt gyűjteni, vagy egyáltalán tudomást szerezni. Ez nagy segítségünkre van a kirándulások szervezésében, eszközök beszerzésében, albérlet vagy autó keresésben. Sok dologról egyáltalán nem lenne tudomásunk, ha nem lenne az internet. Viszont sajnos gyakran felületesek az információk, vagy nehéz őket meglelni. De legalább vannak.

 

Az egyetemi munkában ma már elengedhetetlen eszköz az internet. Nagyon gyorsan elérhetőek publikációk, tudásanyagok, eszközök, kezelési útmutatók.

 

Pár éve láttunk egy tévéműsort, ahol egy hölgy teljes átéléssel tartott előadást arról, hogy az internet micsoda métely. Merthogy a gyerekeket ki sem lehet robbantani előle, megszűnik a rendes kommunikáció, már csak emailokat firkantunk a szép papíros levelek helyett. Szerintem ez tévedés, az internetnek más a funkciója, mint a korábbi eszközöknek. Csak bizonyos részfunkciókat biztosít a régi eszközök közül, a többi meg ma már talán nem is olyan fontos.

 

Légágyak, 2013. január 7.

 

A kényelmes fekhely fontos akkor is, ha rövid időről van szó. A 10 hónap pedig nem is olyan rövid. Én úgy indultam neki, hogy akárhogyan is el lehet aludni erre az időszakra, de miután megtaláltuk az albérletünket, Linda mondogatni kezdte, hogy azért keressünk valami jó megoldást az ágyak kérdésére.

 

Eredetileg hoztunk otthonról önfelfújó túramatracokat, amik sátorban nagyon kényelmesnek számítanak. A hálószobák vastag szőnyegén is kényelmesek voltak, de érződött, hogy azért az elkövetkező hónapokra ez nem lesz a legjobb. Linda elkezdett nézelődni, milyen lehetőségek vannak, de nem sok jót talált. Az IKEA-s olcsó ágy olcsó matraccal még mindig drága volt, és hihetetlenül gagyi. A Craigs list-en sem találtunk semmit, és a Walmart sem kínált elfogadható lehetőséget. Végül a Kmart-ban barangolva elkezdtünk szemezni a felfújható matracokkal. Megegyeztünk abban, hogy ez megfelel számunkra. A teljes értékű ágyakkal szemben az az előnye is megvan a felfújható matracoknak, hogy befér a csomagtartóba, nem kell külön a szállítást is fizetni. Korábban már használtunk ilyen matracot, kényelmes volt. Nem gumimatracról van szó, hanem ágymatrac méretű felfújható valamiről.

 

A pénztárnál megkérdezték, hogy akarunk-e $8-ért éves biztosítást hozzá, merthogy a garancia 3 hónapra szól. Mivel a matracok $20-os árát pont elfogadhatónak tartottam, ezért plusz költséget már nem vállaltam. Pedig kellett volna. A vásárlás óta eltelt lassan 4 hónap, és ott tartunk, hogy a gyerekek matracait már 3-szor cseréltük. Ez még garanciális volt, és minden csere újra indítja a garanciát. Úgyhogy talán kihúzzuk vele az év végéig.

 

A mi dupla matracunk viszont a garancia letelte után kezdett ereszteni. Úgyhogy vettünk egy újat, még mindig ez tűnt a leggazdaságosabb megoldásnak, és tulajdonképpen kényelmes. De most másik típust vettem, kiterjesztett garanciával. A Walmart-ban csak $5 az extra garancia. Ez a matrac masszívabbnak néz ki, és még kényelmesebb is.

 

A matrac méretekről azt kell tudni, hogy a twin size az a szimpla ágy, a queen size a dupla ágy és a king size a szélesített dupla ágy.

 

A felfújható ágy egyébként jól kapcsolódik a kutatásaimhoz, elvégre ezek is felfújható szerkezetek.

 

Santa Barbara, 2013. január 4.

 

A mai napra is túrát terveztünk. A cél eredetileg az lett volna, hogy a Santa Barbara feletti hegyekből élvezzük a tengerpart panorámáját, de ez nagyobb részt meghiúsult. Nem a felhős ég vagy a magas páratartalom, hanem a mi felkészületlenségünk gördített akadályt. Linda kivett a könyvtárból egy nagyon jó könyvet, ami szép túraútvonalakat ismertet, de sajnos térképrészletek nincsenek benne, csak leírások. A telefonom térképét használtuk, de az most sem volt elég részletes. Miközben Magyarországról teljes részletességű túratérképet sikerült letöltenem ingyen, addig az USA-hoz fizetős térképet sem találtam megfelelő részletezettségűt. Az OSMAND a városokat jól ábrázolja, de terepen gyenge még szintvonalakkal együtt is. A Google map is elvérzik, ráadásul annak az offline verziójával letöltési gondjaim vannak. A Maverick-el kísérletezek még, ami elfogadható eredményt ad, az az OpenStreetMap biciklis verziójával, de azt nagyon körülményes offline elérhetővé tenni, és amúgy sem az igazi. Megfelelő térkép hiányában eltévesztettük az ösvényt, és ugyan bejártunk egy gyönyörű völgyet, kilátásban nem sok részünk volt.

 

A völgy egy patakot követett. Népszerű útvonal volt a túrázok számából következtetve. Érdekes, hogy gyalogosoknak, bicikliseknek és lovasoknak is ajánlják a táblák alapján. Mivel sok helyen keskeny az ösvény, ezért meghatároztak egy elsőbbségadási rendszert, ami majdnem kő-papír-olló szerűen működik. Csak itt a lovas űberol mindenkit és a biciklis mindenkitől kikap. Szerencsére lovassal nem találkoztunk, így végig mi maradtunk nyeregben. Kutyással annál többel. Linda bele is lépett egy kutyagumiba, ami a jó kis Gellért hegyi séták hangulatát idézi. Ugyan általában véve sok kutyát sétáltatnak itt is, de takarítanak is utánuk a gazdik, nem úgy, mint Pesten... Találkoztunk magyar vizslával is, ami nekem kedvelt fajtának tűnik itt is. Megkérdeztük a gazdiját, hogy mi az angol neve a fajtának, és meglepetésünkre Hungarian Vizsla volt a válasz. Kettő kutyát is terelgetett a lány, és az egyik Magyarországról származott.

 

A túra után lementünk a tengerpartra, a gyerekek imádják az óriási homokozót. Itt meglepetésünkre többen is fürdőztek. És láttunk egy sárkányrepülőt is, aki lassan kőrözött felettünk, majd pár méterre tőlünk landolt. Miközben Annácskának arról meséltünk, hogy ez nagyon hasonlít arra az alkalmatosságra, amivel szegény Bors Andris lezuhant (ezt a sztorit időről időre el kell mesélnünk neki), egyszer csak megjelent egy siklóernyő is, így meg tudtuk mutatni, hogy az András mivel esett le valójában. Ez is a közelünkben landolt. Fél órával később jött még egy. Ma megfigyelhettünk újabb madárfajokat, de a nevüknek még nem néztünk utána. A legviccesebbek azok voltak, amik a hullámok elől szaladgálva gyűjtögettek valamit a homokban.

 

Santa Barbara és Los Angeles között az autópálya hosszabb szakaszon az óceánparton megy, így láthattuk, hogy sokan szörföznek és horgásznak a vízben. Az idő egyébként tényleg jó, amikor süt a nap, de azért a víz hideg.

 

Ma a szilveszteri maradékokat ettük vacsorára. Lindának felvázoltam, hogy micsoda ötlet lenne gyorsétteremláncot indítani olyan szendviccsel, ami két szelet toaster (pirítós) közé rakott taco-s szósz plusz majonéz, zöldség, hagyma, stb. lenne. Ilyen még nincs...

 

Santa Barbara, 2013. január 3.

 

Santa Barbara az USA Riviérája. Nekünk meg ugye a Balaton, ahogy azt Korda Gyuriék megénekelték... Az éghajalt mediterrán, a hegyek festőiek a háttérben, és az óceán part is gyönyörű. Santa Barbarát spanyol ferences barátok alapították még az USA hódítása előtt, valahogy a XVIII-XIX. század fordulóján. Egyike volt annak a 21 missziónak, amit ebben az időszakban alapítottak a spanyolok annak reményében, hogy ellenőrzésük alá tudják vonni az addig szinte érintetlen területet. Az érintetlent úgy értem, hogy az európaiak ugyan ismerték a területet szinte az első időktől, de a nyugati partot nem hódították meg. Kisebb indián törzsek éltek itt. Azonban a missziók fenntartása nem bizonyult kifizetődőnek, csak a XIX. század második felétől, a californiai aranyláztól kezdve vált gazdaságilag fontossá a terület, de ekkor már az USA uralta.

 

Santa Barbarát tartják a missziók királynőjének. Festői a táj és az épület is szépre sikerült. Ugyan ferences kolostorról van szó, de város híján inkább egy monostorra hasonlít az elrendezése. Spanyol colonista stílusban épült. A kolostort és a csatlakozó gazdasági épületeket a ferences barátok mellett keresztény hitre tért indiánok lakták. A fényképek tanúsága szerint a barátok megtanították az indiánokat a kottaolvasásra is, volt zenekaruk hegedűvel és fúvósokkal. A mezőgazdasági termelés fontos volt ezen a területen, kedvezőek voltak hozzá a körülmények. Számunkra a bors fa volt a legérdekesebb a termények közül.

 

A misszió megtekintése után sétáltunk még egy nagyot a városban. A városról azt érdemes tudni, hogy 1926-ban egy földrengés nagyjából földig rombolta a misszióval együtt. Ezután úgy döntött a város, hogy egységesen coloniális stílusban építik újjá a várost. Tehát a mai arculatot alig száz éve alakították ki. Ez a fajta mesterséges műemlék teremtés nem idegen az amerikaiaktól, erről írtam a Getti Villa kapcsán. Minden esetre hangulatos a város. Talán egy kis por a gépezetben, de ennyi hajléktalant még sehol sem láttam egy rakáson, mióta itt vagyunk Amerikában. Szinte mindenütt ott vannak.

 

A naplementét megint a tengerparton néztük végig. Sajnos a tájolás nem annyira jó, mint Carpinteriaban, ahol a nap a szemközti szigetek felett ment le. Itt a part felett ment le a nap, a színek szépek voltak azért, de kevesebb giccses képet tudtam készíteni. Viszont láttunk pelikánokat.

 

A vacsorával már tebnap is gond volt, mert a motelben nem tudunk melegíteni, és a helyi étkezőhelyek választéka nem esik egybe a mi kívánalmainkkal. Anna a pizzát szereti, Marci a hotdog-ot. Nekünk mindegy volna. Tebnap pizzát ettünk, ma végül egy teljesen új dolgot próbáltunk ki. IHOP a lánc neve, pancake-t és omlettet adnak. Szándékosan nem magyarul írtam. A pancake elég vastag volt, inkább piskótatésztára hasonlított. Az omlett pedig husival és egyéb nyalánkságokkal összesütött rántotta volt összetekerve. Ez utóbbi gusztusos és finom volt, a palacsintaszerű valami viszont felejthető, úgyhogy a jövőben nem fogjuk erőltetni a hasonló vacsorákat.

 

Satwiwa, 2013. január 2.

 

Január másodika a Caltechen hivatalosan már munkanap, de egy titkársági körlevél alapján senki nem lesz bent az egyetemen. Ennek kicsit ellentmond, hogy Petrostól, a technikusunktól december 26-án kaptam olyan emailt, ami szerint ő akkor is bent volt. Ez csak azért furcsa, mert az utolsó két hétben alig tudtam elérni. Minden esetre mi kirándulásokat terveztünk szilveszter után is. Az eredeti nagyszabású kempingezős terveket már korábban feladtuk, de erről fentebb írtam. Végül egy három napos Santa Barbara környéki kirándulást hoztunk tető alá.

 

Santa Barbara nem nagy város, gyerekekkel valószínűleg elég lesz rá egy nap is. Viszont a környéken van még sok szép kiránduló hely, ezeket terveztük meglátogatni az első és a harmadik napon. Satwiwa, az első célpontunk pont azon a határon van, ahova akár egy napos úton is el lehetne indulni, de most adta magát a helyzet, hogy útközben nézzük meg. Ez nem egy különösebben híres hely. Linda egy túrautakat ajánló könyvből nézte ki. Szép hegyek, gyerekbarát útvonal, kb. 3-4 mérföld. Nem hosszúak ezek a túrák, de a gyerekeket szépen hozzá tudjuk szoktatni a természetben való sétához.

 

A hely egyik érdekessége egy indián telep. Ez csak egy félig meddig felépített jurta szerű építmény, egy nagy tűzrakóhely és egy látogatói épületet takar. A jurta szerű építmény sokkal egyszerűbb szerkezet, mint a mi vagy a mongolok jurtái, de az alakja és a koncepciója hasonló. Itt egyszerű ágakból van összerakva az egyrétegű térrácsot alkotó tartóváz, és a fedés nem állati eredetű textília, hanem nádfonat. Azért a hasonlóság nagyon érdekes és nagyon tetszettek a végtelenül egyszerű megoldások és az alkalmazott primitív anyagok. Pár óra alatt bárki építhet így egy kényelmes és nagyon stabil szállásépületet, ami biztosan hatékony védelmet nyújtott a felhasználóinak egykoron.

 

Más komolyabb látványosság nem volt a területen. Megnéztünk még egy kis vízesést, amiben éppen hogy csak csordogált a víz. Így legalább a gyerekek kedvükre mászkálhattak a köveken. Volt még egy szélmalom, ami nagyon egyszerű kis valami volt: acélcsövekből összehegesztett váz és rajta egy maximum 1,5m átmérőjű szélkerék. Láttunk sok kutyasétáltatót és néhány lovast is. Nagy divat itt a lovaglás, nem először találkoztunk lovasokkal.

 

A túra végeztével Santa Barbara felé vettük az irányt. A szálásunk egy Motel 6-ben van Carpinteria-ban, ami egy kisebb városka Santa Barbara mellett. Linda a szüleivel rendszeresen megszállt a Motel 6 hálózatában, amikor 20 éve itt voltak az USA-ban. Mi most használtuk először. Balázséknak volt egy izgalmas kalandjuk valahol San Francisco mellett egy Motel 6-el, ahonnan közbiztonsági okokból gyors mozdulattal kifordultak. Nem egységes a hálózat színvonala, ez a moteljük teljesen jó. Az előzmények miatt viszont minden helyről elolvassuk a commenteket. A szoba nemrég lett felújítva, modern a berendezés. Az alap elrendezés mindenütt ugyan az, bármelyik motelbe megyünk, de itt most van egy két újítás. Például a mosdó nem a szobával van egy térben, hanem a fürdővel. Meglepetésre nincs hűtő, és így persze micro sem. A hűtő nem nagy gond, mert van egy hűtőtáskánk, amibe raktunk egy vödör jeget, ami viszont ingyen van. A berendezés különlegessége, hogy elhagyták a hagyományos fiókos szekrényeket, ajtós éjjeli szekrényeket. Helyette két polc szerű éjjeli szekrény van és egy pici félkör alakú asztal. Viszont az asztal mellett van konnektor, ami máshol nem szokott lenni, ezért most könnyebb áramhoz csatlakoztatni a laptopomat. A falon lapos tv van egy elegáns fakeret mögé rejtve előlapra kivezetett csatlakozókkal. Csak azt nem tudom, hogyha valamit hozzá szeretnék csatlakoztatni a tv-hez, azt hova tehetném le polc vagy szekrény híján. A wifiért fizetni kell pár dollárt, ami újdonság. Ehhez képest kifejezetten gyenge minőségű a vétel. Azért összességében pozitív a benyomásunk, az ágy kényelmes, kemény, és az ablak a kerti medencére néz.

 

Még világosban ideértünk, ezért le tudtunk menni az óceán partra megnézni a naplementét. Erről sok giccses képet fogok felrakni a picasara. Láttunk delfineket, szörfözőket, két pancsoló kisfiút és egy embert, aki fémkeresővel próbált kincset találni a homokban. Elég profin fel volt szerelve, gondolom nem eredménytelen a fáradozása. Én csak Domokos Gábornak és Szabó Timinek találtam valami érdekeset, már ha valóban érdekes nekik. A kavicsos kutatásukhoz gyűjtöttem be néhány követ, amiknek az érdekessége az, hogy a tengerpart alapvetően homokos, és a homokban csak kevés, de szép kerekre kopott követ lehet találni. Azaz a kopási környezet sajátos.

 

Rose Parade, 2013. január 1.

 

Pasadena legnagyobb látványossága a január 1-i Rose Parade. Ez egy felvonulás a Colorado Boulvard-on, ami az egykori 66-os út. A felvonulás reggel 8-kor indul a Rose Bowl focistadiontól. Az út mentén több helyen mobil nézőtereket alakítottak ki, és az utcáról is lehetett nézni a felvonulást. A korai kezdés számomra hihetetlen, de állítólag itt nincsen nagy szilveszteri bulizás, ezért gond nélkül összegyűlik a tömeg ezen a korai órán. Sőt, a lelátókra a jegyek elfogynak már hónapokkal korábban. A jobb állóhelyekre (ezek ingyenesek) pedig előző nap letelepednek a lelkes nézők: hálózsákba burkolózva várják a menetet. Állítólag 150 ezer néző figyeli a felvonulást. Mi otthon maradtunk, viszont délután kimentünk megnézni a végállomást, ahol két napig láthatóak a virágdíszes kocsik.

 

Feldíszített kocsik vonulnak végig a városon, pontosabban olyan vontatmányok, amin virágok segítségével hoznak létre valamilyen tematikus látványosságot. A rózsa ezek közül a legfontosabb, de más fajta virágokat, gyümölcsöket és zöldségeket is használnak. És egyéb természetes anyagokat. Ugyan a rózsa és a virágok lennének a legfontosabbak, azért a látványt mégsem ezek uralják. Nekem csak közelről tűnt fel, hogy a díszítéseket, színezéseket valamilyen terménnyel, fadarával, stb. oldották meg. Az egész nekem egy kicsit műanyagnak tűnt első megközelítésben. Azért volt sok látványos „fogat”: mesefigurák, amerikai foci sisakok, épületek, katonák, járművek... A debreceni virágkarnevált még csak képeken láttam, de nekem az alapján látványosabbnak tűnt. Most már meg kell néznünk élőben azt is.

 

Szóval mi csak az „afterpartyra” mentünk ki. Ide is belépőt szedtek, ami nem volt veszélyes összeg, de a jegyárusítást nem találták ki valami jól, mert több mint fél órát álltunk sorba a jegyért. Két légi esemény mentette meg a helyzetet. A kevésbé érdekes az volt, hogy egy 6 repülőgépből álló kötelék szövegeket festett az égre párafelhőkkel. Az érdekesebb pedig egy B-2-es lopakodó nehézbombázó. A légi kunsztokat már megszokta a szemünk, de ez a lopakodó repülő teljesen földön túli látvány volt, ahogy elhúzott felettünk viszonylag alacsonyan és viszonylag lassú tempóban.

 

Nagy volt a tömeg, de azért lehetett mozogni a kiállított kocsik között. Sajnos a kocsik beérkezésénél nem gondolták azt végig, hogy honnan fog sütni a nap, ezért a kocsik hátsó végét, illetve a látogatókhoz képest átellenes oldalát világította meg a napsütés. Pedig a lemenő nap szépen sütött, és a kocsik is színpompásak voltak, lehetett volna jól fotózni. Egyébként most, ahogy belegondolok, a reggel 8 órai kezdésre lehet, hogy pont a megfelelő napsütés miatt van szükség, ugyanis a menet egy pontosan kelet-nyugat irányú úton halad kelet felé.

 

Este főztünk lencsefőzeléket, hogy az új évben se legyenek pénzügyi problémáink, legalábbis ne túl nagyok. Linda szerint különösen jól sikerült, pedig nem volt hozzá szokásos füstölt csülök. Viszont volt finom torma, a csülköt pedig pirított szalonnával helyettesítettem.

 

Újév, 2013. január 1.

 

Az új év köszöntése, vagy a szilveszterezés már 30-án elkezdődött. Hagyományosan december 30-án tartunk egy sújtóléges szilveszterezést az Antal Mikinél. Idén is részt vettem ezen a technika vívmánya, a csodálatos Skype segítségével. Kintlétünk alatt az internet nagyon fontos szerepet tölt be, erről később szeretnék részletesebben is írni. Miklós azt mesélte, hogy még gyerekkorában volt egy technikai kiállításon, ahol szerepelt videó telefon is, ami akkoriban a sci-fi határát súrolta. Hitetlenkedve nézték az emberek, hogy ilyen valaha is elérhetővé válik számunkra. Talán 10 éve megjelent a mobiltelefonoknál is a videóbeszélgetés, de ez megfizethetetlen áron futott, nem terjedt el a használata. Az internetes technikákkal minden közel került, tebnap előtt este több mint egy órát beszéltünk a fiúkkal, mondhatni együtt buliztunk. Kis túlzással koccintottunk is, szerencsére a monitorok és a webcamerák túlélték mindezt.

 

Az igazi szilveszterezésünk nem volt teljesen igazi. A játszótéri magyar sorstársainkkal gyűltünk össze ünnepelni. Dilemmáztunk, hogy magyar vagy helyi idő szerint koccintsunk, végül egyik szerint sem tettük: délután három még korai lett volna, éjfélre pedig haza kellett mennie mindenkinek a kisgyerekek miatt. A kettő között volt a buli, ahova Halmos Balázs jóvoltából jutott egy kis hazai körtepálinka, Móni hozott japán sört és Dani californiai bort. A gyerekek pedig szerencsésen nem szedték szét teljesen a lakást, pedig hat 0,5 és 5,5 közötti gyereknek erre komoly esélye lehetett volna.

 

Fárasztó volt a nap, miután elmentek a vendégek a gyerekek és Linda is gyorsan elaludtak, én pedig megnéztem a Rocktérítő c. filmet egy üveg pezsgő társaságában (1,8dl).

 

Könyvtár, 2012. december 29.

 

Az angolszász világban más a könyvtár, mint Magyarországon. Itt csak szabadpolcos rendszer van, otthon pedig a szabadpolc keveredik a raktárból kikérős megoldással. A távoli raktár fogalma itt is létezik az egyetemen, de ez általánosságban nem jellemző. Most, hogy ezt így leírtam, nem is tűnik olyan markánsnak a különbség, de a használat, az épületek kialakítása mégis nagyon más. Erre még hallgató koromban kellett ráébredjek, amikor Dublinban voltam ösztöndíjjal, és ott könyvtár tervezés volt a feladatunk. A konzulenssel először nem értettük egymást, miért akarok én raktárakat tervezni meg kikérő pultot. Ehelyett rengeteg különböző funkciójú olvasótermet kellett összerendeznünk.

 

Itt Amerikában két könyvtárban voltam eddig: az egyetemiben és a South Pasadenában lévőben. Az egyetemi használata nagyon kényelmes. A netes katalógus nagyon jól működik, könnyű benne keresni. A könyveknél nem csak a raktári jelzetet adja meg, és hogy kölcsönözhető éppen a könyv, hanem azt is, hogy melyik épület melyik emeletén lehet megtalálni. Ha valami megvan pdf-ben, azt jelzi a rendszer és letölthetem magamnak az anyagot. Ilyen formában főleg cikkek és disszertációk érhetőek el, de csak az egyetemi hálózaton belülről. Praktikusan minden disszertációt le lehet tölteni, ami a Caltechen készült, én töltöttem le a 60-as évekből származót is. A cikkeket akár megkereshetem a raktárban, de kérésre el is küldik pdf-ben. Ez persze már pénzbe kerül, $6 körüli összegbe. Ha egy cikk nincsen benne az egyetemi katalógusban, azt is beszerzik és elküldik ezen az áron. Ha lusta lennék elmenni a könyvtárépületekbe, akkor elhoznák a könyvet a postafiókomba.

 

A könyvtár használatához szükség van az egyetemi igazolványra. Ez egy nagyon praktikus kis kártya, otthon is érdemes lenne bevezetni. Egy fényképes igazolványról van szó, mágnescsíkkal és sorszámmal. Ezzel azonosítanak a könyvtárban, hozzá lehetne rendelni elektromos ajtó nyitókat, a biztonsági szolgálatnak is ezzel igazolhatom magamat. A számítógépes hálózathoz való regisztrációhoz is ez kellett. Otthon is ezekre a funkciókra lenne jó. Oktatóként van két kártyám: egy ajtónyitó és egy könyvtári. Hallgatóként pedig egy diákigazolvány és egy könyvtári kártya volt, meg a tirisz kártya. De hab a tortán, hogy a biztonsági szolgálat nem hatóság, nem kérhet személyi igazolványt. De egy egyetemi igazolványt kérhetnének.

 

Az egyetemi könyvtárat nem jártam be, csak a szükséges könyveket kerestem ki eddig. Két épület van, mindegyik sokszintes. És még vannak a külső raktárak is. Az olvasóhelyek kényelmesnek tűntek. A nyitva tartás is felhasználóbarát, éjszaka és hétvégén is lehet használni bizonyos feltételek mellett, és nyáron is hasonló a nyitva tartási rend.

 

A könyvtár úgy hirdeti magát, hogy nem gyűjtőhely, rendszeresen selejtezik az elavult könyveket. Viszont szoros kapcsolatban vannak más egyetemekkel, ahonnan be tudnak kérni könyveket.

 

A helyi könyvtárunk profilja teljesen más, mint az egyetemé. Ez egy kis közösségi könyvtár. Nincs tagdíj, csak azt kellett igazolni, hogy itt lakunk. A kölcsönzött könyvek számát nem korlátozzák, viszont csak három hétig lehet kint egy könyv. A netes felületük koránt sem olyan jó, mint az egyetemen, de azért el lehet benne bóklászni.

 

A könyvtár valóban a nagyközönségnek szól, van gyerek részleg, újságolvasó, cd és film kölcsönzés, internetelérés a hagyományos szépirodalmi és ismeretterjesztő funkciók mellett. A gyerekekre külön gondot fordítanak: van játszósarok, kényelmes fotelek a közös olvasáshoz, gyerekeknek való számítógépes programok. Sok kisgyerek itt készíti el az iskolai feladatait a könyvespolcok közötti asztalokon. Közben gondolom az anyukának is marad egy kis lehetősége a könyvek között bóklászni.

 

Érdekes, hogy a régi idők emlékeként van egy közhasználatú írógép is: van, aki inkább ezt szereti a számítógép helyett. Van ivóvizes csap is, ami egyébként minden középületben és közterületen lépten-nyomon előfordul.

 

A használati rend emlékeztet az áruházakra: nincsenek komoly lehatárolások, minden hely elérhető a felhasználók számára. Azért a lopásgátló rendszer ki van építve. Van visszaadó konténer is, ha záróra után érnél vissza a könyvekkel. Erről jut eszembe, visszatérve az élelmiszerboltokhoz, hogy sok helyen van self checkout, azaz magad is rendezheted a vonalkódok lehúzogatását és a fizetést. És nincsen utána újabb kontroll.

 

Óriásfenyők, 2012. december 28.

 

A tebnapi nehézségek után meg sem próbáltunk felmenni a havas zónában, és tulajdonképpen mindent megnéztünk már tebnap, amit most meg lehet nézni. Az alacsonyabb zónába terveztünk egy túrát. A Sequoia National Parkban állítólag 800 mérföld túraútvonal van, úgyhogy van választék. A rangerek nagyon segítőkészek, és jól ismerik a területet, úgyhogy ajánlottak is útvonalakat a lentebbi területeken.

 

A Paradise Creest-et jártuk be, ami kb. 2 mérföld oda és utána vissza. Nem mentünk el egészen a végéig, de szinte teljesen végig mentünk rajta. A gyerekeken viszont már látszódtak a fáradtság jelei, nem szerettük volna megkockáztatni, hogy a visszafelé vezető úton kitör a lázadás.

 

A túra egy kempingből indult, amihez kb. fél mérföldes út vezet egy parkolóból. Mivel a kemping télire le van zárva, az autót a kinti parkolóban kellett lerakni. A kemping egy patak völgyében van. A patak komolyabb darab, inkább kisebb folyócskának nevezném, ha már otthon a Marcalt is folyónak hívjuk. Szép szurdokban kanyarog a víz nagy sziklák között. Kisebb vízesések, mélyedések, stb. Mindenhol ki van táblázva, hogy a vízben fürödni tilos, de látszik, hogy egyes helyeken nem tesznek eleget a tiltásnak. Nagyon hangulatos az egész völgy, sűrű növényzet borítja, a patak zúg, sok a látványos szikla, és a háttérben látszanak a havas hegycsúcsok. A levegő kiváló.

 

A kiváló levegő nem állandó sajnos. Az óceán felől fújó szél gyakran idehozza a nagyvárosok szmogját. Pedig különleges a táj és a növényzet harmóniája, kár, hogy ezt is meg tudjuk zavarni. A növényzet egyébként nagyon nem olyan, mint otthon. A meghatározó fajok nekem teljesen ismeretlenek voltak. Érdekesség például az a fa, amelyik vadgesztenye szerű termést hoz, de nyomokban sem hasonlít a gesztenyefához.

 

Régóta szeretnék egy növényhatározót és egy állathatározót magamnál tartani a túrákon, hogy megismerhessem jobban a látottakat. Otthon esetleg a régi Kisnövényhatározót vagy Állatismeretet előkotorhatnám erre a célra. Biztosan itt is vannak jó könyvek. De én jobban szeretnék egy egyszerűbb és mobilabb eszközt találni a célra. Linda egyszer talált egy honlapot, amin lépésenként meg lehetett adni, hogyan nézett ki egy állat, és pár lépés után ki is derült, hogy miről van szó. Én próbáltam androidra keresni ilyen, vagy bármilyen hasonló alkalmazást, de nem találtam olyat, amire legalább 3 csillagos értékelést adtak volna. Az egyetlen használhatónak tűnő alkalmazást egy amerikai múzeum adta ki, de annak telepítése közben kiderült, hogy még a hívásinformációimhoz és a telefonkönyvemhez is szeretne hozzáférni az egyébként fizetős program... Inkább nem telepítettem. Ha esetleg valaki talált valami használhatót, ne habozzon jelezni felém!

 

Lindával arról beszéltünk útközben, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy ilyen környezetben valaki depressziós lenne, azzá válna, vagy az maradna. Ezt úgy általánosságban értettük, az otthoni erdőkben is volt már hasonló témánk. Sőt, a Gellért hegy vonatkozásában is. Különösen a nyúlósabb téli napokon nagyon nyomasztóvá tud válni a város a négy fal között. De egy kicsit kilépve a természet felé ez biztosan oldódik. Ez persze nem biztos, hogy mindenkinél működik, de mi szeretjük a természetet.

 

A tebnapi pesszimista megjegyzésem óta újabb fejlemények derültek ki a park nyári üzemeltetésével kapcsolatban. A túránk kiindulópontjaként szolgáló kemping már márciusban nyit, és vannak más lenti kempingek is. Egy áprilisi-májusi túrára lesz esélyünk, csak a felső utak nyitva tartása lesz kétséges abban az időszakban is. Azért ez jó hír, szeretnék ide még visszajönni. Ugyan közelebb is vannak szép hegyek, de azok inkább sivatagosak, itt viszont gyönyörű buja a növényzet.

 

Óriásfenyők, 2012. december 27.

 

Ma tényleg láttunk óriásfenyőket. De nem volt egyszerű odajutnunk. Kezdem az elején. Azt már otthon is tudtuk, hogy a Sequoia Nemzeti Parkban időnként előírják a hólánc használatát. Ez a körülmény egy kicsit idegesített, de a hirtelen ötlet, hogy ilyen szuper helyre jöhetnénk kirándulni, teljesen eltompította a realitásérzékemet. De végül is hólánc mindenütt van, bérelni is lehet a honlap meglehetősen gyatra információi szerint. Még szerda este tanácsot kértünk az ügyben a recepcióstól, aki a narancsszedés után megígérte, hogy reggel felhívja a nemzeti parkot, hogy megkérdezze, milyen a hóhelyzet.

 

Reggel aztán kényelmesen ébredtünk, kényelmesen reggeliztünk és kényelmesen szedtük össze magunkat a kiránduláshoz. Elmúlt 10 óra, mire elindultunk. A recepciósnak nem sikerült felhívni a rangereket, úgyhogy egyszerűen elindultunk.

 

Az út nem volt hosszú, talán 30-40 mérföld a park bejáratáig. De nagyon szép a táj: narancsfa és olajfa ültetvények között haladtunk, miután vége lett az autópályának. Visalia még síkságon fekszik, de aztán szép dimbes-dombos táj vezet a magas hegyek közé.

 

A park bejáratánál aztán kiírták, hogy kell a hólánc. Semmi gond, 2 mérföldre vissza volt egy kölcsönző. Ott kisebb sorban állás után hozzá is jutottam a lánchoz, aminek a bérleti díja $50 volt, ami azért erős. De sok választásunk nem volt, már majdnem dél volt, ha visszább megyünk, akkor lemegy a nap, mire bejutunk a parkba. Ezt gondolom a kölcsönzősök is tudták. De ez önmagában csak kicsit volt bosszantó. A nagyobb bosszúság a lánc használatánál jött elő. A rangerek egy éles kanyarban megállították az autókat, hogy rakjuk fel a láncot. Ezt meg is tettem a kölcsönzős srác instrukciói alapján. Viszont a lánc fura hangokat adott, megnéztem, és már félig le volt esve. Az egyik oldalon szét is nyomorodott a rögzítő szem. Szerintem egy kicsit kicsi volt a lánc, keskeny a guminkra. És mint kiderült, kifordítva raktam fel. Én meg mernék esküdni, hogy ezt mutatta a srác, de ő az ellenkezőjét bizonygatta. Minden esetre láttunk még két autót a lánccal szerencsétlenkedni, akik velünk együtt béreltek.

 

Ahol leesett a lánc, ott még nem volt hó az úton, csak egy kis latyak. Gondoltam, ezen még nyári gumival is el lehet menni. Aztán jött az elkotort, letaposott hó. Szép lassan ez is vállalható, lánccal sem lehetne rohanni. Végül is ennél rosszabb nem jött, úgyhogy lánc nélkül is sikerült teljesíteni a betervezett programot. Nagy, nehéz dög ez az autó, nem pörgött ki a kerék, és nem is csúszkáltunk. Kb. 10 éve keresztülautóztam hasonló utakon az Alacsony Tátrán a Seat Ibizámmal, igaz azon volt téli gumi.

 

Sok dolgot nem lehet ilyenkor télidőben látogatni, az utak többsége le van zárva. A hó 2-5 láb mély. A General Sherman fát nézhettük meg, ami a világ legnagyobb köbtérfogatú élőlénye. Hát valóban hatalmas, eltörpülnek mellette az emberek. A fához és környékéhez egyébként kicsit kacskaringós úton lehet eljutni: a fa közelében csak egy kis parkoló van mozgássérültek részére. Fel kell menni egy másik parkolóba, ahonnan a Grand Canyonnál megismert ingyenes buszok köröznek a turistákkal. De ez a járat csak hétvégén és ünnepnapokon jár. Másik lehetőség egy közeli parkoló, ahonnan kb. 1 mérföldes túraösvény vezet a fához. Az viszont bizonytalan, hogy ekkora hóban járható-e ez az ösvény. Ez a fa már magasan, valahol 1500m-es magasságban van, és persze a környezetében sok mamutfenyő, azaz sequoia van.

 

A mamutfenyőkről azt kell tudni, hogy a világ legnagyobb és legöregebb élőlényei. Egyes egyedek becsült életkora több mint 3500 év. Nagyon lassan nőnek, egy képen azt demonstrálják, hogy 100 év alatt a fatörzs átmérője nem éri el egy féldolláros méretét. Ezt az információt nehéz hova tenni, mert a féldolláros ma már nincs forgalomban. A hosszú élethez sok kedvező adottság kell, például az, hogy a fa gyakorlatilag nem ég. Önkioltó. Az erdőtüzek csak repedésekkel emlékeztetnek magukra. A másik fontos körülmény, hogy a faanyag gyakorlatilag nem hasznosítható semmire: rosszul ég, nehezen feldolgozható, kis szilárdságú. Emiatt az emberek sem kezdték el kivágni. Vagyis jó párat kivágtak már, például azért, hogy ne dőljenek rá épületekre a gyengének vélt egyedek. De aztán hamar rájöttek, hogy inkább máshova kellene építkezni ahelyett, hogy szinte pótolhatatlan természeti értékeket rombolunk. A Sequoia és a Yosemite Nemzeti Parkokban elterjedt ez a fenyő faj, de van egy testvérük, ami hasonlóan nagyra nő, de azok alacsonyabb területeken terjedtek el.

 

Ahogy írtam feljebb, nagy volt a hó. Californiában ehhez nincsen hozzászokva az ember. A Visitor Centerben megtanulhattam, hogy California a világ öt mediterrán éghajlatú övezetébe tartozik, ami forró nyarat és enyhe telet jelent. Azonban a magas hegyekben rendes tél van. Szerencsére a gyerekeknek van vízhatlan bélelt overáljuk. Bálint ugyan tavaly télen már láthatott havat, de aligha emlékezhet rá. Most jót szórakozott azon, hogy a testvérei bohóckodtak benne. De ha hozzányúlt, rögtön elkezdett sírni a hideg miatt.

 

A táj gyönyörű volt a parkon belül, de fotózni alig lehetett. Majd csak a fákról rakok be képeket a picasara. Kicsit hasonlított az egész LA Downtownra, ahol a felhőkarcolók között fényképeztem az eget. Majd érdemes lesz összenézni ezeket a képeket.

 

Fontos tanulsága napnak, hogy időben egy kicsit elszerveztük magunkat. A hegyek között még júniusban is hó van, tehát jó lett volna, ha még ősszel eljövünk ide és a Yosemite-be is. Gyönyörű a havas erdő és a havas hegyek, de csak korlátozottan látogatható. Pedig mindkét terület páratlanul szép. Azért majd kiderítjük, hogy mik azok a részek, amik tavasszal már elérhetővé válnak, és akkor erről beszámolok.

 

Óriásfenyők, 2012. december 26.

 

Eredetileg a Death Valeyba akartunk menni karácsony után kempingezni, de ott most hideg van. Úgyhogy más célpont után néztünk, és végül a Sequoia National Park mellett döntöttünk, ahol az óriásfenyők laknak. Az első napot az utazásra szántuk, szép nyugodtan letekertük a csaknem 200 mérföldet Visalla-ba, ahol kivettünk egy motelszobát.

 

De ne rohanjunk ennyire előre, még Los Angeles közelében csináltunk egy kis programot, hogy értelmesen ki tudjuk tölteni a napot. Linda talált egy helyet Santa Claritaban, ahol egy William S. Hart nevű némafilmes színész villáját lehetett megnézni. A színészről korábban nem hallottunk semmit, de a honlap tanúsága szerint egy kis állatkert is be van itt rendezve rengeteg bölénnyel. A bölényeket még Walt Disney ajándékozta a házigazdának a hatvanas évek elején. Persze, ma már egy másik generációja látható itt a bölényeknek.

 

Nem sok reményt fűztem a kiállításhoz, de azt gondoltam, nem sokat veszíthetünk, ha megnézzük. De hamar rájöttem, hogy kifejezetten érdemes volt megállni és végignézni Hart egykori villáját. Az eredeti berendezés látható ma is, azaz az ötvenes-hatvana évek óta nem változott az épület. Elegáns, koloniális stílusban épült villa egy domb tetején. És ami miatt nekem tetszett: megismerhettük egy korabeli filmsztár életkörülményeit, korabeli eszközöket, bútorokat... Egy idegenvezető vitt körbe, aki sokat sztorizott Hart-ról, családjáról és a rengeteg állatról, amik anno körbevették az embereket. És egy érdekesség: én sohasem láttam korábban fekete-fehér, pontosabban szürkeárnyalatos festményeket. Itt több is lógott a falon Remmingtontól, nekem kifejezetten tetszett a technika.

 

A ház bejárása után megettük az előző napról megmaradt rántott húst, és továbbmentünk az állatok felé. Hart alapvetően a lovakért és a kutyákért rajongott, de ma ezek helyett bölények és baromfik láthatóak. Falusi gyerek vagyok, de itt is volt néhány újdonság: volt egy tehén, ami kb. a másfélszerese volt az otthon megszokottnak; aztán voltak kínai fácánok, amikre érdemes rákeresni a neten, mert a hímnek csodálatos a színvilága.

 

Ez is egy olyan kiállítás volt, ahova egy turista nem jönne el soha, de mi megint egy lépéssel közelebb kerültünk a helyi kultúra megismeréséhez. És ezek után ki is kell vennünk egy filmet Hart-tól a könyvtárból.

 

A múzeum után egyenesen a motelhez jöttünk, de ez több mint két óra út volt. Csodálatos helyeken keresztül vezetett az út. Teljesen más volt a táj, mint a Grand Canyon felé, itt minden sokkal zöldebb, és a gyűrt hegységek jelentek meg markánsan. De helyenként nekem gyanús volt, hogy egykori lávafolyásokat láthatunk. Az idő párás volt, a felhők alacsonyan szálltak, eső is esett. Nagyon szép szivárványok színesítették a tájat. Volt dupla szivárvány és olyan is, ami teljes ívet alkotott földtől földig. Nagyon szélesek voltak és hihetetlenül színesek. Ennyire kontrasztos szivárványokat talán nem is láttam még soha.

 

A szállásunk szokásos motelszoba, de azért ez mindig egy kicsit más. Visalia egyik fő profilja, hogy a Sequio nemzeti parkba látogatók itt szálnak meg. A nemzeti park ide kb. 30 mérföld. A motel is egy ilyen átutazó szállás. De szép nagy a kertje, sőt, egyáltalán van kert, nem csak parkoló. A recepció kifejezetten tágas és kényelmes, majdhogynem elegáns. A szoba is különbözik a megszokottól: két bejárat van, egy a hátsó parkolóhoz, és egy az udvarhoz. Emiatt minden egy kicsit máshol van, mint amit megszoktunk. Sajnos micro nincsen, ezért meleg vacsoráért el kellett mennünk egy gyorsbüfébe. Viszont vannak narancsfák, és a recepciós szedett is a gyerekeknek egy-egy szemet. Én még sohasem ettem közvetlen a fáról narancsot. Kb. olyan a különbség a megszokott ízekhez képest, mint a szüleim kertjében szedett paradicsom és a tescos között.

 

Vásárlás, 2012. december

 

Így karácsony előtt a vásárlás központi kérdés. Már néhányotokkal váltottam arról emailt, hogy itt viszonylagos nyugalom uralkodik az üzletekben. Sok a nagy bevásárló központ, ezért valószínűleg megoszlik a tömeg. Másik oldalról aratnak a csomagküldők is. De most nem erről szeretnék írni, hanem az általános bevásárlási viszonyokról. Régóta tervezem, hogy erről is írjak, mert ez erősen meghatározza a hétköznapjainkat, fontos jellemzője a helyi viszonyoknak.

 

Azt már írtam, hogy Lindának sok előítélete megbukott itt, Californiában. Például az is, hogy Amerikában olcsón lehet vásárolni. Amikor először elmentünk boltba, nagyon meglepődtünk az árakon, mert sokkal magasabbak az otthoniaknál. Akkor azzal nyugtattuk magunkat, hogy biztosan nem a legjobb üzletbe mentünk be. Azóta megismertük a környező viszonyokat, és azt kell mondjam, nincsenek csodák. Több helyről is azt mondták, hogy az aztán nagyon olcsó, de aztán kiderült, hogy ez csak egy-egy termékcsoportra igaz, ha igaz.

 

Mi most leggyakrabban a Vons boltjaiban vásárolunk. Ezekből sok van, útba esnek, nagy a választék, és elfogadható az árszint. Az InterSparhoz hasonlítanám. Jó még a Trader's Joe is, de az kevésbé esik útba. A színvonala hasonló, a választék kicsit más. A Bristol Farmers van a legközelebb hozzánk, de oda csak a legritkábban megyünk be, mert horror árakon dolgoznak. Viszont jobb is a színvonal, talán itt van a legjobb választék egészségesnek tartott ételekből és jó minőségű zöldségekből, gyümölcsökből. A Whole Foods még talán e fölött foglal helyet, ott még csak egyszer voltunk. Vannak különböző különleges minőségű húsokat és zöldségeket áruló üzletek, de azokat már meg sem fogjuk ismerni, nem a mi kategóriánk. Szóval a Vons az, ami leginkább nekünk való. Másik kedvencünk még a Super King, amit hangulatában a Metro áruház élelmiszerosztályához hasonlítanék. Ezt az üzletet, mint olcsó helyet harangoztak be nekünk, de ez egyáltalán nem igaz. A zöldség-gyümölcs osztályuk tényleg jóval olcsóbb, mint a többi üzletnek, de a többi cikket hasonló áron adják, mint bárhol máshol. Ezek az üzletek szinte mind nagyok, Tesco, Auchan méretűek, tehát nincsen további alternatíva, hogy majd valahol a falu szélén egy bevásárló központban megvesszük karton számra olcsón. Tőlünk délre vannak még kínai területek, talán ott van még lehetne keresni valamit, de én már nem hiszek benne.

 

A Vons árai úgy váltak elfogadhatóvá, hogy kiváltottunk egy törzsvásárlói kártyát. Ezzel 20-40%-al olcsóbb a termékek egy része. Persze mi ezeket vesszük. A kártyát minden további nélkül kiállítják, és rögtön aktív, tehát már egy vásárláshoz is megéri elkérni a pénztárnál. Gondolom ez alapján követik a vásárlási szokásainkat. Továbbá arra is jó, hogy a Chevron kutaknál 10-20 centtel olcsóbb így az üzemanyag.

 

A Super Kingről azt érdemes még tudni, hogy örmények üzemeltetik. Nagyon sok „egzotikus” terméket lehet itt kapni. Van Vegeta, magyar szalámi és sajt, szegedi pirospaprika, zakuszka, kb. 200 -féle rizs, közel és távol-keleti bigyók, Unicum. Sok a bolgár termék. Pl. bolgár akácmézet árusítanak.

 

Eltelt jó pár hét, mire megtaláltuk, hogy miből mit érdemes megvenni, és hogyan tudjuk jól beosztani a pénzünket. Otthon ahhoz voltunk szokva, hogy szinte naponta főzünk, jellemzően húsos ételeket, kis adagokban, hogy megmaradjon a változatosság. Ezt itt is szerettük volna tartani. A gyerekek sok gyümölcsöt kapnak, reggelire joghurtot eszünk. Némileg azért átalakultak az otthoni dolgok. A gyerekek reggelire különböző pelyheket esznek tejjel, ahogy az itt szokás. Mi joghurtozunk, mint otthon, de nem natúr joghurtot eszünk házi lekvárral, hanem gyümölcsöset. A mézről teljesen leszoktunk. Viszont a mirelit kajákra nem szoktunk rá. Ezek viszonylag olcsók lennének, de a tartalmuk nem sok jót ígér.

 

A legnagyobb gondot az okozza, hogy fura dolgokat kevernek itt mindenhez. A tejtermékek tele vannak glükózokkal és szójabigyókkal. Sok cég már elfelejtette, hogy tejet kellene használni. Szóval mindent alaposan el kell olvasni, mielőtt megvesszük. A húsokról sajnos nincsen információnk, hogy melyik állattal mit etettek. Remélem nem túl sok növekedési hormont és antibiotikumot veszünk így magunkhoz. A génmódosított zöldségekről sincs sok információnk. Sok terméket „organic”-ként árulnak, ezek dupla-tripla áron futnak, úgyhogy van egy elképzelésem, hogy mi mit ehetünk. Egyébként a zöldségek általában gyengébb minőségűek, mint otthon a piacon vagy a házban a zöldségesnél. A Tesconál szerintem nem rosszabb a színvonal. Van gála alma, ami jó, és kifejezetten finom mandarint lehet kapni. A lisztes termékek inkább jobbak, mint otthon. Sok a teljes kiőrlésű lisztből készült kenyér vagy tészta, sőt, a teljes kiőrlésű liszt nem drágább a fehérnél. Ez igaz a cukorra is, a barna cukor gyakran olcsóbb, mint a fehér. A gyerekek zabpelyheinél a cukorra kell leginkább ügyelni. Ezek is gyakran teljes kiőrlésűek, viszont rendszerint ragadnak a cukortól. Érdekes, hogy rengeteg dolgot hirdetnek nagy betűkkel alacsony zsírtartalmúnak, vagy zsírmentesnek, viszont a cukorral nem sokat törődnek. Minden ragad tőle. A mennyiségek pedig nehezen derülnek ki a dobozokról. Otthon is rajta van sok terméken az amerikai stílusú nutrition facts, ami nekem korábban komoly dolognak tűnt. Most viszont azt látom, hogy elég vázlatosak, és gyakran nem összehasonlíthatóak a mennyiségek, mert a tálalási méretet különböző módon veszik fel.

 

Még Írországból vannak emlékeim az amerikai sörökről. Ezek nem voltak olyan jó tapasztalatok. Itt viszont azt látom, hogy nagyon nagy a választék, és sok a jó sör. Európából és Mexicóból is. Kicsit különös, hogy miért forgalmaznak itt Spatent, mikor azt otthon sem tartom különösebben jónak. Itt is a kicsi, 3dl körüli üvegméretet szeretik, de minimum 6-os packot kell belőle venni. A helyi sörök tekerős kupakkal készülnek, azaz olyan, mint egy sima söröskupak, csak le lehet tekerni kézzel. Érdekes, hogy vannak orosz sörök is a Super Kingben.

 

Megkóstoltam már néhány bort is. Ezek mind ízlettek, hasonlítottak az otthoni jó minőségű borokra. Érdekes, hogy vannak 4-6 üveges kartonban 1.5dl-es üvegek. Ez vicces, de jó méret. Este néha megiszom egyet, nem kell egy egész üveget kibontani egy pohár borért. Most gyakoriak a hűvös esték, keresek valami forralt bornak valót. Nyáron esélytelen lesz a fröccsözés, mert szénsavas vizet nem lehet kapni.

 

Az üzletek teljesen más szisztémában működnek, mint otthon. Fel is sejlett a legrettenetesebb egyetemi emlékem, mikor is komplexből ABC-t kellett terveznünk. Ezt elmesélem, mert itt az ideje, hogy 15 után nyilvánosan kibeszéljem a dolgot. Szóval ABC-t kellett terveznünk Budafokra. A tanszék alapos kiírása részletesen meghatározta a programot, és bemásolták a helyi előírásokat is. Csak azt nem nézték össze, hogy a program kétszer akkora, mint a telek beépíthetősége. Rendes hallgatóként végigkínlódtuk, megoldottuk, ahogy lehetett. Aztán az értékeléskor lehülyéztek bennünket, hogy egy ilyen alapvető problémát is képtelenek vagyunk kezelni. Molnár Antal adjunktus úr felrajzolta a táblára a tankönyvi sémát azzal a felkiáltással, hogy ezt még egy hülye is tudja, de mi még ennyit sem. Ha öt percet foglalkozik a feladat megoldásával, számára is kiderült volna, hogy nem mi voltunk a hülyék... 2-es alatti átlagnál érdemes lett volna ezen elgondolkodnia az illetékeseknek. De szerintem a hallgatók elrakták ezt az emléket maguknak.

 

Szóval a lényeg, hogy otthon szigorú technológia van, a bejövetel egyirányú, kijönni csak a pénztárnál lehet, stb. Itt lazábbak: a bejárat és a kijárat összemosódik, az áruk egy része az épületen kívül van elhelyezve. Biztos vagyok benne, hogy itt is lopnak, de mégis megoldott, hogy a vásárlók és a dolgozók ne birkaként legyenek terelve. A bevásárló kocsiknál sincs érmés rendszer. De ebből nincsen gond, minden áruháznál van 2-3 kölyök, akit arra alkalmaznak, hogy összeszedjék a kocsikat. Sőt, a Vonsnál megkérdezik minden vásárlás után, hogy nincs-e szükségünk segítségre az autóba való átpakoláshoz. Az üzletek többségében eleve nagyon segítőkészek. Az alkalmazottak udvariasan köszönnek a vásárlókra, és ha nagyon tanácstalannak tűnsz, akkor megkérdezik, hogy segíthetnek-e? De nem erőszakosak, „menet közben” kérdezik, ha nincs rá szükséged, lépnek is tovább.

 

Karácsony, 2012. december 24.

 

Otthontól távol kicsit furcsán készültünk a karácsonyra. Minden országban mások a hagyományok, szokások. Itt úgy tűnik, mindent fordítva csinálnak, mint mi Magyarországon. Hosszú felvezetés van az ünnepek előtt, majd miután kicsúcsosodnak az események, egyik napról a másikra már a következő ünnepre, vagy egyszerűen a hétköznapokra koncentrálnak. Hálaadás után megjelentek a karácsonyi dekorációk az üzletekben és a házak előtt, és folyamatosan elborítottak szinte mindent. És a karácsonyfát is felállítják az emberek az otthonukban. Erre nincsen igazán indítási dátum. Aztán 24-én éjszaka megérkezik a Mikulás, azaz Santa Clauss, és két nappal később leszednek mindent. Nálunk ugye az üzleteken kívül csak szerény dekorációval készülünk karácsony előtt. A készülődés inkább előkészítés a nagy napra. És aztán 24-én robbantunk: feldíszítjük a fákat, becsomagoljuk az ajándékokat, megterítjük az ünnepi asztalt.

 

Ha mélyebben megvizsgáljuk, persze nálunk is vannak előkészületek. Az egyházak ünnepi szertartásokat tartanak, december elején jön a Mikulás, lucaszéket faraghatunk. Az egyetemi baráti körünkkel átvettük a pannonhamlmi gyertyagyújtás hagyományát, amikor is baráti körben egyházi énekeket szoktunk énekelni. Kisebb-nagyobb lukakkal, de már több mint 15 éve tartjuk ezt a hagyományt. Az adventi koszorún sok családban meggyújtják a gyertyákat. Csak az egész valahogy sokkal csendesebb, mint itt. A házak kidekorálása erősen meghaladja a Halloween előtti szintet. Szerintem van, aki sok ezer dollárt költ erre. A fényfüzérek mellett megjelennek az állatformák, körhinták, hóemberek, stb. De mindenből nagyon sok.

 

Szenteste otthon is a legszűkebb családi kőrben szoktunk ünnepelni, ebben ma sem volt semmi különös. De az idegen környezet, a tavaszias meleg és a tudat, hogy holnap sem találkozunk a nagyiékkal vagy holnapután a mamiékkal, azért mindent más fényben világított meg. A gyerekek közül ez csak az Annának tűnhetett fel, ő már jobban érti, mi történik körülötte.

 

Délelőtt elmentünk bevásárolni az ünnepi vacsorához. Már korábban írtam, hogy itt nagyok az áruházak és az élelmiszerboltokból is annyira sok van, hogy szinte soha nincsen tömeg. 24-én pedig otthon is nyitva vannak az üzletek kora délutánig. A bevásárlás után elmentünk fenyőfát választani. Ez az utolsó utáni pillanat volt a fentiek tükrében, hiszen két nap múlva elvileg már ki is kellene raknunk a fát. (Egyszer a Index írt cikket arról, hogy ki mikor szedi le a fát. Van, aki már 25-én reggel ezt megteszi. Most helyi viszonyok között ennek az inverzét tettük azzal, hogy csak ma díszítettünk fát.) Persze mi majd vízkeresztkor szedjük le a díszeket. Reméltük, hogy ma már nagyon olcsó lesz a fa, de nem így volt, talán 30%-ot spóroltunk. A fa nagyon szép, a típusát nem tudom. Biztosan nem norman fenyő, mert az ugyan szép, de nincsen illata. És biztosan nem douglas fenyő, mert annak ugyan van illata, de nem szép. Ez szép és illatos, nagyon tömör, a tűlevelek szinte selymesek.

 

A tömörség praktikus, mert kevés dísz is elég, és eltakarja a világítás fehér kábelét, amire nem figyeltem a vásárláskor. Halmos Balázséknak és a szüleinknek köszönhetően van egy kis szaloncukrunk (karamellás) és Zsuzsa készített nekünk díszeket is. Mi ezt kiegészítettük mézeskaláccsal (igazából ginger bread) és szárított narancs, citrom és lime szeletekkel. A díszítés puritán, de nagyon szép. Őszintén szólva egy vödör műanyag üveggömb olcsóbb lett volna a Wallmartban, de ez így sokkal szebb, és a sajátunk. A fát egy egyszerű léctalppal árusították, úgyhogy arra nem volt gondunk.

 

A vacsora hal volt, ahogy otthon is szoktuk. Mivel itt nincs karácsonyi halmánia, nem kellett érte verekednünk a nagycsarnok pincéjében vagy a Fehérvári út emeletén. Otthon többször csináltunk már ráczpontyot, itt most kirúgtunk a hámból és lazacot sütöttünk. Natúr sütöttem oliva olajon, csak egy kis fokhagymás sót szórtam rá. Majonézes krumpli és fokhagymás tejszínes szósz volt hozzá. A teríték kicsit tábori jellegű itt, nincsenek szép ünnepi tányéraink, de Linda szerint az egyik legfinomabb karácsonyi vacsorát sikerült összerakni.

 

Otthon mindig sütünk bejglit, ehhez itt nem kapni mákot. Vagyis Móni, a magyar barátunk egyszer már szerzett valahonnan, de furcsán érezte utána magát... Dió van, de darálónk nincsen. Végül is püspökkenyeret sütöttünk. Az nagyon jó lett, de legközelebb nem reszelünk almát a tésztába, és a mentás mandulát is érdemes lesz kihagyni. Pogácsát is sütöttünk, ahogy otthon. Ezen a sajttal volt baj: trapista helyett mozzarellát szórtunk rá, ami nagyon hamar megégett, de még éppen azelőtt kivettük a sütőből, hogy ez komoly gondot okozott volna. A mézeskalácsot helyettesítő ginger breadet már említettem. Azt Anna segített dekorálni Lindának citromos porcukorral.

 

Az Anna kivételével az ajándékozást még nem tartják számon a gyerekek, ez azt hiszem, egy kicsit megkönnyítette a nap lebonyolítását. Vacsora előtt Linda elvitte őket a játszótérre, én pedig a vacsorával együtt az ajándékokat is előkészítettem. Mindenki kapott calteches pólót, és még egy-két melegebb ruhadarabot, a gyerekek pedig foglalkoztató füzeteket kaptak még. Anna egy Twister nevű játékot kapott, amivel én még otthon nem találkoztam, de szinte biztos, hogy létezik ott is. A játék lényege, hogy a négy végtagunkat kell elhelyezni egy szőnyeg színes pontjain aszerint, hogy egy rulettkerék szerű tábla mit ró a játékosra. Nagy összecsavarodások állhatnak itt elő. Mi a The Big Bang Theory-ból és a Kiskirálylány-ból ismertük a játékot. Marci kiegészítő készletet kapott a fasínjeihez. Ez ugyan olyan, mint az otthoni fasín, 95%-ban kompatibilis. Az 5% annyit jelent, hogy egy-egy elem nehezen kapcsolódik, de ez szerintem a kínai gyártásnak köszönhet. Majd egy reszelővel kiigazítom. Bálint pedig fakockákat kapott, amin betűk és figurák vannak. Ez a tulajdonsága inkább az Annának lesz most izgalmas. Linda pedig kapott egy társasjátékot, ami a Big Bang Theory c. sorozathoz kapcsolódik. Kérdez felelek, nagyon jó, de csak azoknak, akik ismerik a sorozatot. Talán Linda szüleivel játszhatjuk majd otthon, illetve kettesben itt is elkezdtük használni.

 

Western Museum, 2012. december 22.

 

A karácsony előtti hétvégére nem terveztünk nagy programokat, de azért egy kicsit szerettünk volna kimozdulni otthonról. Amikor az LA Zoo-t látogattuk, akkor láttuk, hogy vele szemben van egy múzeum, ami a vadnyugattal foglalkozik. Linda megnézte most, mi jót tartogat ez számunkra. A téma első felütésre nem tűnt olyan izgalmasnak, de kiderült, hogy mégiscsak érdemes benézni. Nem mondom, ha valakinek csak 1-2 hete van Californiára, annak nem erőltetném a látogatást, de nekünk mindenképpen belefért.

 

A múzeum a vadnyugat meghódításával foglalkozik. Több témában is vannak kiállítások, több aspektusból is megvilágítják a kérdést. Mi a pincében kezdtük, mert a honlap oda ígért családi programot. Ezt valószínűleg egy kicsit félreértelmeztük, mert egy család kiállításáról volt szó. Egy kínai család lakásának berendezésével volt összerakva egy sarok. See-ék az 1800-as évek végén érkeztek Californiába, vegyes házasság, étterem először Sacramentoban, aztán LA Chinatownban, végül Pasadenaban. Több generáción végig lehetett ezt követni, családfával, és egy lelkes ükunokával, aki Kínát is bejárta, hogy összeállítsa az anyagot. A könyvszekrényben volt egy János Vitéz mesekönyv is. A gyerekeink viszont tényleg feltalálták itt magukat: be van rendezve egy éttermi rész, ahol volt kötényke, tányérok, edények, pénztárgép. Hosszú időt játszottak ezekkel teljes izgalomban.

 

Aztán végigsétáltunk a történeti részlegen, ahol bemutatták a vadnyugatot benépesítő nemzetiségeket: nagyon sok német és skandináv jött ide, aztán kanadaiak, és persze a keleti part régi telepesei. Külön fejezet Mexikó, aminek lépésenként az egész északi vidékét meghódította az USA. Fegyverek, cowboyok, rodeo. A nyugat meghódításának két fontos eszköze a spanyol marhák és a vonat volt, legalábbis ez derült ki a kiállításból.

 

Ami idevonzotta a tömegeket, mármint nyugatra, az az arany volt. Az aranymosást ki is lehetett próbálni. Berendeztek egy aranymosó vályút, amiben tányérral lötykölhettük mi is a vizes homokot, és benne valami vasötvözetet, ami az arany szerepét játszotta. Ez talán nekünk izgalmasabb volt, mint a gyerekeknek.

 

De ne feledkezzünk meg az őslakosokról, az indiánokról sem. Külön részleget szenteltek az indián kultúrának: képzőművészet, zene, hétköznapok. Arról sok szó nem esett, hogy milyen körülmények között adták át a terepet a nyugati hódítóknak. Azért annyi már kiderült számomra, hogy Észak Amerikában nem volt nagy népsűrűség Kolumbusz előtt. Az indián törzsek kisebb közösségeket alkottak, nem is voltak képesek komolyabb ellenállást kifejteni a hódítókkal szemben. Persze a sokkal erősebb Azték és Inka birodalom is hamar összeomlott az ismeretlen új ellenséggel szemben.

 

A végén megnézhettünk még egy kiállítást a vadnyugati filmek történetérő. 1930 és 60 között több ezer ilyen filmet forgattak. Tulajdonképpen ekkor alakult ki a hollywoodi filmipar. Ide is beraktak egy interaktív játékot: fel lehetett ülni egy nyeregbe, és zöld háttér előtt összefilmezték a kedves látogatót vadnyugati jelenetekkel. Szerintem viszonylag olcsón megoldható ma már a technika, és remek szórakozás kicsiknek és nagyoknak is.

 

Kutatás, 2012. december 21.

 

A legutóbbi laboros bejegyzésem után Antal Miklós barátommal több levelet váltottunk a témában. Sok izgalmas kérdést vetett fel, amiket érdemes lenne vizsgálnunk, de aztán le kellett hűtenem a lelkesedését: a felsorolt feladatok egy nagy kutatócsoport évtizedes tevékenységét vetítették elő. Viszont a levelezés végén arra bátorított, hogy zanzásítsam a neki leírtakat a lelkes olvasótáborom számára.

 

Azon is elgondolkodtam, hogy a kutatásunk vajon mennyire publikus. Amikor ideérkeztem, alá kellett írnom egy papírt, hogy titkokat nem teszek közkincsé. De szerencsére ilyen veszély nem áll fenn. A projectünk nem titkos, és a Miklósnak is bemutatott részletek mind fellelhetőek az interneten. Nem is igényel túl nagy energiát a megkeresésük. Úgyhogy készítek egy kis olvasnivalót az ünnepekre a tisztelt érdeklődőknek.

 

A kutatásunk a magas légköri ballonokhoz kapcsolódik. Sergio a szerkezet analízisét szeretné pontosítani, amihez megfelelő anyagmodellt igyekszünk kidolgozni. Egy korábbi doktoranduszával már éveket foglalkoztak ezzel a témával. A fiú már nincs itt, most Jun, a kínai post-doc és én foglalkozom ezzel. Jun fejleszti az anyagmodellt, én a tönkremenetelt vizsgálom. De erről már korábban is írtam.

 

Na de mik is ezek a ballonok? A magas légkörben alapvetően kétfajta léggömböt használnak. Zero-pressure ballont (túlnyomás nélküli ballont) és Superpressure ballont (túlnyomásos ballont). Mindkét esetben van egy óriási léggömb (100-150m az átmérő), amit héliummal töltenek föl. Mivel a kérdéses magasságban, 40km-en már nagyon ritka a légkör, az egész szerkezetnek nagyon könnyűnek kell lennie ahhoz, hogy maradjon elég felhajtó erő a hasznos terhek felvitelére.

 

Erre találták ki a Zero-pressure ballont. A könnyű szerkezetek nem tudnak nagyon erősek lenni, ezért magának a légballonnak a szerkezetéhez viszonylag gyenge anyagot használnak. A trükk az, hogy a ballont a felszínen feltöltik héliummal, de csak éppen annyira, hogy a sűrű légkörben legyen elég felhajtóerő a felszálláshoz. Ekkor a ballon felülete teljesen ernyedt, laza. Ahogy emelkedés közben csökken a környezet nyomása, úgy nő a bezárt hélium térfogata, míg a tervezett magasságban megfeszül a felület. A ballon megfeszüléséig a belső nyomás megegyezik a külsővel, tehát a ballon anyagára csak minimális erők hatnak. Ha megfeszül az anyag, és a belső hélium még mindig szeretne tágulni, akkor erre már csak a belső nyomás, és ezzel együtt az anyagban ébredő erők növekedésével van lehetőség. Ezt úgy kerülik el, hogy a szerkezet alján van egy lyuk, amin el tud távozni a felesleges gáz, a külső és a belső nyomás így mindig azonos marad. A hélium légkörnél kisebb sűrűsége biztosítja a felhajtóerőt, az így összeállított konstrukció miatt pedig kis erők hatnak a szerkezetre. A gond csak azzal van, hogy nappal felmelegszik a szerkezet és a gáz is, ami térfogat növekedéssel jár. A felesleges gáz ekkor eltávozik. Éjszaka viszont lehűl a hélium, amitől csökken a térfogata. Ekkor elernyed a szerkezet némileg és lejjebb süllyed addig, amíg a légkör sűrűsége meg nem nő annyira, hogy elegendő felhajtóerő hasson a szerkezetre. A folyamatos hőmérséklet változások miatt csökken a hélium mennyisége. Előbb-utóbb elfogy a hélium, vagyis kritikus érték alá csökken a mennyisége, és leesik az egész. Ezt lehet késleltetni azzal, ha egy tartályból utána pótolják a veszteséget, de az ilyen ballonok élettartama nem hosszú, néhány nap, esetleg hét.

 

A Superpressure ballonok abban különböznek, hogy itt túlnyomás alatt tartják a szerkezetet, és így nem fogy olyan gyorsan a hélium. Viszont erősebb ballon kell a nyomáskülönbség felvételére. Ezzel a megoldással lényegesen meg lehet növelni az élettartamot. A mai ballonok 1-2 hónapot is fent vannak a sztratoszférában.

 

A cél az, hogy hosszú, akár több éves időtartamra is fent tudjanak tartani ballonokat. Sokkal olcsóbbak, mint a műholdak, és sok feladat ellátására alkalmasak lehetnének. Jelenleg automata kísérleti laborokat emelnek velük a magasba rendszerint, de a helyzetüknél fogva nagyon alkalmasak lennének hírközlési feladatokra is.

 

A mi feladatunk itt az, hogy megvizsgáljuk, pontosan mennyire terhelhető az anyagot. Ehhez tudni kell, hogy egyáltalán hogyan alakváltozik, és hogyan megy tönkre. Ez egyik sem könnyű kérdés. A hagyományos anyagokra, főleg a fémekre elég jól működő modellek vannak, de a műanyagok mind másként viselkednek. Nem elég, hogy nem tartják magukat a Hook törvényéhez, de az alakváltozásuk erősen változik az idő múlásával. Annak idején Deák tanár úr a beton kúszását is egy műanyag fóliával demonstrálta, mert az alkalmas volt arra, hogy egy tanóra ideje alatt látványosan demonstrálja a jelenséget. A nemlineáris kúszás-relaxáció-folyás jelensége tovább bonyolódik azáltal, hogy nagyok az alakváltozások, és emiatt a megváltozott molekula szerkezet és annak kitöltöttsége is hatással van az alakváltozások mértékére. A hőmérséklet és a páratartalom is komoly tényező. Nem csak amiatt, hogy a hőtágulás változtatja a szerkezet méreteit, hanem megváltoztatja a kúszás sebességét is.

 

A tönkremenetelről általában annyit tudunk, hogy bizonyos anyag bizonyos nagyságú erő, vagy inkább feszültség felvételére képes. A leggyakrabban használt anyagok tönkremenetelét az egyszerű terhelési esetekben így meg is lehet határozni. Vannak anyagok, ahol inkább a megnyúlást figyeljük, mert a rövid rugalmas szakasz után a képlékeny határfeszültséget csak korlátozott megnyúlások mellett képesek viselni. Ilyen például a beton. Vannak anyagok, amiknek a tönkremenetele ezekkel a feltételekkel nem fogalmazható meg jól. Ilyen például az üveg, vagy a műanyagok, de teljesen más okból kifolyólag. Az üveggel az a baj, hogy egyáltalán nem tud képlékenyedni, ezért a törési feszültség elérésekor elpattan. A műanyagok egy része, mint az általam vizsgált „uncrosslinked” (bocsánat, magyar szakszót még nem találtam rá) polimerek viszont erősen képlékenyednek és kúsznak. A tapasztalat az, hogy a törésnél tapasztalt alakváltozások és feszültségek nagyon erősen függenek a teher felvitelének a módjától, elsősorban a sebességétől. Ez minden anyagnál tapasztalható, de a jelenségnek általában kicsi a jelentősége.

 

Érdekes módon az üveg rideg viselkedése és az erősen képlékeny műanyagok törését ugyan azzal az eszközzel lehet jól megközelíteni: a töréshez mekkora energiára van szükség? Ez a többi anyagra is igaz, de a többi anyagnál egyszerűbben is meg lehet fogalmazni ezt a feltételt. A vizsgálatok azt mutatják, hogy nem az anyagon végzett összes munka okoz tönkremenetelt, hanem csak az, amit az anyag eltárol magában. Ez az eltárolt energia pedig a töréssel fel tud szabadulni. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a felszabaduló energia szabad felületet hoz létre a korábban folytonos anyagban. Tehát azt az eltárolt energiaszintet keressük, ami már képes felszakítani az anyagon belüli atomi kötéseket. Tulajdonképpen az entrópiáról van szó: az anyagban összerendezett, felhalmozott energia szeretne újra szétoszlani a környezetében. Ennek a legjobb módja az, ha a törés során az atomi kötések megszakadásával eldisszipálja a felhalmozott energiát a környezetébe. Érezzük is a keletkezett hőt, az eltört acél mintadarabok egészen forróak.

 

Az üvegnél könnyű a dolgunk, teljesen rugalmas, elég megmérni, hogy mekkora energiát viszünk be a törőgéppel. Gondot csak az apró, láthatatlan hibák okoznak, melyek feszültségcsúcsokat eredményeznek az anyagban. Az erősen nemlineáris viselkedésű polimereknél sokkal nehezebb meghatározni az anyagban felhalmozódó energiát: a képlékeny és a viszkózus alakváltozások eldisszipálják a törőgéppel bevitt energiának egy részét. Tehát külön kell tudni választani a rugalmas és nem rugalmas munkát. De ez még így kevés. Azt is tudjuk, hogyha egy anyagot azonos erővel nyomunk minden irányból, akkor azt nem tudjuk eltörni. Erre a legegyszerűbb példa a víz: ha megfelelő cellába zárjuk, akkor minden oldalról azonos nyomás ébred, és a víz összenyomhatatlan, azaz „eltörhetetlen” lesz. Kicsit nehezebb elképzelni, de ugyan ez történik húzás esetén is. Mindez azt jelenti, hogyha az erő hatására megváltozik az anyag mérete, de az alakja azonos marad, akkor nem következhet be tönkremenetel. Ezt térfogati alakváltozásnak hívjuk. (A von Mises képlékenyedési feltétel tulajdonképpen ezt a jelenséget fogalmazza meg.) A tönkremenetelt az alak, pontosabban a forma megváltozása, és az ebből ébredő feszültségek okozzák. Az ilyen alakváltozást dilatációs alakváltozásnak is szokták nevezni. Van, aki ezt úgy fogalmazza meg, hogy a nyírófeszültségek hatására megy tönkre az anyag. Nagyon érdekes, de a fenti definícióból be lehet látni, hogy ha egy irányban húzunk egy rudat, és abban csak húzófeszültség ébred, a rúdnak a harántkontrakció miatt megváltozik a formája, és nem csak térfogati, hanem dilatációs alakváltozásokat is szenved, az ebből származó nyírófeszültség pedig szétválasztható a húzófeszültségtől.

 

Az eddig leírtak alapján az a feladatom, hogy megfelelő anyagmodellek és kísérletek segítségével meghatározzam azt az energiaszintet, ami az anyag tönkremeneteléhez vezet. Folyt. köv.

 

DVD, 2012. december 20.

 

Már otthon is tudtuk, hogy területkódok vannak rendelve a DVD-khez. Ezzel viszonylag ritkán lehet találkozni, nincs is annyira benne a köztudatban. Amerika és Európa külön kódon van, ezért az európai lejátszókon nem leget megnézni az Amerikába kiadott lemezeket. A számítógépek lejátszói is kódoltak. Annyi a segítség, hogy öt alkalommal lehet kódot váltani. Szoktunk a könyvtárból DVD-t kivenni, ezért át is váltottunk a helyi kódra. Ezt a gép felajánlotta az első DVD behelyezésekor. Nem különösebben terveztük, hogy vásároljunk filmeket, de a fenti körülmény ki is zárja, hogy otthon értelmesen tudnánk nézni ezeket a filmeket, hiszen otthon európai kódolásúak a lemezeink, és egy lejátszó csak egy kódon futhat, a váltás lehetősége pedig erősen korlátos.

 

Ma egy újabb érdekes jelenséggel találkoztunk: a lemez nem engedte magát lejátszani, mondván, hogy a gépünket potenciális másoló eszköznek tartja. Nem tudom, hogy pusztán számítógépen nem engedi magát lejátszani, vagy valamilyen szoftver nem tetszett neki. A kérdéses gépen szerintem nincs is archiváló program pedig.

 

Én úgy tudom, az egész felhajtás a kódokkal abból fakad, hogy különböző területeken különböző árszintet használnak, valamint a premiereket sem mindig azonosan időzítik. Kicsinyes dolognak tartom az egészet, különösen a nagy sebességű internet korában. Inkább csak rontja a közérzetet, és egy kis kényelmetlenséget okoz, vagy például ki is zárja a lehetőséget, hogy itt DVD-t vegyünk. Amikor bevezették a technikát a lemezek és a lejátszók is drágák voltak. Ma egy USB-s DVD író-olvasó $20-körül van, tehát kb. egy DVD film árából lehet előállítani egy másik kódon futó eszközt. És akkor ne is beszéljünk a terrabájtos winchesterekről...

 

Hétvége, 2012. december 15-16.

 

Az előző hétvégékhez képest most szerény programot szerveztünk. A gyerekek már reklamáltak, hogy szeretnének otthon játszani, főleg az Anna volt hangos ezen a téren. Mi sem akartunk most komoly programot csinálni, elvégre az elmúlt hetekben komoly kirándulásokat csináltunk. Azért otthon maradni sem akartunk, mert egyrészt a lakásban nincs annyi tennivaló, lehetőség, ami kitöltene két napot, másrészt a gyerekek teljesen kezelhetetlenné válnak, ha nem fárasztjuk el őket eléggé.

 

Az egész múlt héten nagyon bizonytalan volt az időjárás. Az időjárás jelentés még inkább. Hol esni akart az eső, hol a nap szeretett volna inkább sütni. A hétvégének így nehéz volt nekifutni. Végül is szombat reggel jó időt jósoltak egész napra, így elindultunk egy rövid túrára.

 

A Pasadena feletti hegyekbe mentünk, az Arroyo Seco canyonba. Ez egy völgy, ami egy vízfolyásban folytatódik át Los Angelesen. A vízfolyás persze az év nagyobbik részében száraz, de a felső szakaszon egy látványosabb patak csordogált. Lentebb nem tudom, hogy látszott-e ebből valami.

 

Nem ismertük a környéket, ezért először nem a legjobb ponton próbáltunk becsatlakozni a völgybe. Eléggé ipari volt a környezet a hegy lábánál, inkább a biciklisták rendezgették a felszerelésüket a parkolóban. A térkép szerint fentebb is volt egy belépési pont. Egy kicsit bonyolultan, de sikerült odaautóznunk. Ez a hely sem volt ideális, mert itt egy hatalmas elektromos telep mellett vezetett az ösvény a völgy irányába. Azért tovább nem keresgéltünk, nekivágtunk az útnak.

 

A hely szép volt, de nem különleges. Úgyhogy nagyjából azzal zárhattuk a túrát, hogy egy jót sétáltunk a hegyek között. Azért néhány apróságot érdemes megemlíteni. Pl. a hegyek csúcsán látszott némi hó. 2-3000m feletti csúcsok vannak felettünk. A völgybe beérve egy nagyon kellemes hangulatú sátorozó hely fogadott. Ez egy körbekerítetlen terület, nem kemping. Része a Pacific Trail Crest-nek, ami egy a nyugati parton végighúzódó túraútvonal. Aztán láttunk lovakat, az egyik oda is jött, hogy megsimogassuk. Mármint a lovasa hozta oda, látva, hogy milyen aranyosak a gyerekek. Az Anna lelkesen meg is simogatta, a Marci viszont félt. A Bálintot kevésbé érdekelte az egész.

 

Talán 2-3 órát sétáltunk, aztán hazaindultunk. Azért a reggeli hiszti után azzal zárta a sétát az Anna, hogy majd jöjjünk ide máskor is, mert milyen jó hely ez. Pedig annyira nem is volt jó... Sajnos Anna most abban a korszakban van, hogy mindig inkább máshova akar menni, mint ahova éppen megyünk. De szerencsére a végén mindig megjegyzi, hogy milyen jó volt.

 

Vasárnap A LACMA-ba mentünk. Ezt a város szépművészeti múzeumának nevezném. Jó néhány hete írtam, hogy ide kaptunk ingyenes belépő jegyet a gyerekeknek az aszfaltos múzeum látogatásakor. Mivel reggel esett az eső, úgy gondoltuk, hogy itt az ideje, hogy éljünk a lehetőséggel, és legalább újra meglátogathatjuk a custom hamburgerest. A reggelt elég kényelmesre vettük, így a múzeum előtt megebédeltünk a korábban már bemutatott helyen. Sajnos a gyerekek ízlését most sem sikerült eltalálni, de legalább mi jót ettünk. Lindával elgondolkodtunk azon, hogy vajon Budapesten lehetne-e üzemeltetni egy ilyen saját ízlésre összeállított hamburgerre szakosodott helyet?

 

A múzeumban a gyerek részt céloztuk be. Festeni, rajzolni lehet egy teremben. Ezt nagyon élvezték, végül is erre ment ki a játék. Mi pedig közben körbesétáltunk a koreai és a kínai gyűjteményen. Ezek vannak a játszóház mellett közvetlenül. Mi itt a gyerekekhez vagyunk kötve, mert az ő ingyenes belépőjükkel mi is bemehetünk.

 

A rajzolás után meg akartuk nézni az egyiptomi gyűjteményt is, de a gyerekek nem voltak jó formában, nem érdekelte őket nagyon a kiállítás. Szaladgáltak, kiabáltak, ami nem valami jó. Azért gyorsan végigmentünk néhány folyosón. A távol-keleti és közel-keleti gyűjtemények nem voltak annyira látványosak, engem csak az asszír domborművek nyűgöztek le. Viszont pár folyosóval arrébb láthattunk néhány kifejezetten jó festményt Európából: Rembrandt, Renoir...

 

Estére ismét kidőltünk, mármint mi, nem a gyerekek. Jó, hogy nem maradtunk otthon, mert akkor már délben cafatokban lógtak volna az idegeink. Nem jók ezek az esős napok...

 

Labor, 2012. december 7-14.

 

Most többen is vagyunk a labor szakítógépére. Emiatt időnként nagy a tülekedés, de most sikerült három napra megkaparintanom. Elkezdtem szisztematikusan elszakítgatni a mintadarabjaimat.

 

Először is legyártottam egy csomó mintát. Azt már korábban írtam, hogy kísérletezgettem a lézeres vágással. Az újabb nekifutásnál valami beállítás nem sikerült, mert a lézer nem vágta el a fóliát, hanem csak a védelemre szolgáló papírréteget. De ez lett a jó. A papír így sablonként szolgált ahhoz, hogy sniccerrel körbevágjam a fóliát. Ez jól sikerült, de azért macerás, különösen a papírréteg ragasztójának az eltávolítása.

 

Sergionak nem tetszik ez a fajta vagdosás, mert ugyan szépek a mintadarabok, de a NASA-nal azt mondták, nekik rossz tapasztalataik voltak a lézerrel. Úgyhogy most veszünk mintadarab vágó szerszámot pár ezer dollárért. Ez olyan mint egy pogácsaszaggató, csak kutyacsont alakú. Most is van egy ilyenünk, de az már régi és életlen, és kalapácsos. Az újat majd préselőgéppel kell használni. A kalapácsossal az a baj, hogy nem lehet elég egyenletesen vágni vele. Az élezés pedig nagyon nehéz, mert tökéletesen egy síkba kell esnie a teljes kerületnek. Az anyag érzékeny, de vágni nehéz.

 

A szakítógép használata sem egyszerű. A kísérleteket hidegben kell végezni, mert a valóságban is -50 C alatt szokott lenni 40km magasan. Van is ehhez klímakamránk, de az csak hűt, a párával nem tud mit kezdeni. Ez pedig gond, mivel a kamra ablaka hajlamos a páralecsapódásra, befagyásra, és akkor nem tudunk belesni a méréshez használt kamerákkal. Ennek elkerülése érdekében korábban azt találták ki, hogy tiszta nitrogénnel kell páramentesíteni a szerkezetet. Ezt az üvegre fújjuk egy csővel. Elég barkács megoldás, de működik. Nem tudom mennyibe kerül egy ilyen tartály gáz, de én négy mintadarabbal ki is ürítek egyet. A hűtéshez is nitrogént használunk, de az másfajta.

 

Az első kísérletekkel nincs is baj reggelente, mert éjszaka a kamra felveszi a környezetének az állapotát. Viszont mikor visszamelegszik -50 fokról, akkor lecsapódik a pára, és ráfagy mindenre, utána meg csöpög mindenhonnan. Áll a víz, a páratartalom meg felmegy 90% fölé. Az első napomon kifogyott a tiszta nitrogénes palack, és akkor nem is mertem -10 fok alá menni, így is gondom volt az ablak átláthatóságával. A magas páratartalom viszont hatással van a kísérleti eredményekre. A Sergio ebben nem nagyon hisz, de én látom az eredményeken. Viszont most szisztematikusan nem tudjuk kimérni, majd talán tavasszal.

 

Segionak ajánlottak egy cikket a NASA-nál, ahol törésmechanikával közelítik meg a problémát, azaz a fólia tönkremenetelének kérdését. Még szerencse, hogy szeptemberben én is így akartam, és akkor elolvastam egy könyvet a témában, ezért most hamar megértettem, mit is akarnak. A kísérletek azt mutatják, hogy ennek tényleg több értelme van. Mármint annak, hogy a törésmechanikában szokásos bemetszett mintadarabokat szaggassunk normál próbatestek helyett. Nagyon érdekes, hogyha csak megbököm az anyagot, akkor csak a szakadás helyét határozom meg, maga a szakadás folyamata olyan, mint a „hibátlan” anyagnál. Viszont ha bemetszem egész röviden, akkor a teljes tönkremenetel a bemetszés körül zajlik le.

 

Hát most jöhetnek az új kísérletek a bemetszett darabokkal, már programozom Matlab-ban a szükséges számításokat. Ez is egy remek új felfedezés számomra. Korábban csak C++-al dolgoztam. A Matlab nekem nagyon pongyolának tűnik. Emiatt gyorsan lehet vele dolgozni, de elég átláthatatlanná válik a kód nagyon gyorsan. Szerintem komoly, nagy feladatra nem valami jó. Kis rutinokra, kirajzoltatásokra és adatbeolvasásra viszont nagyon alkalmas és kényelmes.

 

Emancipáció, 2012. december 10.

 

Ma reggel Petros, a labortechnikusunk egy hölggyel jött be a laborba. Kicsit meglepődtem, mert a nőn a karbantartóknál szokásos szerszámos tárolók lógtak körben az övén. Aztán még jobban meglepődtem, hogy Petros asszisztenciája mellett létrára mászik, és egy lámpát kezd szerelni. Meglepő volt, mert miért nem oldja meg Petros maga az ilyen problémákat, másrészt eddig sehol nem láttam jól szituált 50 év körüli nőket ebben a feladatkörben. Nem véletlenül írtam hölgyet az elején: sminkelt, a lehetőségekhez mérten csinosan öltözött volt. Aztán persze magabiztosan forgatta a csavarhúzókat és visszafogottan káromkodott a szerencsétlen konstrukció miatt. Petrossal duóban küldték el melegebb éghajlatra a magasan kvalifikált designereket, akik a szerelhetőségre és a spotok szellőzésére nem sok figyelmet fordítottak...

 

Fel is sejlett Hinck Krisztián története, aki egy toronyház építkezésén látott acélvázat hegeszteni egy fekete nőt. És autószerelő műhelyben is láttam már lányt olajat cserélni.

 

San Diego 2, 2012. december 9.

 

A szállásunk érdekessége az volt, hogy helyi szokás szerint fafödém volt felettünk. Ezen keresztül elég aktív mozgásnak lehettünk fültanúi. Ez az otthoni előírások és szokások szerint elképzelhetetlen volna, de annyira azért nem volt zavaró.

 

A reggeli után elmentünk a Balboa parkba, ami San Diego kiránduló központja lehet. Itt sok a múzeum, kisebbek-nagyobbak. Vannak utcai zenészek és tenyérjósok. Mi most a Model Railroad Museum-ra voltunk kíváncsiak. Első sorban Thomas volt a cél, Marci nagyon rá van izgulva. Thomasból csak favonat és Lego volt, de sok más szép modellt láthattunk.

 

5-6 klub van egymás mellett, akik óriási helyiségeket rendeznek be. Különböző léptékűek a vonatok, vannak egészen nagyok kb. 6cm-es sínpár távolsággal, és kicsik is. A legkisebb modell az egyik modell ház tetején futó „játékvasút” volt, ami a modellvasút mellett imitált egy modell vasutat. Talán 3-4mm lehetett a sínpár tengelytávolsága. Tréfás kedvű modellezők készíthették.

 

A modelleket hobbiból építik a klubok. A belépőjegyből talán a rezsije jön ki a területnek. Adományokat gyűjtenek és feláldozzák a szabadidejüket a hobbijukra, ami persze valahol normális.

 

A modellezésnek csak a kisebbik része vonatok és a sínek kialakítása. A nagyobb munka a terepasztalok megépítése. Több stílust különböztettem itt meg. Vannak, akik meseszerű városkákat építenek, és vannak, akik valódi környezetet próbálnak reprodukálni fényképek és eredeti tervek alapján. Mindkettőnek megvan a maga szépsége.

 

Különlegességként Lego vasút is volt, ez csak ideiglenes kiállítás. Ez nagyon szépen volt megcsinálva. Három nagy híd: egy rácsostartós, egy ferdekábeles és egy faszerkezetű viadukt. Kísértetkastély temetővel, tűzoltóállomás, szakadék medvével, kikötő, toronyházak, horgászok, hattyúk, sárkányok és vitézek. Sok dolgot összesűrítettek, de szépen egymás mellé rendezték őket. A rácsostartós híd nagyon profi volt, a szerkezet nem csak kamu volt, valóban az hordta a terhet. A ferdekábelesnél ebben nem vagyok biztos.

 

A gyerekek itt is a favonatot élvezték a legjobban, ami persze otthon is van nekik... Szívesen irányítottak volna vonatokat, de erre csak egy helyen volt lehetőség, ott is csak annyi, hogy a vonat egy gombnyomásra futott egy kört. De már ezt is nagyon élvezték. Azért remélem, nem ez lesz a Marci hobbija, vannak sokkal jobb ötleteim.

 

Egy komoly hibája volt a helynek: a terepasztalokra általában egy felnőt magasságából lehet jól rálátni. Ahol van rámpa, pódium, ott is csak egy 6-8 éves gyerekek tudtak kényelmesen nézelődni. Valószínűleg ők is észlelték már a problémát, mert van egy új terepasztal, amit eleve úgy építenek, hogy kb. térd magasságában fognak futni a vonatok.

 

Pár hónapja arról meséltem, hogy milyen rossz itt a kávé. De azt kell mondjam, megváltozott a véleményem. A híg vackaikat is tele tudjak rakni úgy cukorral és karamellel, hogy élvezhető legyen, továbbá itt a múzeumban is sikerült olyan eszpresszót kapnom, ami egészen jó volt, ha nem is érte el egy átlagos olasz kávé színvonalát. Ráadásul különböző nektárokkal, szirupokkal lehetett édesíteni, ami egészen jó ötlet.

 

San Diego Sea World, 2012. december 8. update 1#

 

Tegnap este egy kis fejfájással küzdöttem, ezért ma kiegészítek egy-két dolgot.

 

Where the magic of fishes never end... Peppa Pig után szabadon. Várkonyi Petiék biztatására rászántuk magunkat, és eljöttünk San Diegoba a Sea World-be. Az érdeklődés meglett volna egyébként is, de a jegy ára és a távolság erős visszatartó erő. De Petiék annak idején, mikor itt voltak felfedezték, hogy év végén a napijegy árában éves belépőt adnak a következő évre. Ez azért jól hangzik akkor is, ha oda-vissza 250 mérföld körül van az út, ami majdnem egy tank üzemanyag a mi benzintemetőnknek.

 

A Sea World nem egy klasszikus állatkert, hanem inkább egy vidámparkhoz hasonlítanám. Csak itt sok az állat, mondhatni rengeteg. Sok tízezer egyed látható, ami vetekszik egy igazi állatkerttel. A különbség ott van, hogy ez egy üzleti vállalkozás, aminek profitot kell termelnie. Ezért a belépődíjak nagyon magasak ($78 a felnőtt, $70 a gyerekjegy), és tele van az egész terület ajándékboltokkal, élményfotózással, stb. Vannak különleges ajánlatok, pl. ebédelhetsz a gyilkos bálnák medencéje mellett potom $35-ért. A gonoszság talán az, hogy semmilyen ételt vagy italt nem lehet bevinni, ellenőrzik is a táskákat. Azért így is szendvicseztek bent rajtunk kívül is. De becsületükre legyen mondva, végigcsináltuk az egész napot úgy, hogy egy dollárt sem költöttünk bent, és szinte minden szolgáltatást igénybe vehettünk volna a „special offereken” kívül.

 

Már a térképen feltűnt, hogy sok látogatóra számítanak: a területhez tartozó parkoló majdnem akkora, mint maga a park. És amikor eljöttünk csaknem tele volt a parkoló, mégsem éreztük úgy, hogy tömeg lenne. Hatalmasnak nem mondanám, talán akkora az egész, mint a budapesti állatkert. Csak ahogy fentebb írtam, más a koncepció. Megjegyzem, a parkoló alapján 70-80%-os kapacitással működtek, és így sem kellett hosszú sorokat várni sehol sem. Pedig a terelő korlátok megvannak hozzá.

 

Az LA Zoo-nál panaszkodtam arra, hogy habár nagy a terület és a kifutók is tágasak, a látogató mégis keveset lát. Vagyis pont ezért lát keveset, az állatok el tudnak bújni. Ez állat-pszichológiailag biztosan jó, de látogatóként bosszantó, hogy csak bokrokat és odúkat látok, koalamackót meg nem. A Sea Worldben minden a látványról szól, ki szeretnék szolgálni a vendégeiket. De nem éreztem úgy, hogy emiatt az állatok intim szférája szűkülne, csak éppen okosabban, és valószínűleg drágábban vannak berendezve a kifutók. A medencéknek mindenütt vannak alsó, vízalatti betekintő felületei. Zegzugosak a kifutók, de a látogatók mindenhova be tudnak lesni.

 

A jövő évi bérlet biztos tudatában nem is próbáltunk mindent végignézni, hanem néhány fontosabb dolgot néztünk csak meg, de azt alaposabban. Én azt gondolom, hogy a teljes terület bejárása 2-3 napos program volna. A medencés show-kat szerettük volna megnézni elsősorban. Az LA Zooban és a Long Beach-i akváriumban csalódást okoztak ezek a mutatványok. Itt nem. Semmit sem bíztak a véletlenre, a görögök által kb. háromezer éve kifejlesztett színházat húztak fel három medence köré ahhoz, hogy a közönség tökéletesen élvezhesse a látványt. Van egy gyilkos bálnás bemutató, egy delfines és egy fókás. A fókásra nem is maradt időnk.

 

A gyilkos bálnákkal (orca wheal) kezdtünk, mert az Anna ebbe a csoportba jár az iskolába. A nézőtéren kb. 2000 ember fér el, a medence gigantikus, talán 15m mély is van. És ott úszkál hat óriási delfin. Merthogy ezek nem bálnák, hanem delfinek. Nagyok, talán 6-8m hosszúk lehetnek. Linda szerint a Free Villi c. filmben szerepelhetett az itteni „főnök”, Shamu. Szólt a zene, és a bálnák különböző kunsztokat csináltak az idomárjaikkal: szaltók, kiugrások, fröcskölések. Csak az volt zavaró, hogy az idomárok az üresjáratokban táncmozdulatokat lejtettek a zenére. Ez nekem nem hiányzott, de hát nem tudományos előadáson, hanem show-n ültünk. A fröcskölés fontos része a mutatványnak. Az alsó sorokra ki is van írva, hogy számítani kell egy kis vízre: soak zone. $8 dollárért adnak ponchot és lehet törölközőt is venni. Az állatoknak pedig be van tanítva, hogy fröcsköljék le módszeresen a közönséget.

 

A delfines medencét a nap végén, záróeseményként néztük meg. Kék delfineket használnak, amik nagyon okosan és szépen ugrálnak. Dupla szaltóra is képesek, piruetteznek, szinkron úsznak, stb. Itt a show már egy kicsit elnyomta a állatok látványát, majdnem egy színdarab kerekedett ki a mutatványból: kötélen ugráltak, úszkáltak az artisták. A mi betyárjaink a pusztában azon kunsztolnak, hogy két ló hátára állva lovagolnák, itt ugyanezt csinálják delfinekkel. Még egy papagájt és két varjút is belekevertek az előadásba, illetve volt egy fekete színű bálna fajta is, a pilot wheal, kb. akkora, mint a gyilkos bálna.

 

A delfineknek van egy medencéjük, ahol nincsen előadás, csak úszkálnak. Ezeknek adnak bójákat, amiket kidobálnak a medencéből, és várják, hogy a kedves látogatók visszadobják nekik. Nagyon szórakoztató volt, nem csak nekünk, a delfineknek is. Ezért a mutatványért nem járt nekik jutalomhal.

 

Egy külön épületük van a jegesmedvéknek, rozmároknak és egy fehér bálnatípusnak, a beluga wheal-nek. Ez az épület nagyon jó példa arra, hogy a látogató és az állat számára is jó környezetet teremtsenek. Egy sarkköri kutatóállomást imitálnak, illetve egy hajótörés színhelyét. Az egész vagy két szint mély, zegzugos, de jól be lehet járni, testközelbe kerülnek az állatok. A jegesmedve karnyújtásnyira ment el tőlünk a vastag üveg túlsó oldalán. Mellesleg az üvegek mindenütt kristály tiszták, nincsenek bemattulva, mint Long Beachen. Rozmárt soha nem láttunk korábban. Leginkább egy vízilóhoz hasonlít az értelmes tekintete, de az egész lénye inkább Rene-re emlékeztet a Halo halo c. angol sorozatból.

 

Annácskával felültünk az egyik hullámvasútra. Ez az egyszerűbb volt, felhúztak két toronyba, majd belecsúsztunk a vízbe. Persze jól eláztunk. Anna nagyon kérlelt, hogy üljünk fel, de a második lecsúszás után szeretett volna kiszállni, szerencsére vége is volt a körnek. Azért ehhez még kicsi. A körhintázás és a hálómászás jobban bejött neki. A Sesame street figuráiból kialakított körhinta nem pörgött túl gyorsan szerencsére.

 

Este 5 után jöttünk el, fárasztó nap volt. Csak a Bálint aludt a kocsiban idefelé jövet, csoda, hogy így bírták. De nem volt semmi reklamáció, valószínűleg a sok élmény miatt. Ma nem megyünk vissza, itt alszunk egy motelban. Kiszámoltam, hogy az oda-vissza út annyiba kerül, mint a motel, így megnézünk inkább holnap egy-két dolgot itt, San Diegoban. Sok a látnivaló, van egy vasút modell múzeum, szafari park, egy hadihajó és még sok más.

 

Cheesecake Factory, 2012. december 6.

 

Nos igen, ennek is el kellett jönnie. Tájékoztatok minden Big Bang Theory rajongót, hogy ma elmentünk a Cheesecake Factoryba. Mert tényleg van egy ilyen Pasadenaban, ha nem is Penny szolgál fel, és a hely csak nyomokban hasonlít a sorozat béli színhelyhez. Legalább a felszolgálok ruháját átvehették volna a hoolywoodiak... Annyiban azért hasonló a helyszín, hogy ez egy igényes hamburgerező, mondhatni étterem.

 

A bejáratnál csinos hoszteszek várják a vendégeket, és kérdezik hogy hány személyre kérünk asztalt, és hogy kérünk-e etetőszéket vagy ülésmagasítót. Amíg megterítik a megfelelő asztalt, addig a kedves vendégek bámulhatják a cheesecakeket, amiből elég komoly választékuk van ízlésesen bemutatva egy cukrászpult mögött. A helyi tortafelhozatalnak eddig csak a valószerűtlen színű, ijesztően ízléstelen változatával találkoztunk, talán csak a tanszéki buli tortája volt ez alól kivétel. Itt viszont egytől-egyig nagyon szép torták voltak, mint később kiderült, az a három amit megkóstoltunk nagyon finom is volt. Kisebb ácsorgás után az asztalunkhoz vezettek, sajnos színezőt itt nem kaptunk és rajzfilm sem ment a tévében. Ez egy rendes étterem, nincsen tévé, halk jazz szólt a háttérben. Lenyűgöző momentum volt, amikor a boxos asztalok közötti folyosón egyszerre három-négy elegáns fehér kötényes pincér hasonló mozdulattal szolgálta fel a vacsorát. Szóval az első benyomásunk jó volt.

 

Sajnos a gyerekek nem voltak jó formában, pedig a fiúk aludtak délután. A Bálint mégis kicsit hisztis volt. Az Anna pedig nagyon. Nyafogott, nem akart enni, ide-oda kúszott. Talán a Mikulás okozta várakozást nem tudta kezelni, vagy front van.

 

A kínálat mondhatni szokásos: hamburgerek, staekek. De itt tészták, halak, saláták és levesek is vannak. Komoly a koktél választék és egyéb italokba sem szűkölködnek. Ez is hasonlít a filmre. Mi nem nagyon kísérleteztünk, a Marci corndogot kapott (virsli kukoricalisztes bundába sütve), az Anna pizzát, mi pedig glamburgert (a hamburgerre időnként kitalálnak valamilyen egyedi nevet), Bálint meg csipegetett a maradékokból. Érdekesség, hogy a corndog mellé sültkrumpli helyett lehetett gyümölcskoktélt választani, a hamburger mellé pedig salátát. Azért az mégis csak egészségesebb. Az Anna kivételével mindenki jót evett és jól lakott. A hamburger csodás volt. Az igaz, hogy kétszer annyiba került, mint a McDonald's legnagyobbja, de kétszer akkora is volt, és nagyon finom is volt. Én kéksajtosat ettem szalonnával.

 

Tökéletesen jóllaktunk, amiben nem csak a nagydarab húspogácsa segített, hanem az Anna pizzájának maradéka is. De azért akartunk tortát is enni, hiszen mégis csak a Linda szülinapját ünnepeltük. Végül is elvitelre kértük. Kértünk az „eredetiből”, aztán egy kávés-kakós kombinációt és egy Linda-nak nevezett csokitortát, ami nagyjából csokis piskóta és párizsi krém kombinációja volt. A szeletek hatalmasak, még egy kicsi maradt is a hűtőben.

 

Gyerekekkel nem egyszerű a hely, és nem is olcsó, de valamilyen ünnepi alkalommal még szeretnék elmenni. Ezek a torták fantasztikusak és a hamburgerük is különösen jó.

 

Jó ideje van már annak, hogy a Lindával arról beszéltünk, hogy a Daubnernek itt komoly perspektívái lennének, hiszen elég gyenge minőségű a helyi cukrászdai felhozatal. Annyiban korrigálnom kell ezt az álláspontot, hogy azért van minőségi torta is, csak nehezen elérhető, és mondjuk a Daubnerhez képest szűk a kínálat.

 

Csillagok háborúja, 2012. december 4.

 

A csillagok nagyon fontosak, mondhatni vérre megy a játék. Most az internetes piacról beszélek, ahol a vásárlók csillagokkal minősítik a termékeket és az eladókat. Korábban is gondoltam, hogy írok erről pár szót, de most különös aktualitása lett, miután leminősítettem egy eladót.

 

Történt az, hogy elszakadt a régi jó Casio órám szíja. Lassan olyan lesz ez az óra, mint öregapám fejszéje: elhasználtam két szíjat, a tokot is cserélni kellett, sőt, egyszer elemet is a 20 év alatt. Szóval elszakadt a szíj, amiből otthon van egy tartalék, mivel nyáron a tok cseréjekor az eladó rám tukmált egy szíjat is potom áron, merthogy úgyis jól fog az jönni. És igaza volt, egy kommentelő meg is jegyezte, hogy gyakrabban cserél szíjat, mint elemet ezen az órán. De sajnos a szíj Pesten van, és pont akkor szakadt el, amikor a Balázsék már itt voltak, úgyhogy kerestem az Amazonon. Rendeltem is egy textil heveder szerű dolgot, hátha az tovább bírja, mint a műgyanta. És még olcsóbb is. A szíj szépen megjött, kifejezetten gyorsan. Csak amikor ki akartam cserélni derült ki, hogy a DW5600-as órákat már egy ideje 16mm-es szíjjal gyártják, az enyém pedig 18mm-es. De semmi gond, gondoltam kérek az eladótól hosszabb tüskét. Úgyis ráírta a csomagolásra, hogy bármi gondom van, írjak emailt, és ő segít. De nehogy eszembe jusson kevés csillagokat osztogatni! De válasz nem jött, a második emailomra sem. Ezek után egy helyi órás $5-ért kicserélte a tüskét. Bosszús hangulatomban felmentem az Amazonra, és adtam nekik 2 csillagot az ötös létrán. Na, rögtön jött a válaszemail. Bocsánatot kértek, és felajánlották, hogy visszatérítik a szíj árát. Én ezt nem tartottam szükségesnek, hiszen tudom használni, és az egész nem volt nagy költség, csak hát a bosszúság. De mire ezt megírtam, már vissza is térítették a szíj árát, a postaköltséget és a plusz költségemet is. Csak vegyem le a két csillagot. Hát levettem...

 

Szóval a vásárlók figyelik a csillagokat és a véleményeket. Ha egy eladó 90-95% alá megy, akkor azt elkerülik. A termékeknél pedig azt figyeltem meg, hogy ha valami 3,5 csillag alá kerül, annak erősen elkezdik csökkenteni az árát. De fordított helyzet is van. Ha valamiről nagyon sok a pozitív vélemény, akkor annál emelik az ára, pláne így karácsony előtt. Láttam olyan terméket, aminek az ára most több mint a duplája, mint 1-2 hónapja. Ami meglepő, hogy ez a termék most Magyarországon a harmadába kerül az itteninek, ami egy számítástechnikai dolognál több, mint meglepő. A fordítottja szokott lenni.

 

Tehát valamennyire működik a „vásárlói könyv”. Az Amazonon csak az adott vásárláshoz kapcsolódóan véleményezhetsz egy eladót, tehát csak úgy nem írogathatsz be. Véleményt nem lehet módosítani, csak törölni. A termékeknél még nem próbáltam ezt ki, de úgy látom, hogy ott belejavítanak mások.

 

A fordított helyzet is működik, de azt az internetes vásárlásnál még nem találkoztam ezzel. A bankok és az ingatlanosok lecsekkolják a klienseket. Van valami adatbázisuk. Az is baj, ha rossz a rental vagy credit history-d, meg az is baj, ha nincsen. Pl. én most építem a credit history-mat: van egy úgynevezett safety creditcardom, aminek a hitelkeretét én biztosítom, de a kamatot nekik fizetném, ha késnék. Viszont épül a creditem...

 

Getty Villa, 2012. december 2.

 

Pár hete Balázsékkal jártunk a Getty Centerben, most a Getty Villat latogattuk meg. Lassan ideje lesz utána nézni, hogy pontosan ki is volt Getty. Annyit már most tudunk, hogy van egy alapítványa, ami kulturális létesítményeket támogat, pl. a Science Centert is. Magánszemélyek és magánalapítványok komoly támogatást nyújtanak közintézményeknek és közfeladatokat ellátó magánintézményeknek. Erről később írok még. Érdekesség, hogy magángyűjteményekről van szó, de sem ide, sem a Getty Centerbe nem kellett belépőt fizetni. Parkolási díj van, $15, de ez elhanyagolható más belépőkhöz képest. Ráadásul most familly weekend volt, emiatt a parkolási díjat sem kérték. Viszont fontos, be kellett regisztrálni interneten a belépéshez!

 

A Getty Villa egy Herculaneumi római villa másolata. Európai szemmel nézve barbarizmus, amit az amerikaiak műveltek: képesek voltak egy az egyben felhúzni egy ókori villát. A berendezés persze kicsit más, de külsőre igyekeztek lemásolni egy lehetséges korabeli villát. Erről a kérdésről szoktunk vitatkozni a Lindával. Szerintem az emberek túlnyomó többsége semmit nem ért a térdig érő falakból és a vörös-fehér kőporos felszórásból. Ez is egy fajta visszaépítés, csak éppen semmire sem jó. Azt mindenki tudja, hogy a rómaiak sem alaprajzban laktak. Kell a térbeliség akkor is, ha csak valószínűsíteni tudunk állapotokat. Ha a régész-építészettörténész-művészettörténész szakma ennyire nem bízik a kutatási eredményeiben, akkor az nagy baj. Szóval én nem értek egyet a Velencei cartával, több kárt okozott szerintem, mint hasznot. Úgyhogy én élveztem ezt a barbár tettet, és örültem, hogy beleélhettem magam egy ókori villa miliőjébe. Egyébként jó ízléssel keverték a modernt a klasszikussal: pl. római burkolat vezetett a látszóbeton parkolóházba. Mind a kettő jól harmonizált a villa körül elterülő buja parkkal.

 

Azért lehet, hogy a tulajdonosok is kicsit túlzásnak érezték a visszaépítést (ami persze csak elvi visszaépítés, hiszen Herculaneum 10000 km-re van innen), vagy sok kritikát kaptak miatta, mert a Getty Center egy ízig-vérig modern múzeum. Pár száz év múlva korunk etalonjaként fogják emlegetni valószínűleg.

 

A Getty Villaban Pompeii kiálítás látható még pár hétig, ezt szerettük volna megnézni elsősorban. De ezen kívül komoly állandó ókori kiállítás tekinthető meg. Görög, etruszk és római alkotások láthatóak. Mondhatni a szokásos dolgok: szarkofágok, vázák, szobrok, domborművek... De nagyon jól összeállítva és szépen restaurálva. Sok videóval és minőségi képanyaggal kiegészítve. De a legjobb az, ahogy a gyerekekkel foglalkoznak. Komoly játszóházat rendeztek be itt is, ahol vázát festhettek filctollal, színezhettek és árnyjátékozhattak. Idősek is bekeveredtek ide, akik szemmel láthatóan élvezték, hogy interaktív módon is kapcsolatba kerülhetnek a kiállított darabokkal.

 

Sajnos az eső miatt a családi programok nem nagyon tudtak kibontakozni, de a játszóház és a csákókészítés jól lekötötte a gyerekeket. Mi pedig felváltva megnézhettük Pompeii kincseit.

 

Sergio, 2012. december 1.

 

Szerdán jött egy köremail a Sergiotól, hogy szeretettel várja a kutatócsoport tagjait és családtagjait vacsorára. A fiúk azon gondolkodtak, hogy mi is lehet a meghívás mögött, mert korábban nem volt ilyen alkalom. Végül is semmi különös nem volt, Sergio egy filmet szeretett volna közösen megnézni és talán némi csapatépítés is volt a cél, hiszen elég népes lett a kutatócsoport az elmúlt hónapokban.

 

Sergio Pasadena egyik nagyon szép részén lakik, ahol nem jártunk még korábban. Ezt a részt valahogy a pár hete az egekbe magasztalt dél Pasadena – észak San Marino és a mi South Pasadenank közé pozicionálnám. A lakás nagyon elegáns volt, illik egy olasz professzorhoz.

 

Jót ettünk-ittunk és beszélgettünk. Aztán megnéztünk egy filmet. Spilberg Amistad c. filmje volt, ami arról szól röviden, hogy Afrikából Amerikába hurcolt rabszolgák próbálnak kiszabadulni rabságukból. Sok kérdést vet fel a történet, ezért szerette volna Sergio, ha megnézzük közösen.

 

California Science Center, 2012. december 1.

 

Két hete már megpróbáltuk megnézni az Endeavourt, de akkor nem jött össze, be se jutottunk a körzetbe az útlezárások miatt. Most ezzel szerencsére nem volt gond, és előre foglaltunk is helyet az űrsiklóra, mármint a kiállítási területére való belépésre. Ez kellett is, mert enélkül nem lehetett bemenni. A múzeum egyébként ingyenes, de a helyfoglalásnak van egy díja, ami $2 fejenként.

 

Ezt a múzeumot is nevezhetném a helyi természettudományi múzeumnak, mint ahogy azt már a dinoszauruszosnál is tettem. Itt valószínűleg 3-4 múzeumból fog összejönni az, ami nálunk, Bécsben vagy Londonban egybe van rakva. De itt külön-külön akkorák, mint a másik három.

 

Nem volt időnk teljesen bejárni a múzeumot, a gyerekek annál hamarabb elfáradtak. A következő részeket tudtuk megnézni: földrengés, űrkutatás, emésztés. De mindegyik helyen el tudnék tölteni legalább fél napokat, mert sok az interaktív dolog. Hétköznap lenne jó jönni, mert akkor kevesebb a látogató.

 

Kezdjük a földrengéssel. Igazi mérnököknek való részleg gyerekekre faragva. Nem csak a földrengésről van szó, hanem pl. energiafelhasználásról is. Lehetett boltívet építeni szivacskockákból, volt hőkamera, meg lehetett tekerni dinamóval energiatakarékos és hagyományos izzókat, stb. De a legérdekesebbek a földrengéses dolgok voltak. Volt egy szimulátor, ahol, miközben egy csinos építőmérnök néni videón magyarázott a földrengésekről, időnként megrázták alattunk a padlót. Lehetett kicsi házakat építeni merevítéssel és anélkül, aztán azt is meg lehetett rázni. Volt egy homokkal teli doboz, ahol a folyósodást lehetett megnézni a rázás következtében. Aztán egymás mellé raktak két hasonló vázas szerkezetet különböző sajátfrekvenciával meg egy frekvencia mérővel, és lehetett rázogatni, hogy mikor melyik kezd belengeni. Ezekre emlékszem, de voltak más dolgok is. Azt hiszem, az építész vagy a mérnök képzésben is fel tudnánk használni ezeket az eszközöket. Fontos tanulság: itt nem csak a tartószerkezetekkel foglalkoznak a földrengés kapcsán, hanem a csatlakozó gépészeti berendezésekkel is, elsősorban a vízzel és a gázzal.

 

Aztán továbbmentünk a repülők és az űrhajók felé. Ez maga volt a csoda. Nem is reméltem, hogy valaha látni fogom az amerikai űrkutatás mérföldköveit, de azt hogy egyszerre lesz erre alkalmam, arra igazán nem számítottam. Ki van állítva a Mercury 2 (ebben egy majmot lőttek fel), a Gemmini XI. (az első randevúzó amerikai űrhajó) és az Apollo 18 (ez egy Szoljuzzal randevúzott). Ez volt a harmadik Apollo, amit láttunk, de ez volt az első, ami járt is az űrben. És aztán az Endeavor, amit pár hete szállítottak ide. Csodálatos látvány mindegyik, már ha belegondolunk, hogy ezek hol jártak, mielőtt kiállították őket. Látszanak rajtuk a visszatérés égésnyomai, stb. és egészen közel lehet hozzájuk menni, egy plexi burával vannak beburkolva. Az a megdöbbentő, hogy az űrsiklót leszámítva nagyon kicsi mindegyik.

 

Ehhez a témához kapcsolódóan sok dolog van még. Szkafanderek, két vadászrepülőgép (az egyik egy F20-as, a másik nem tudom mi), a Wright fivérek repülőjének a replikája. Volt egy kis modell, ahol szárnyakat lehetett mozgatni légáramban, és volt űrhajó szimulátor is. Abba talán legközelebb beülünk, de szerintem a gyerekeknek még egy kicsit korai, nem biztos, hogy kibírnák sírás és hányás nélkül.

 

Az űrsiklónak külön csarnokok építettek, és külön termeket rendeztek be. Az összes küldetésről vannak képek, bemutatják a felszereléseket, és berendeztek egy komplett irányítóközpontot is. A csarnok csak ideiglenes, voltak makettek a tervezett létesítményről. Egy komplett kilövésre kész rakéta lesz majd láthat, pontosabban az űrsikló a kilövő rakétákra szerelve.

 

A három űrhajó megdöbbentően kicsi, az űrsikló viszont megdöbbentően nagy. A Mercuryban nehezen tudom elképzelni, hogyan ült be akár csak egy ember is. A Gemminit annak idején kétüléses sportkocsinak nevezték, de igazából kisebb, mint egy autó. Legalább is a belső tere. Az Apolloba is csak cipőkanállal fér be a három asztronauta. Az Endeavour-ba nem lehet benézni, fel van emelve magasra. De az egész gép hatalmas és ormótlan, de lenyűgöző.

 

Az emberi test működésével kapcsolatban is be van rendezve több kiállítás. Mi az emésztést és a reprodukciót bemutató részt néztük meg, mielőtt betértünk a játszóházba. Elég naturalista módon bemutatták is az embrió különböző fázisait, vagy hogy mi történik egy almával, miután a szánkba kerül.

 

A kertészek lombfújója

 

Csak most írom le, de már régóta szöget ütött a fejembe a kérdés: miért használnak lombfújót. A kertészek szó talán kicsit túlzás a címben, mert ezek általában nem szakképzett valakik, akik alkotó erővel építik, gondozzák a kerteket, csupán lenyírják a füvet, locsolják, stb.

 

Szóval a lehullótt falevelet és a lenyírt füvet, és minden mást, amit mi söpörni szoktunk, itt nem söprik, hanem benzinmotoros lombfújóval összefújják. Még nem világos, hogy hova fújják, de a Linda már látni vélte, hogy össze is gyűjtik, nem csak a szomszédhoz kavarják át.

 

Az egész azért furcsa, mert gyakran minimális valamit üldöznek a hasznos légárammal, aminek az előállítása rendkívül zajos és büdös is. A társasházunk belső udvarában igazán nincsen sok lehullott falevél, de azért hetente itt is összekavarják azt a lombfúvós emberek. Látható, hogy a feladatot egy seprűvel gyorsabban és egyszerűbben el lehetne végezni, de én még seprűs kertészt nem láttam sehol.

 

Az egész biztosan azért van, mert itt nagyon motorizáltak. Mindenre van valami gép, vagy átalakított autó. Láthatóan szeretik a gépeket. És biztosan egy kicsit le is nézik a seprűt, hiszen olyanja bárkinek lehet és bárki tudja kezelni. Viszont egy lombfújóhoz erős hát kell és sok benzin.

 

Szeminárium, 2012. november 30.

 

Már régen írtam a pénteki szemináriumokról. Pedig mindig van valami tanulságos az előadásokban, akkor is, ha egyáltalán nem értek az adott témához. Két hete például rakéták szárnyáról leváló légörvények áramlásáról volt szó. Egy francia professzor tartotta. Ebből nem igazán értettem semmit. Kitaláltak valami örvény típust, ami leír bizonyos jelenséget a rakétáknál. Az előadás utáni kérdések alapján úgy éreztem, hogy a témában jártasabbak sem tudtak sokat kezdeni az elhangzottakkal. De érdemes volt beülni, mert az utolsó öt percben láthattunk egy videót. A videón egy performance volt, amin egy raszterben lerakott fúvókákkal teli helyiségben ritmusra jöttek ki az előadó által bemutatott légörvény füstgomolyagok.

 

A mai előadástól sokat nem vártam, mert az előadó nem tűnt túl jó kiállásúnak. De már az első percekben kiderült, hogy jó a stílusa és a humora. Puha polimerek nagy alakváltozásaival foglalkozik. Vannak műanyagok, amik nedvesség hatására nagy alakváltozásokat szenvednek, és ezt kihasználva nagyon érdekes jelenségeket lehet produkálni. Csináltak bi-metál szerű kapcsolókat és átpattanó membránokat.

 

Hárommal ezelőtt pedig olyan anyagokat mutatott be egy professzor, amiknek a Poisson-tényezője 1-nél nagyobb. Elvileg ilyen anyag nincs is, de mégis van. A bemutatott anyagok nem voltak igaziak, csak lehetséges rácsrendszereket mutatott be az előadó. Olyan ollós elrendezésekről van szó, ahol a molekulák úgy fordulhatnának el csuklók körül, hogy a haránt irányú alakváltozás akár meg is haladja a hosszirányút.

 

Tél, 2012. november 30.

 

Napfényes California. Ez az egyik állandó jelzője az államnak. Meg a Golden State a másik, ami a múltjára utal. Tényleg sokat süt a nap, de sajnos nem állandóan és nem mindenütt. Vasárnap arra értünk haza, hogy Pasadena ködbe borult. Ilyet korábban nem láttunk itt. És ma délután is köd volt. A nap egész héten nem sütött ki, szinte végig borult volt az ég. Úgyhogy itt a tél. A hegyekben már hó esik, a Yosemite nemzeti park egyes utait már hetek óta lezárták. Ha minden jól megy, talán szánkózhatunk is, állítólag a Big Bear Lake-nál erre jó lehetőségek vannak, és nincs is messze.

 

A baj, hogy az eső is esik. Ennek persze van, aki örül, például a kertészek. Télen állítólag gyakran esik, ami segíthet a szép zöld gyepek ápolásában. Én viszont biciklizem, amihez nem jön jól az eső. Már volt alkalmam elázni, úgyhogy pár hete vettem egy esőnadárgot. Szükség is volt rá ma és tebnap reggel. Nem kifejezetten biciklizéshez van kitalálva, de legalább nem ázott át a farmerem, csak a cipőm. De ez nem volt rendes erő, csak drizzle, sover azaz szemerkélés. Nincsen hozzá hideg, és a páratartalom sem nagyon magas, úgyhogy nem különösebben zavaró. A kezem sem akart a kormányhoz fagyni, habár már kesztyűm is van.

 

A helyiek különbözően viszonyulnak az időjáráshoz. Vannak a fiatalok között, akik a kánikulában is kötött sapkában jártak. Ez gondolom divat, amit már nem követek. És most is sokan térdnadrágban, pólóban jönnek az egyetemre, pedig azért hűvös van. Alapvetően mindenki eldönti, hogy milyen időt szeretne, és a szerint öltözik. Ennek persze a vége a nátha, az influenza, és ezek kombinációi lesznek. Ehhez melegebb időben hozzá járul a klíma és a jégkocka mértéktelen használata. Jó tanács: az üdítőt jég nélkül kell rendelni, mert különben egy fél literes kólából 3 deci csak a jég lesz. És anélkül is elég hideg az üdítő.

 

Melegben az egyetemen is megy a klíma. A karbantartóval hetekig játszottuk, hogy ő letekerte 65 fokra, én meg feltekertem 85-re. A végén otthagyta 79-en, ami még egész jó. Mert mikor lejjebb volt, akkor kifejezetten fáztam a szobámban. Miközben kint forróság volt, pulóverbe kellett bújnom. Most nem megy semmi nálam, így legalább nem búg a ventilátor. A laborban viszont még mindig variálnak, nem tiszta, hogy a fűtés vagy a hűtés a cél. Azért mostanában gyakran fázik a kezem a szobámban a nap végére, talán egy kis fűtés jól jönne nekem is.

 

Az egyik kollégám a kutatócsoportból a keleti partról származik. Ő azt mondja, már elege van a meleg télből, hiányzik neki a téli hideg és a hó. Nekünk még nem. Különösen nem a tavalyi tél, ami után keményen rá kellett fizetni a gáz átalányra.

 

A gázszámlánk eddig $10 alatt volt, ami most biztosan emelkedni fog, mert időnként begyújtunk. Nincs komoly fűtése a lakásnak. Középen, a nappali és a közlekedő között van egy gázkályha, ami meleg levegőt fúj. Reggelente bekapcsoljuk negyed órára, és néha este is.

 

Caltech, 2012. november 21-28.

 

A múlt heti kutatócsoporti szemináriumon egy félig-meddig külsős ember tartott előadást. Michael egy fizikus, aki nem egyetemi ember, saját cégében dolgozik. De szorosan együttműködik pl. JPL-el, ami a NASA egyik fontos kutatóhelye itt Pasadenaban. Az nem egészen tiszta, hogy angol vagy amerikai, de minden bizonnyal mindkét helyen folynak a fejlesztéseik. Azért került Sergiohoz, mert bizonyos űrszerkezetekkel foglalkozik egy ideje, és felmerült benne, hogy PhD-t csináljon. Nem frissen végzett, kb. 40-45 éves lehet.

 

De mi is az, amivel foglalkozik ő és a cége? Miniatűr, személyi műholdat fejlesztenek. A koncepció az, hogy bárkinek lehet egy kis műholdja, amit olcsón feljuttathat az űrbe. Ezeket az eszközöket aztán úgy használnák, mint az interneten a megosztott hálózatokat, kapacitásokat, vagy mint az open source programokat. A sok felhasználó olcsón és hatékonyan tudna eredményeket elérni erős közösségi kontroll mellett.

 

Ezek a kis műholdak pontosan akkorák lennének, mint a magyar MASZAT, azaz 10x10x10cm, esetleg ekkora modulból sorolt kicsit nagyobb darabok. Én csak lapítottam, nem akartam jelezni, hogy miközben a Caltech a Marsra küldött egy rovert idén, addig a BME-nek végre sikerült egy ekkora műholdat felküldenie valamelyik űrügynökséggel. Egyébként a terv szerint ezek a kis magánműholdak is kb. annyit tudnának, mint a MASZAT: jeleket tudnak leadni, van néhány érzékelőjük, esetleg egy kamera.

 

Nagyon izgalmas dolgokon gondolkodnak. Pl. abban, hogy a műholdakat nem is a földön szerelnék össze, hanem egy automatával az űrben. Meghatározott modulokból lehetne építkezni, és egy térbeli nyomtató az egész köré nyomtatna egy vázat. A rendszert egyszer fel kellene küldeni, de utána a megrendelő rövid időn kaphat egy műholdat a saját igényei szerint összeállítva.

 

A projekt bizonyos értelemben kezd komolyra fordulni. A KickStarteren számottevő támogatást szedtek már össze, ami eredményességi kényszert is jelent a fejlesztők számára. És van hátterük, hiszen egyetemek és a NASA is együtt működik velük.

 

A múlt hét szerdát hosszú hétvége követte, ennek élményei lentebb olvashatóak. Ma újra volt szeminárium, amit Jun, a kína postdoc. tartott. Vele együttműködünk elvileg. Egyenlőre ez csak annyit jelentett, hogy együtt tanuljuk ki az eszközök használatát és megosztjuk a szakirodalmat. Én a törési feltétel felállításával foglalkozom míg Jun az anyagtörvényt finomítja. Az én munkám épül az övére, de mivel Sergio egy korábbi doktoranduszának a munkáját folytatjuk, Juntól függetlenül is tudok haladni.

 

A szeminárium után konzultáltunk Sergioval. Tisztáztuk, hogy az elmúlt hetekben megszerzett tapasztalatok alapján a most rendelkezésünkre álló eszközökkel elkezdjük a méréseket. Még vannak hiányzó eszközök és a nálunk lévő anyag sem tökéletes, de az így végzett mérések kvalitatíve jók lehetnek, ha kvantitatíve lesz is bennük hiba. Úgyhogy a következő hetekben sokat fogok laborozni és Mathlabozni az eredmények feldolgozásához.

 

Mojave sivatag, 2012. november 25.

 

A nagy Grand Canyonos kirándulás utolsó állomása a Mojave sivatag lett. Maga a sivatag egy óriási terület négy állam határán: California, Nevada, Arizona és Utah. Mojave National Preserv néven elkülönítettek egy természetvédelmi területet California keleti részén. Ez útba esett most nekünk, így vasárnapra ezt a helyet terveztük meglátogatni.

 

A látogatás kicsit nehézkesen indult. Egy homokdűnés részt szerettünk volna megnézni, de kerülő úton akartam megközelíteni, hogy minél többet láthassunk a parkból. Azonban a kerülő út kb. 10 mérföld után le volt zárva. Vissza kellett fordulnunk. Meg is ijedtünk, hogy nem tudunk bemenni a területre. De szerencsére erről azért nem volt szó. Az új terv szerint először elmentünk a Visitor Centerbe, azután a dűnékhez. Szerencsére ebbe a parkba nem volt belépő, a nemzeti parkos kártyára sem volt szükség. A Visitor Centerben nagyon kedvesek voltak, elláttak minket információval és Junior Ranger booklettel. Ezt a kis füzetkét ajánlom mindenki figyelmébe. Már korábban, a Joshua parknál is írtam róla, a lényeg, hogy a gyerekeknek hasznos és élvezetes időtöltést lehet szerezni a füzet kitöltésével, lapozgatásával. És ingyenes, valamint a füzet kitöltéséért jár egy jelvény. Ezt szerencsére most előre odaadták, a korábbiakat nem tudtuk megszerezni. A rangerek csodálkoztak, hogy a Linda direkt keresi a füzetet, merthogy addigra már kiderítették, hogy Magyarországról származunk.

 

A Visitor Center egy Kelso nevű településen van, pontosabban egy egykori településen. A század elején alakult itt ki egy városka, ami a második világháború idején élte fénykorát. Fontos vasúti pont volt állítólag. De aztán elvesztette jelentőségét, és a természetvédelmi terület kapott elsőbbséget. Az egykori vasútállomás ma múzeum, ami bemutatja a városka és a környék rövidke történelmét.

 

Magában a nemzeti parkban sok mindent érdemes megnézni. Vannak szép sziklás ösvények, vulkanikus területek és homokdűnék is. Ezen a kiránduláson mi ez utóbbit választottuk.

 

Nekem a sivatag mindig is a homokdűnés területeket jelentette. Talán azért, mert a Láthatatlan légió című Rejtő remekművet egy olyan kiadásban olvastam, ahol a borítón ilyen sivatag látható. De ilyen sivatagban még csak egyszer voltam, Kairo szélén a piramisok mellett. A Vörös tenger partján sziklás sivatag van, és a Sinai félszigeten is. És az amerikai sivatagok nagy része is sziklás.

 

Itt a Mojaveban azonban van egy kis homokdűnés rész, ami talán 5-6 mérföld hosszú és 1-2 mérföld széles. Valószínűleg egy folyó hagyta itt az üledékét, amit a szél ide-oda pakol a hegyek közötti völgyben.

 

Néhány palack víz társaságában nekiiramodtunk a homokdombnak. A gyerekeknek azt ígértük, hogy egy nagy homokozóba megyünk. Nem volt akkora, mint az óceánparti homokföveny, de kétség kívül sok volt a homok. Csak nagyon száraz, ezért homokozásra nem túl alkalmas. És homokozó cucc sem volt nálunk, néhány műanyag bögrével kellett beérniük.

 

Kb. 1 mérföldes úton 500 lábnyit kellett felkapaszkodnunk. Ez nem volt kis feladat, mert a cipőnk hamar tele ment homokkal, és folyton visszacsúsztunk a meredekebb szakaszokon. Jól jött volna egy túrabakancs. Lefelé jövet mezítláb indultunk. Ez nagyon jó volt, mert a homok puha és langyos volt. De amikor bokáig merültünk, akkor egészen hideg rétegeket tapostunk. A felfelé menet szokás szerint nehéz volt. Bálint a hátamon, Marci és Anna pedig felváltva akartak a nyakamba ülni. Csak kisebb szakaszokon vittem őket, az út nagy részét a saját lábukon tették meg. A csúcsra csak egyedül mentem fel, a többiek egy dombhajlatnál visszafordultak. Lefelé a Bálint is a saját lábán ment. Mindannyian nagyon élvezték a csúszkálást a homokban.

 

A kilátás pazar volt. A völgy, vagy inkább medence, amiben a dűnék vannak, nagy hegyekkel van körbevéve. A hegyek közötti rész pedig hordalékkal és lávával van feltöltve. A növényzet nagyon gyér és száraz. De így is majd 900 fajta található. Aztán vannak emlősök, hüllők és rovarok is. A legnevezetesebb talán a helyi teknős faj. A kenyelfutókról azonban itt is lemaradtunk. De láttunk bogarakat és lepkéket is, és sok állat járatát a bokrok tövében.

 

A túra nem volt hosszú, de a speciális körülmények miatt ráment az egész délután, és jól el is fáradtunk. Miután visszaültünk a kocsiba, célba vettük az idefelé úton megismert Ludlow-i fogadót. Nagyon izgatott a hagymás májuk. A máj nem volt rossz, de különösebben jónak sem mondanám. Azért jól laktam vele. És a gyerekek is jót ettek, morzsát is alig hagytak. A múlt alkalommal elfelejtettem megírni, hogy milyen remek képeslap akciójuk van: 1 db 53 cent, 3 db $1.56, tehát ha hármat veszünk, akkor darabonként spórolunk két centet. Verhetetlen ajánlat... Ma volt egy másik érdekesség is. Nekem elég szokatlan egyenlőre, hogy korra és nemre való tekintet nélkül srácnak szólítanak mindenkit (guy). A 25-30 körüli kiszolgáló lány így köszöntötte és szólította a 60-70 körüli vendégeket is. Aztán megkérdezte tőlük, hogy fincsi-e a kaja (yami-yami), mit azt gondoltam, hogy 10 év felett senki nem használ.

 

A forgalom szerencsésen alakult hazafelé. Gyakorlatilag végig 60-70 feletti tempóval tudtunk haladni (mérföld per óra, tehát durván 100 km/óra), ami nagyon jó egy vasárnap este. De helyenként annyira tömör volt a forgalom, hogy egy meggondolatlan fékezés biztosan tömegbalesetet okozott volna.

 

Arizona, 2012. november 24.

 

Ugyan már két napja Arizonában vagyunk, de ez eddig a Grand Canyonhoz kötődött inkább. Ma két kisebb nevezetességet néztünk meg, ezekről számolnék be. De az előző napokhoz hasonlóan ma is írok egy autós élményt az elejére. Erről talán nincs dal, de ki tudja.

 

Leparkoltunk az autópálya mellett folyó ügyeket intézni. Mellettünk állt egy Dodge Caravan, aminek a műszerfalán különös dolgokat fedeztem fel. Ott ült egy bólogató kutya, és mellette egy bólogató rénszarvas. A bólogató kutya kisebb volt a megboldogult Škoda 120L-ekben legendássá vált egyedektől, de a rénszarvassal kiegészítve komoly derültséget okozott számomra.

 

De térjünk vissza Arizonába. Flagstafftől keletre található egy fantasztikus kráter. A világ legjobb állapotában lévő meteorit kráteréről van szó. Kb. 50 ezere évvel ezelőtt történt a becsapódás, a kráter mérete pedig akkora, mint 20 baseball pálya együttvéve egy 2 millió férőhelyes nézőtérrel.

 

A kráter jelentősége több szempontból is nagy. Úgy száz évvel ezelőtt még keveset tudtak a meteorit becsapódásokról, és ennek a kráternek a módszeres tanulmányozása tette lehetővé, hogy ma már egyértelműen meg tudják különböztetni a meteorit és a vulkáni krátereket. Erre a tudományos munkára azért nyílt itt jó lehetőség, mert a kráter viszonylag fiatal, és a kietlen arizonai tájon a vegetáció nem nőtte be.

 

A hatvanas években történtek itt a nagy áttörések tudományos téren, amikor egy Shoemaker nevű geológus végkép bebizonyította, hogy nem vulkanikus eredetű a kráter. Schoemaker jelentős munkát fektetett a világűr tanulmányozásába is, egyike volt a NASA geológusainak, akik a holdprogramban vettek részt. A NASA használta is a krátert a holdra szállásra való felkészüléshez, mivel a körülmények hasonlítanak a hold felszínéhez. Ki is van állítva egy Apolo űrhajó. Ez sem járt az űrben, a kabint a vízi landolás tesztelésére használták annak idején.

 

A kráter elég látványos, de csak kis részét lehet bejárni. A cél az, hogy minél kevésbé rongálják a látogatók, ezért csak vezetett túrán lehet bemenni a kráter peremének egy kis szakaszára. Egy kicsit hasonlít az egész a Vezúv vulkanikus kráterére. A méretek, az arányok nagyon hasonlóak, csak kevésbé mély ez a meteorit kráter. Nem csoda, hogy hosszú ideig vitatkoztak a kérdésen a kutatók, hiszen ezen a területen aktív vulkanikus tevékenység volt valamikor, amit a rengeteg vulkáni kúp és tanúhegy ma is jól mutat.

 

A múzeumban igényes kiállítás látható, sok meteorit darabot meg is lehet tapogatni. Vetítenek egy nagyon jó animációt is a becsapódásról.

 

Azért is Arizona lett a címe a mai bejegyzésnek, mert az egész napot az arizonai táj látványa határozta meg. Letekertünk több mint háromszáz mérföldet, és sok mindent megfigyelhettünk. Nagyon változatos az egész, pedig csak egy autópálya menti szakaszt láthattunk. Flagstaff és a kráter is egy fennsíkon van, amiből hol gyűrött hegycsúcsok, hol lekopott vulkanikus hegyek, hol üledékes kúpok állnak ki. Biztosan nem voltam szakszerű a leírásban, és igazából vagy 10-15 -féle hegyet láttam az elmúlt napokban. Amikor Arizona határához közeledtünk, akkor a kb. 2200m-es magasságból leértünk 200-300m-re. Kingman mellett megálltunk még a Hualapai hegységnél, ami nekem gyűrött hegyvonulatnak tűnt.

 

A Hualapai hegységben is található egy természetvédelmi terület, de ez éppen nem nemzeti park, hanem valami más kategória. Az elsődleges cél itt az volt, hogy a gyerekekkel sétáljunk egy jót a hosszú autózás közben. Találtunk is egy megfelelő rövid túrát, talán két mérföld sem volt az egész. Már közeledett a naplemente, ezért az előző naphoz hasonlóan pazar megvilágításban láthattuk a környező hegyes-völgyes vidéket. Mivel a Hualapai magasan kiemelkedik a környezetéből, nagyon messzire el lehetett látni. Irigylem egy kicsit az itt élőket. Pedig a hely nagyon kietlen, úgy érezni, hogy mindentől messze van.

 

Rögtön a túra elején láttunk egy csoport szarvast. Egy nőstényt és a borjait. Egész közel jöttek hozzánk, hozzászoktak már a turistákhoz. Sok itt a kemping, most is rengetegen voltak kint a lakókocsis pihenőhelyeken. De ez a nagy terület miatt nem zavaró. Aztán jártunk egyet egy tanösvényen, ahol tobozokat gyűjtöttünk és a gyerekek felmásztak néhány kisebb sziklára szoros szülői felügyelet mellett. A tobozokból karácsonyi dekorációt tervezünk készíteni.

 

Aztán leszállt az este, indultunk tovább. A határ előtt még teletankoltam az olcsó arizonai benzinből. Most megnéztem, pontosan egy dollárral olcsóbb itt, mint a határ után lévő első benzinkútnál: $3.57 kontra $4.57. Érdekesség, hogy a Californiaba való belépésnél van határellenőrzés. Nem komoly, meg kell állni egy kapunál, ahol az officer megkérdezi, hogy hol jártunk, aztán int, hogy mehetünk. A másik irányban ilyen nem volt.

 

Estére ugyan abban a motelbe szálltunk meg, ahol három napja. De most Linda is megnézte a medencét, és ő megtalálta a melegvizeset is. Úgyhogy lubickoltunk egyet alvás előtt.

 

Vacsorához egy újítást vezettünk be, de ez igazából nem ennek az estének, hanem ennek a kirándulásnak az újítása. Nagy választékban lehet kapni készre főzött konzervkajákat, amit a microban fel tudtunk melegíteni. Olcsó és nem is rossz. Igazi kirándulós megoldás.

 

Grand Canyon, 2012. november 23. update #1

 

update #1: Az a jó, hogy az embernek vannak jóbarátai, akik kisegítik szorult helyzetében. Antal Miki mondott egy számot, ami a cruisolásról szól: „Moovin'-moovin'-moovin' Cruisin'-cruisin'-cruisi-i-in”. Ez a Kincs, ami nincs c. Bud Spencer és Terence Hill film főcímdala. És a két kedvencre visszatérve, Miklóstól azt is megtudtam, hogy a csőrös orrú kamion nem a Különben dühbejövünkben, hanem az És megint dühbe jövünk c. filmben szerepel. Nagy rajongója vagyok a fenti párosnak, de ilyen szinten már nem emlékszem a filmjeikre. És Linda is tett egy kiegészítést. A Grand Canyon hosszabb, mint amit lentebb írtam. 450 folyam km-nek mondják.

 

Az előző két bejegyzésem az országúttal kezdődött. A mait a cruisolással indíthatnám, de ahhoz kapcsolódó dalt nem tudok sajnos. Pedig mindenről írtak már dalt.

 

Szóval a reggeli után elindultunk Flagstaffból a Grand Canyon felé. Ez az út kb. 70 mérföld, attól függ, merre indul az ember. Az út nagy része mindenképpen országút, nincsen autópálya. Mi azt az utat választottuk, ami a központi Visitor Centerhez vezet, és átlósan átvág a fennsíkon. Elég kihalt útszakasz, kevés autóval találkoztunk. A megengedett sebesség 55 mérföld, amit be is tartottunk, mivel előttünk ennyivel ment szinte az egész úton egy pickup. Előzni nem akartam, mert sok volt a kanyar, és nagyon hideg volt. Nulla fok körül lehetett, nekünk pedig nyári gumink van.

 

De miért is Flagstaff. Ez a legnagyobb város a Grand Canyon közelében. Itt megbízhatóan lehet szállást találni. Williams valamivel közelebb volna, de ott csak két motel van. Közvetlen a Canyonban is vannak motelek, de azok foglaltak voltak, illetve nagyon drágák is a frekventált időszakokban. Vannak kempingek is, de ahhoz most hideg van. Az egész terület 2000m felett fekszik. A nappalok nagyon kellemesek, de az éjszakák nulla fok alatt telnek. Ezt a gyerekkel nem mertük volna bevállalni sátorban. És bevallom, a jelenlegi felszerelésünkkel nekünk sem lett volna vidám dolog. Egyébként Linda korábban lemondott a sátrazásról a közeli hónapok vonatkozásában, de most szembesültünk azzal, hogy kicsit alacsonyabban kellemes 10 celsiusos éjszakák vannak, úgyhogy már tervezzük is a sátras szilvesztert a Death Valeyben.

 

A Grand Canyon az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb turisztikai látványossága, ehhez mérten ki is van építve a terület. A teljes canyon talán 100 mérföld hosszú, lehet, hogy több. A látogatók számára kiépített szakasz ebből kb. 20 mérföld. Nemzeti Park, ahova belépőt szednek. Nem személyenként, hanem autónként. Mi még a Joshua Tree-nél vettünk egy éves bérletet $80-ért, amivel az össze nemzeti parkba be lehet majd menni. Ráadásul két család is használhatja, úgyhogy a Halmosék is ezzel kirándultak. Nagyon megéri, mert alkalmanként $20-25 a belépő.

 

Mi is ez a park, és mit lehet ebből látogatni? A terület egy fennsík. Szinte teljesen sík, távolabb van néhány kimagasló hegy. Aztán hirtelen egy szakadék, aminek az alján folyik a Colorado folyó. Kb. 1500m mélyen. Lenyűgöző a látvány. Vöröses sziklák, szakadékok, csipkés vonulatok. És az alja nem is látszik. A kiépített területen a szakadék peremén halad egy ösvény, amin sétálnak a látogatók. Az ösvény mögött hol közelebb, hol távolabb fut egy út, itt vannak elszórva különböző funkcionális épületek, kempingek. Három túra vezet le a mélybe, ezek különböző nehézségűek.

 

A lefelé vezető túrák meredek szerpentinek, amik néhol nagyon keskenyek. Értsd úgy, alig fér el rajta egy ember. Aki le akar menni a canyon mélyére, annak általában két napot kell erre szánni, legalábbis átlagos felkészültségűeknek ezt ajánlják. Lent lehet sátrazni, de ez regisztrációhoz kötött. Vizet vinni kell a teljes útra, a három útvonal között csak az egyiken, a Bright Angel-en van vízvételi lehetőség. Főleg a nyári melegben létkérdés a víz, hamar ki lehet száradni a tűző napon a csaknem sivatagi körülmények között.

 

Mi nem indultunk neki a mélynek, a gyerekekkel értelmetlen lett volna akár csak egy szakaszt is bejárni. Inkább a fenti ösvényről csodáltuk a tájat, ahonnan szebb volt a kilátás, és sokkal biztonságosabb is volt. Mivel az ösvény szinte végig a szakadék peremén halad, nagyon kell figyelni a gyerekekre, nehogy elcsatangoljanak.

 

A látogatható terület a canyon déli oldalán fekszik, tehát ideális a benapozás: az északi oldalt szépen megvilágítja a napfény. A déli oldalra nem sok rálátásunk volt, de abból úgy ítéltem meg, hogy izgalmasabb látvány az északi.

 

Nagy területet be lehet járni. A kocaturistáknak és a kisgyerekeseknek egy buszjárattal segítenek, hogy minél több élményben lehessen részük. A mi gyerekeinknek a látványnál fontosabb is volt a busz, ezért rögtön fel is szálltunk egyre. Hop on-hop off rendszerben működő ingyenes járatok ezek, vagyis benne van az áruk a belépőben. Van egy vonat is, de az nem ingyenes. Repülő, helikopter és dzsipes kirándulások is vannak horror áron, de az már más kategória.

 

Miután a központi terület egy részét megnéztük, és a gyerekek elkezdtek fáradni, kocsiba ültünk, és elmentünk a terület keleti végén fekvő kilátó toronyba. Ekkor már lemenőben volt a nap, így az egyébként is vöröses sziklák nagyon látványosak voltak. Az ide vezető út mentén rengeteg helyen meg lehetett volna állni, voltak kilátópontok, piknik területek, de inkább siettünk, mert a nap végére terveztem még egy programot.

 

Vagyis a Linda tervezte, hiszen ő a program felelős. De én erőltettem, hogy bele is férjen a korai naplemente előtt. Dinoszaurusz lábnyomokat lehet megnézni a Grand Canyontól úgy 30-40 mérföldre. Alig volt erről információ a neten. A pontos elhelyezkedés sem volt egyértelmű, mert a jelzett út a netes térképeknek csak egy részén volt rajta. A helyszínen kiderül, miért. Az út kis jóindulattal javított makadám minőségű. De rögtön az elején ott van egy adag indián, akik igyekeznek elirányítani a látogatókat. A nagyobb kereszteződésekben kézzel mázolt táblák jelzik egyébként az útirányt. A terület státusza és tulajdonviszonya homályos, de az bizonyos, hogy nincs állami befolyás. Nincs belépő sem, de a látogatókra ráakaszkodik egy fickó, aki lelkesen körbevezeti az áldozatokat, és a végén a bizsus pulthoz vezet, illetve jelzi, hogy nem vesz rossz néven egy kis borravalót. Én kicsit izgultam, mert napok óta nincs készpénzem, de szerencsére $10-om még akadt, aminek nagyon örült a fickó. Bizsut nem vettem, ennek gondolom nem örültek.

 

Nagyon megérte a kitérő. Ugyan végig kellett hallgatnom Anna nyafogását, aki konzervlevest akart venni a lehető legrövidebb időn belül, de a táj lenyűgöző volt végig. Óriási puszta minden irányban, teljesen kopár. De tele van kisebb-nagyobb dombokkal, sziklaormokkal. A láthatóan puha kőzetek nagyon sokféle módon erodálnak itt. Egy részük talán vulkáni eredetű, másik fele üledékes. Ezeket sajnos nem tudtam fotózni, mert akkor nem értünk volna oda a lábnyomokhoz naplemente előtt.

 

De sikerült, éppen maradt negyed óránk, hogy körbeszaladjunk. Kisebb-nagyobb lábnyomokkal volt tele az egykori iszap. Az indián mondta is, hogy milyen fajták voltak a dinók, de ezt nem tudtam megjegyezni, és úgysem volt hiteles a forrás. A 20-30cm-től a méteresig változott a nyomok mérete. A bizsus néni azt mesélte, hogy az útépítéskor fedezték fel a leleteket, és emiatt áttervezték a nyomvonalat. Ők pedig csináltak belőle egy kis magánbizniszt. Ráadásul folytatják is a feltárásokat a maguk módszereivel, amitől Linda régész vére egy kicsit elborzadt. Azt mesélték, hogy a Jurassic Park forgatása előtt járt itt Spilberg is, és valamelyik marsjárót is itt tesztelte a NASA. A $10-nál biztosan többet ért az élmény. A táj, a lábnyomok és a naplemente is lenyűgöző volt.

 

Késő este értünk vissza Flagstaffba. Nagy nehezen találtunk egy élelmiszerboltot, ahol a következő vacsoránkhoz vásároltunk be. Mivel a mostani motelünkben csak egy szék tartozik a szobához, én inkább gyorskajáldára szavaztam. Végül egy helyi hamburgerezőbe mentünk be, aminek a neve Bun Huggers volt. Baltával faragott bútorok, amik Lindát a Nevada Pub-ra emlékeztette a Bartók Béla útról. A kiszolgálásnak újabb különös módjával találkoztunk. A régi strandos önkiszolgálókra emlékeztető korlát mellett lehetett rendelni. A falon lógott fehér táblán a választék: hamburgerek, hot-dogok, szendvicsek, sörök. A lánynak elmondtuk, mit szeretnénk, és ő neki állt megsütni, de előtte odaadta az italunkat. A sörválaszték nagy volt, a lány segített kiválasztani a Blue Moont, ami a címke szerint belga típus. Finom volt, de engem nem emlékeztetett a belga sörökre. Gyors-étkezdéről szó sincs, majd negyed óra volt, mire megsült a két hamburger és a három hotdog, meg a sültkrumpli, ami amolyan parasztos forma volt, nem McDonalds stílusú. De amíg elkészült négy tévén négyféle adást lehetett nézni: rajzfilm, sorozat, hírek, meccs. Kinek mi tetszik. De hang nélkül, közben szolt a rádió. A hamburger nagyon jó volt. Nem raknak bele semmit, csak a húst, és összeválogathatod magadnak a megfelelő hagyma, paradicsom, mustár, stb. összetevőket egy pultról. Majdnem olyan, mint a los angeles-i egyedi burgerek, csak más a módszer az összeállításra.

 

Easy rider, 2012. november 22.

 

„Get your motor runnin' Head out on the highway Lookin' for adventure ...” A mai nap első élménye egy chopper volt az autópályán. Emberünk egy szál pólóban, sisak nélkül görgette a mérföldeket, nagy szakállal. És aztán sok társát láttuk még a környéken.

 

Nem volt konkrét tervünk csütörtökre. A koncepció az volt, hogy ne egyben tekerjük le a majdnem 500 mérföldet a Grand Canyonig, hanem osszuk ketté az utat. A gyerekekkel így talán könnyebb az utazás. Anna persze se tebnap, se ma nem aludt, de legalább a fiúk aludtak 1-2 órát a kocsiban.

 

Needles környékén nincsen olyan látványos nevezetesség, ami miatt ide járnának az emberek. Átutazó szállás, motelekkel, éttermekkel. Ahogy haladtunk a mellékutakon, az látszott, hogy az autópálya kiépítésével ezek a szolgáltatások is leépülőben vannak. Sok az elhagyott épület, az egykori motelek, benzinkutak, autóműhelyek. De valami élet mégis van itt, mert láttunk egy nagyobb iskolát, medencés pihenőközpontot.

 

A térképet nézegetve az tűnt jó ötletnek, hogy látogassuk meg a Havasu National Wildlife Refuge-t. Ez a Colorado folyó mellett fekszik. A folyó itt lelassul, és nagy tavakat formál. Majdnem 50 éve alapították itt Havasu Lake City-t, ami egy üdülőközpont a sivatagos helyek és a folyó közé szorulva. A folyó kedvelt hely a motorcsónakázók és a horgászok, vadászok körében. Nem tudom, a nyaralókon kívül hányan élhetnek még itt, de van néhány komoly bevásárlóközpont. Nem sokkal kisebb, mint Budaörsön. És sok a szelíd motoros.

 

A „nemzeti menedék” adminisztrációs épülete érdekes módon nem Havasuban, hanem Needlesben van. De tekintettel a Hálaadásra, teljesen kihalt volt, nem tudtunk információt kérni. Végül is elmentünk a tett színhelyére, ahol egyfajta bejáratként egy óriási parkolóba mentünk be. Ez a motorcsónakosok kikötője volt. Indult innen egy rövid túra is, amit be is jártunk. A területet a Tisza tóhoz lehetne hasonlítani a víz szempontjából. Vannak nagy összefüggő felületek, de a fényképek alapján lagúnás, mocsaras részek is vannak. Mi csak a nagy vízfelületet láttuk körülötte a kopár hegyekkel. Szép volt, de azért nem ez lesz a legizgalmasabb emlékünk. A gyerekek kagylóhéjakat szedtek a vízparton, belegázoltak bokáig a Coloradóba. Néztük, ahogy vízre teszik és kiemelik a motorcsónakokat.

 

Aztán indultunk tovább. Az autópálya gyakorlatilag folyamatosan emelkedett. A Hovasu tó kb. 300m magasan van, és a nap végére már 2100m körül futott az autópálya. Szép kis emelkedőket hagytunk magunk mögött.

 

A Colorado folyó a határ Arizona és California között. A határ átlépése két dologban mutatkozott meg: néhány közlekedési szabály megváltozott, és olcsóbb lett a benzin. Első változás: a kétsávos utaknál kitáblázták a jobbratartsot, és felkapcsoltatták a fényszórót. Második változás: 70-80 centtel olcsóbb itt az üzemanyag, ami 20%-os különbség. Ráadásul a határ előtt még Californiai viszonylatban is nagyon drágán adják a benzint.

 

Sipos Andris azt mondta, hogy amerre ők laktak, nagyon betartották a sebességkorlátozásokat. Se Californiában, se Arizonában nem tapasztalom ezt. 15-20%-al is túllépik a határt, de ennél nagyobb száguldozást még nem láttam.

 

Érdekesség még, hogy az autópálya mentén időnként feltűnnek lakókocsikból álló, kemping-szerű képződmények. A semmi közepén is.

 

Roadhouse blues, 2012. november 21.

 

„Keep your eyes on the road, your hand upon the wheal...” (megjegyzem a DMV szerint downon, úgy 8 óra 20 percnél). Ma elindultunk a Grand Canyonhoz, a 66-os úton. Pontosabban a 40-es interstate-n, de ez ezen a szakaszon a történelmi 66-os út vonalát követi többé kevésbé. Minden második lehajtónál ki van írva, hogy le lehet menni a Historical Rout 66-hez. Én nagy rajongója vagyok a bluesnak, de kicsit restelkedve be kell vallanom, soha nem mentem utána ennek a 66-os út dolognak. Engem a zene érdekelt inkább. Annyit azért tudok, hogy a 66-os út volt egy időben (a 20-as évektől a 70-es évekig) az egyik legfontosabb kelet-nyugat útvonal, ami Chicagótól tartott Los Angelesig. Pasadenan is átment, az első szállodánk a Colorado Boulvardon is a történelmi útvonalon helyezkedett el.

 

Kora délután indultunk el a kutatócsoport szemináriuma után (erről majd még fogok írni, mert nagyon érdekes volt). Persze nagy dugó volt. De azt nem is írtam, hogy miért indultunk már szerda délután kirándulni. Most van Hálaadás, ami itt a Karácsonnyal összemérhető ünnep. Hosszú-hétvége, amikor elindulnak az emberek a távoli rokonokhoz. Ezt tudtuk előre, úgyhogy „csak” egy 240 mérföldes szakaszt terveztünk be. Nehezen jutottunk ki a városból, és Los Angelestől északra, a városon kívül is többször beállt a forgalom. Semmilyen forgalmi esemény nem történt, egyszerű spontán dugók. Ez egy érdekes jelenség, pár éve a gépészmérnöki kar egyik kutatója díjat is nyert az ezt leíró matematikai elmélettel. Röviden: sűrű forgalomban egy kis zavaró tényező is elegendő ahhoz, hogy egy autó lassítása láncreakciót hozzon létre. Az egymás után jövő autók egyre nagyobb mértékben lassítanak le, és teljesen be is állhat a forgalom. Pedig lehet, hogy az első autó csak annyit tett, hogy 130-ról lelassított 120-re.

 

Ezen az útvonalon már jártunk, amikor Calicoba mentünk a Balázsékkal. Sivatagos jellegű, nagyon száraz hegyek. Kietlen, de izgalmas, szép táj. A naplementében különösen szép volt. Ahogy haladtunk előre, szépen fogytak a sávok. Pasadenaban még 6-8 sáv van (a föl és lehajtók függvényében), San Bernrdinonal talan 4-6, Los Angeles Area-ból kiérve pedig már csak 3-4. Végül Barstow után 2 sáv, mint otthon. Itt elég gyatra minőségű már az aszfalt, habár bent a városban sem valami jó.

 

Őszintén szólva én 3-4 sávra számítottam itt is, hiszen az egyik legnagyobb transzkontinentális útvonalról van szó. És legalábbis komoly áruforgalomnak kellene itt áthaladnia. De kevés volt a kamion, ennél még az M1-en, vagy akár az M3-on is nagyobb a teherszállítás. Nem is beszélve a Velence-Milánó autópályáról, vagy a német utakról, ahol a külső sávban személyautónak nem sok hely jut. Viszont az autópályával párhuzamosan sok vonatot láttunk, amik két emelet magasan cipelték a konténereket irgalmatlanul hosszú szerelvényeken. Úgy tűnik, itt nem a közúti szállítást preferálják.

 

Pedig csoda jók a kamionjaik. Mind csőrös, lapos elejűből még teherautót sem sokat láttam eddig. És a kamionoknak általában van egy hatalmas hálókocsi része is. Gyönyörűek, kedvem lenne kamionsofőrnek lenni, legalább egy kis időre. Bud Spencer jut eszembe, talán a Különben dühbejövünk c. filmben vezet egy ilyen kamiont, és amikor a film végén kap helyette egy lapos orrút, akkor nem valami vidám.

 

Eddig is jónak tartottam a nagy méretű autót a helyi viszonyok között, de leginkább azért, mert mindenki ilyenekkel jár. Most kicsit jobban értem, hogy miért. Itt gyakrabban elindulnak az emberek 4-500 kilométeres utakra, vagy még hosszabbakra, és a nagyobb autóban kényelmesebb utazni. Ráadásul az utak minősége nem valami jó, egy nagyobb autóval ez kevésbé feltűnő. Gyakran van erős szél, ami egy nagy autót kevésbé dobál. Sokan húznak nagy utánfutókat. Óriásiakat. És már értem a nagy motorokat is. A városban nincs sok teteje egy 2-300 lóerős 4-5 literes benzintemetőknek. Viszont az autópályán jól jön. Los Angeles 200m-en van, és megjártunk 1000m körüli magasságot is. Rengeteg az emelkedő, a kanyargós út. A mi autónk a maga 2 tonnájával és 4 literes motorjával itt közepesnek számít. De ennek az autónak már fel sem tűnik, hogy éppen milyen meredek egy-egy emelkedő. Pedig volt sok durva szakasz. Persze egy jó kis korszerű diesel 2-3 literes lökettérfogattal tudja hozni ugyanezt fele ekkora üzemanyag fogyasztás mellett is. De Amerikában olcsó a benzin és nem szeretik a dieselt. Én személyautóban csak VW-t láttam eddig diesel motorral. Na de most jönnek a hibridek, abból nagyon sok van itt.

 

Megálltunk egy kávéra egy helyen. Sajátos kifőzde volt. A szokásos hamburgerek mellett érdekességként megjelent a liver with onion, azaz hagymás máj. Erre kíváncsi lettem volna, de nem akartunk még vacsorázni. Eddig üzletben nem találtunk még májat, pedig jólesne már egy resztelt máj. De nem ettől volt sajátos a hely, hanem inkább attól, hogy 6 órakor, vacsoraidőben bezárt, illetve, hogy a fiú WC a nyolcvanas évek magyar valóságára emlékeztetett. Marci meg is jegyezte, hogy elég büdös.

 

Estére értünk a motelünkhöz. A szoba 90%-ban olyan, mint Pasadenaban volt, talán egy kicsit kényelmesebb. Úgy látszik, ez itt egy standard. Sajnos a medencét nem lesz alkalmunk kipróbálni, mert későn érkeztünk és korán indulunk majd. Néhány érdekesség itt is van, nevezetesen a fürdőszobában. A kád csapján a vízsugár erősségét nem lehet szabályozni, csak a hőmérsékletet. Az otthoni csapunk is ilyen. Meglehetősen furcsa, de nem kényelmetlen a használata. Sokkal jobb, mint a tradicionális angol kétcsapos megoldás, ahol van egy teljesen külön hideg és meleg vizes csap. Aztán a tenyeredben keverheted ki a langyos vizet. A másik érdekesség a tusfürdő, sampon, stb. Van egy adagoló, mint a köz WC-kben. Nagyon jó megoldás, mindig pocsékolásnak gondoltam a mini kiszerelést. A gyűjtögetők persze bosszankodnának.

 

Rosencrantz and Guildenstern are dead

 

A film nagyon jó ötletre épül, bemutatja a Hamlet két szereplőjének sorsát az esemény fővonala mögött. De valahogy gyenge a forgatókönyv. Azért van egy szál, ami végigmegy a történeten, és engem megragadott. Az egyik főszereplő (már nem emlékszem melyik) végig fej vagy írást játszik, és egy-két kivétellel mindig ugyan azt dobja. És kicsit bölcsész módon, de elgondolkodik, hogy akkor mi is van a statisztikával.

 

Én két hete járok lápával esténként. Otthonról elhoztam a gyerekek ledes lámpáját, azt a kis vázra csatolható gumis vackot a Decathlonból. A piros és a fehér is ugyan olyan fekete tokban van. Este a szürkületben nem látom, milyen színű a led a plexi mögött, teljesen egyforma a két lámpa. De az eddigi 12 bekapcsolás során mindig a fehéret vettem a kezembe először... Valami nem stimmel...

 

Hétvége-hétvége 2012. november 17-18.

 

Ez a hétvége elég furcsán sikerült. Szombatra nagy programot terveztünk, de nem lett belőle semmi. Eredetileg a Balázsékkal akartunk Santa Barbaraba menni. Ők jöttek északról, San Francisco felől, mi pedig délről közelítettük volna meg a célpontot. De sajnos rossz időt jósoltak, és az is lett. El sem indultunk, nem lett volna értelme 2×120 mérföldet utazni, hogy ott jól megázzunk. Ehelyett valami helyi programot kerestünk.

 

Az lett a terv, hogy megnézzük az Endeavour űrrepülőgépet a tudomány múzeumban. Ez kockázatos mutatványnak indult, mert elvileg be kellene regisztrálni előre, és mi ezt nem tettük meg. De ha lecsúsztunk volna az űrrepülőgépről, akkor sem lett volna baj, a múzeum megtekintése is be volt már tervezve egy ideje. A baj máshonnan jött. Valami gyaloglós rendezvény miatt le volt zárva a teljes negyed. Úgy tűnt, már hazafelé sétálnak a résztvevők, de az összes környező utca le volt még zárva. Nem tudtuk megközelíteni a parkolókat. Feladtuk, és a vasúttörténeti park felé vettük az irányt. De ez nem ment egyszerűen, az autópályára rossz helyen hajtottunk fel, és ezek után a Downtown legsötétebb bugyrain keresztül sikerült csak visszakeveredni a helyes irányba.

 

A már korábban megtekintett vasutas múzeum mellett van egy másik is, gondoltuk megnézzük azt. De arról kiderült, hogy az klub jelleggel működik, és csak vasárnap van nyitva a nagyközönségnek. Úgyhogy átmentünk a már ismert Travel Town-ba. Ott a gyerekek jót játszottak a fasíneken, és sétáltunk egyet. Ebédelni nem tudtunk, mert itt csak egy mozgó büfé van, és az nem nyitott ki. Végül eleredt az eső, és hazaindultunk.

 

Útközben bevásároltunk a vacsorához és bementünk az Outdoor Outletbe, ami amolyan Decathlon vagy Mountex jellegű üzlet, csak kisebb sokkal. Linda kapott egy bakancsot, én pedig egy kesztyűt és egy esőnadrágot. California száraz és meleg, de már kétszer bőrig áztam a biciklin és egyszer ráfagyott a kezem a kormányra. Nem árt felkészülni a következő hónapokra, állítólag most jönnek a nagy esők.

 

Este megérkeztek a Balázsék. Az idő rossz volt szombaton, de a hét többi részében nagyobb szerencsével jártak. Szép nagy körutat tettek: Las Vegas, Grand Canyon, Death Valley, Sequoia National Park, San Francisco és még néhány kisebb település. Végignéztük a képeiket. Ennek eredménye képen elálltunk korábbi tervünktől, és mégsem kerüljük el Las Vegast. Annyira giccses, hogy az már szép. Megnyugtató volt látni a képeken, hogy az eső ellenére szombaton is láttak szép helyeket.

 

Vasárnap egyszerű programot szerveztünk. Délelőtt megnéztük az egyetemet, így végre én is csináltam fotókat a munkahelyemről. Majd elmentünk Pasadena Old Townba. Ettől nem vártam sokat, nem is volt valami izgalmas. De legalább ezt is kipipálhatjuk. Valószínűleg egy szombat este érdekesebb lett volna.

 

Igazi nagy élmény a hazafelé út volt: áthajtottunk szép lassú tempóban az egyetem alatt elhelyezkedő villanegyeden. A California Avenuen már láttam korábban is pazar villákat, de ez a terület álomszerű volt. South Pasadenaról korábban azt írtam, hogy ez a környék Rózsadombja. Helyesbítenem kell. South Pasadena nagyon jó hely, kiemelkedik a környezetből. De az egyetemtől délre fekvő terület hasonlóan viszonyul ehhez, mint mondjuk a Gellért hegy felső része a Bartók Béla úthoz. Teljesen más világ. Kanyargós kis utcák, dimbes-dombos vidék, pedáns módon karbantartva. De nem olyan kínosan katonásan, mint egy sváb vagy osztrák falu, hanem elegáns, könnyed, vadregényes. És semmiképpen nem olyan igénytelen, mint a mi Rózsadombunk nagy része, ahol a kertkapuig tartják csak rendben a házukat az emberek, és a járda szélén térdig ér a gaz. És ez van a Gellért hegyen és a többi elit részen is Budapesten.

 

Már korábban is gondolkodtam azon, hogy erre kellene bicikliznem az egyetemre, de még nem szántam rá magamat. Itt az ideje, hogy megtervezzem az utamat ezen a kanyargós labirintuson.

 

Gyerekorvos

 

Az amerikai egészségügyet nem látom át. Csak annyit tudok, hogy biztosítást kell kötni, és a biztosítás árán múlik az, hogy milyen ellátásra jogosít. Az épkézláb biztosítások horror összegekbe kerülnek. De ez otthon sem olcsóbb, a TB elviszi a halandók jövedelmének nagyon komoly részét. Volt csaknem egy évtized, amíg ezen őrlődött az ország, de aztán végkép elkaszálták a magánbiztosítókat. Látva az amerikai rendszert, valószínűleg kevesen jártak volna jól vele. Akkor arról volt szó, hogy ettől lesz majd jó, de Amerikában sem ettől jó az egészségügy, hanem attól, hogy gazdag az ország.

 

A Caltech, és általában a többi egyetem is megszab egy minimális biztosítást a visitoroknak. Nem az összeg, hanem a szolgáltatásnak van egy minimális összege. Külföldiek esetén ez kicsit olyan utasbiztosítás szerű dolgot jelent. Az egyetemen keresztül ez $1200 lett volna, ami komoly szolgáltatást is tartalmazott volna. Másokkal le lehetett volna menni $300 környékére, de ezek már magas önrészt és alacsony felső limitet tartalmazó biztosítások. Mi otthon kötöttünk végül biztosítást, ami jobb az itteni legolcsóbbnál, és fele annyiba került. Ez alapvetően turista biztosítás, de az irodai munka még belefér, erről írásban nyilatkozott a biztosító. Annyi előnye van ennek, hogy ez a biztosítás mindenhova érvényes, míg egyébként államonként kellene kötni.

 

Egyik itteni ismerősünk mondta, hogy vannak még lehetőségek. Otthon is hallottunk már róla, hogy vannak „szegény kórházak”. Erről a sokbiztosítós rendszer bevezetésekor Magyarországon is cikkeztek, elég negatív hangnemben. Nos, azért ez nem olyan rossz. Medi-Cal és Healthy Familly címszó alatt lehet utánanézni a rendszernek. Alapvetően olyan emberek ellátására van kitalálva, akiknek nagyon alacsony a jövedelmük, vagy akikkel nem akarnak biztosítást kötni. Ilyenek például a várandós nők. A szülés rettenetesen sok pénzbe kerül, ezért az olcsóbb biztosításokból kizárják annak finanszírozását, vagy nem kötnek biztosítást a várandós nőkkel.

 

Nekünk az iskola és az óvoda miatt el kellett vinni a gyerekeket orvosi felülvizsgálatra. (Otthon ilyen vizsgálat nincsen, mert a rendszeres védőnői felülvizsgálatok miatt ez szükségtelen.) A biztosításunk ezt nem fedezte volna, ezért frászban voltunk, hány száz dollárt kell majd kifizetnünk a vizsgálatért és az esetleges oltásokért. Ekkor mondták, hogy van ingyenes lehetőség is, ha alacsony a jövedelmünk. A jövedelmünk pedig alacsony, ezért részt tudunk venni a Medi-cal programban. Egyenlőre ideiglenesen, 1 hónapig. Azután valószínűleg pár dollárt be kell majd fizetnünk, mert a limitnek egy picivel felette vagyunk. Eddig 3-4 vizsgálaton, vérvételen, oltásokon voltak a gyerekek. A „szegény kórházban”. Azért írom idézőjelben, mert Linda beszámolója alapján egy nagyon patent intézményről van szó, és a közönség is kultúrált. A magyar viszonylatban kiemelkedő fehérvári úti frissen felújított SZTK-nál lényegesen jobb.

 

Szóval a gyerekek ellátása ezen keresztül biztosítva lesz: egészséges ellátás, oltások, fogorvos, ambuláns és baleseti ellátás. Mi meg majd nem betegszünk meg. De nem kell félni, az otthoni biztosítás a baleseti ellátást és a nem akkut betegségeket fedezi.

 

Posta

 

A postáról érdemes külön szót ejteni. Más a filozófiája, mint otthon. Vagy Európában. Linda mostanában olvasta el az Eat, Pray, Love című regényt, amiben előjött a problémakör: az amerikai posta megbízható, míg az olasz hős csak annyit mondott, hogy ami a postaládába kerül, az Isten kegyelmére van bízva.

 

Magyarországon nagyon rossz a tapasztalatom a postával, több szempontból is. A postafiókok lassúak, és olyan dolgokkal és szolgáltatásokkal traktálnak, ami nem odavaló (biztosítás, sorsjegy...). Közben egy ajánlott levél átvételére rámegy egy órám. De a legnagyobb gondom a megbízhatósággal van. Pár éve volt erről egy cikk, ahol a vezérigazgató nem értette, hogy mi a baj, hiszen néhány tízezreléke tűnik el a küldeményeknek. Én rögtön kirúgtam volna egy ilyen nyilatkozat után, hiszen egy csomag sem tűnhet el. Én alig használom a postát, kb. évi 10 küldemény. Tavaly kettő veszett el. Nem jelentettem be, mert nem értem rá, hogy kivizsgálják, inkább újra feladtam ajánlva, úgy tudnak rá vigyázni talán. És rengeteg a baráti történet levágott bélyegekről, szétszedett, ellopott csomagokról, amik utána meg is lennének a bizományiban, de a rendőrség nyomozás nélkül lezárja az ügyeket... Sok csomagküldő nem is szállít Magyarországra, vagy csak a DHL, UPS és más megbízható cégekkel.

 

Itt, onnantól, hogy a küldemény belekerül a postaládába, más törvények vonatkoznak rá. A postai küldemény ellen elkövetett bűncselekmény külön minősített eset. Ez talán a vadnyugati időkből származik. Létezik az ajánlott levél, de nem nagyon használják, inkább csak arra az esetre, ha fontos a levél, de bizonytalan a címzett lakcíme. Egyébként a csomagot, ha nem fér bele a postaládába, csak leteszik a küszöbre. És ott is marad. Akár napokig, senki nem nyúl hozzá. Ez nem legenda.

 

Azért ez a cég sem tökéletes. A postafiókok nyitvatartása tragikus. South Pasadenaban fél négykor zárnak, Pasadenaban ötkor. A sorok hamar feltorlódnak. De most, hogy megtaláltam az egyetemi fiókot, ez nem probléma.

 

Érdekesség, hogy a szolgáltatók nálunk olyan válaszborítékot küldenek, ami fel van bélyegezve. Itt nem, venni kell rá bélyeget. A bélyeg helyére pedig oda van írva, hogy ha nem ragasztom fel, akkor nem fogják kézbesíteni. Tegyük hozzá, itt a gázszámlám vagy a villanyszámlám alacsonyabb, mint otthon az alapdíj... A biztosításom viszont a többszöröse, úgyhogy a végén egálban vagyunk.

 

Kövérek

 

Amerikával kapcsolatban sokakban él a sztereotípia, hogy itt sok a kövér ember. Linda már volt egy évet Rally-ban, ahol valóban sok volt a kövér, legalábbis így emlékezik. De gyakran mondja mostanában, hogy minden korábbi elmélete megdőlt itt Californiaban. Például nincs nagyon sok kövér ember. Vannak kövérek emberek, de számszerűen nem tűnnek soknak, inkább más az eloszlás, mint otthon. És más formájúak a kövérek.

 

Van egyfajta kövérség, ami otthon szinte egyáltalán nem létezik. Ezek a nagyon durván túltáplált, szétfolyó emberek. Nekem az a tippem, hogy a sok édesség teszi ezt: édes üdítők, fagyi, desszertek... És a mozgáshiány. Minden korosztályban másként néz ez ki. A kövér gyerekeknek a feje is nagyon kövér, és mondhatni a szemük sem áll jól, hiányzik belőle a csillogás. A fiatal felnőttek egyszerűen szétfolynak, alaktalan nagy testük van. A középkorúak ezt folytatják, csak a fejük is követi a testüket. Az idősebbek meg már mindenütt kövérek.

 

Talán ez a különbség, Magyarországon a középkorú és idős kövér embereknek általában a hasa nagy, de például a lábuk nem lesz vastag. Itt elképesztően kövérek tudnak lenni, akik kövérek.

 

De nem szeretném dramatizálni a dolgot. A lakosság nagy része nem jobban túlsúlyos, mint nálunk. Sőt, inkább azt mondanám, hogy a középkorúak általánosságban véve jobban tartja magukat, jobban figyelnek magukra, mint otthon. Számomra csak azok a gyerekek és fiatalok az ijesztőek, akiken látszik, hogy nem alkatilag kövérek, hanem a rossz táplálkozás miatt. Ez egyértelműen a szülők hibája, és nálunk sokkal kisebb ezeknek a gyerekeknek az aránya.

 

A táplálkozásra próbálnak hatni központilag. Sok a reklám, ami a kisebb adagokra és a zsírmentes ételekre buzdít. Az üzletekben is sok élelmiszer hirdeti magát azzal, hogy alacsony zsírtartalmú, de az egészségesnek gondolt ételek rendszerint jelentősen drágábbak. Viszont láttam olyan reklámot is, ami arról szólt, hogy a hamburger mennyivel finomabba müzlinél... És a müzlivel is vigyázni kell, mert miközben a zsírtartalomra odafigyelnek, aközben a cukorról nem sok szó esik. Például az összes környező bolt közül csak az egyikben lehet, összesen egy fajta cukormentes müzlialapot kapni, azt is horror áron. De szerencsére az Amazonról negyed áron meg tudjuk rendelni...

 

Sajátfrekvencia

 

Érdekes megfigyelést tettem az elmúlt hetekben. Ha a szokásos gyalogtempómban megyek bögrével a kezemben, akkor a kávé ki akar lötyögni. Ha lassítok vagy gyorsítok, akkor nincsen gond. Tehát a lépésem frekvenciája a bögrében lévő folyadék sajátfrekvenciájával (vagy annak egy felharmonikusával) megegyezik.

 

Labor, 2012. november 14.

 

Az elmúlt két napban labormunkával voltam elfoglalva. Még nem konkrét méréseket végzek, csak kísérletezek a beállításokkal. A mérés sok nehézséget rejt magában amiatt, hogy az anyag nagyon gyenge, és mert a képlékeny alakváltozások nagyon nagyok. Volt olyan mérés, ami már „kilógott” a klímakamrából, le kellett állítani a szakadás előtt. Azt már írtam korábban, hogy a szakadó nyúlás 200% felett is tud lenni.

 

Mivel a használat során -50 foknál is hidegebb tud lenni, a kísérleteinket is ilyen körülmények között próbáljuk elvégezni. Sajnos a klímakamránk nem a legjobb ebből a szempontból, mert a páratartalmat nem tudjuk szabályozni. Ez oda vezet, hogy a kémlelő ablak be tud fagyni, vagy legalábbis lecsapódik rajta a pára. Korábban úgy védekeztek ez ellen, hogy tiszta nitrogénnel alaposán átöblítették a kamrát. Most is ezt csináljuk, de mivel nem tudjuk betömni az összes nyílást, gyakorlatilag folyamatosan öblijük nitrogénnel az üveget. Vigyázni kell, ha egyszer lefagy, akkor már nagyon nehéz leszárítani a párát. Gondolkodtunk az ablak lokális fűtésén is, de egyenlőre ezt elnapoltuk. Sergionak az a fontos, hogy haladjanak a dolgok, nem akar hónapokat tölteni azzal, hogy egy kicsit jobb rendszert fejlesztünk, ha van egyszerűen működő, de talán egy kicsit pazarló megoldás.

 

Ma kipróbáltuk az átöblítéses megoldást -50 fokon. Jól működött, csak a nitrogén betáplálást kell módosítani pontszerűről vonalmentire. A rettenetes hideg ellenére is duktilis maradt az anyag, és a teherbírása több mint a duplája a szobahőmérsékleten mértnek.

 

Délután azzal kísérleteztem, hogy hogyan lehetne szebben kivágni kutyacsont alakúra a próbatestet. Az egyik srác javasolta a lézervágót. Ma el is jutottam a géphez. Van egy hallgatói műhely, amiben rengeteg gép között van egy lézervágó is. Szuper eszközök vannak itt, irigylem őket. Úgyhogy ezzel játszottam egész délután.

 

Az anyagunk rettenetesen vékony, úgyhogy az első próbálkozások során ronggyá égett. Aztán minimálisra véve a lézer teljesítményét sikerült elfogadható eredményre jutni. Egy véletlen hiba miatt kiderült, hogyha papír ragasztócsík van az anyag felett, akkor nagyon szép kontúros lesz a vágás. Ezen a vonalon próbálok tovább lépni, csak azt kell megoldani, hogy a ragasztószalag eltávolítása során ne sérüljön a mintadarab.

 

Calico Ghost Town, 2012. november 12.

 

Hétfő munkaszüneti nap volt a Veterans Day miatt. Ezt a munkaszüneti nap kérdést nem teljesen egységesen kezelik. A kis ünnepeket csak azok az állami intézmények tartják, ahol nem szeretnek dolgozni. A nagyobbaknál mindenütt szünet van. A Labor Day vagy a Thanks Giving Day nagy ünnep, az egyetem is be volt/lesz zárva két napra. A Veterans Day kis ünnep, ilyenkor csak a postahivatalok és az általános iskolák, óvodák zárnak be. Mint otthon. Ezek az intézmények minden alkalmat megragadnak a szünetekre, a szülők pedig oldják meg valahogy... Én most szabadnapot vettem ki, tekintettel arra, hogy vendégeink is vannak.

 

Elmentünk együtt Calico-ba, aminek a beceneve Ghost Town. Amerikában sok ilyen hely van, Californiaban különösen. Régi bányavárosok, amik már kimerültek. California sivatagos vidékein sok arany és ezüst lelőhely volt, viszont miután az ércek elfogytak, nem volt értelme ottmaradni.

 

Calico is ilyen városka volt. 1881 és 1906 között működött a bánya. Ekkor tízezer feletti lakosa volt a városnak, saját postahivatallal és Walls Fargo bankfiókkal. Nyüzsgő élet lehetett itt, kocsmákkal és iskolával, volt egy templomocska is. Sőt, saját China Town-juk is volt, meg tűzoltóság.

 

De az élet nem lehetett könnyű. Nem csak a bányában folytatott munka volt nehéz, de a terület teljesen sivatagos (a Mojave sivatag), se patakok, sem az eső nem biztosít vizet. Annak idején a Mojave folyótól hozták a vizet, aminek a medre éppen szárazon virított az autópálya alatt, mikor elmentünk felette. Fürdőházak voltak, egy fürdés 25 cent, használt vízben 10 cent...

 

A most megtekinthető épületek nem az eredetiek, de az eredeti helyen állnak. Nem csoda, itt mindent fából építenek, nem is túl jó minőségben. Csak a főutcát és környékét tették rendbe, a munkások lakásainak nyoma sincs sehol. Látogathatóvá tettek egy tárnát és a kisvasutat is beüzemelték. Egyébként a szokásos „turistaparadicsom”: belépőjegy a város szélén, pár dollárért lehet vonatozni és tárnát nézni, és minden épületben van valamilyen shop. Kicsit skanzen jelleggel, korabeli ruhában van az eladók egy része, és a berendezés is régi. Lehet Wanted plakátot csináltatni magadról.

 

Tanultam egy új trükköt: volt egy vályú, ami fölött tűzoltó vödrök lógtak. A vödrök alja félgömb alakú volt. Gondoltam azért, hogy ne lopják el háztartási célra. Éppen erről akartam faggatni az Annát, amikor odaért egy iskolás csoport, és a helyi cowboy feltette nekik a kérdést. Azonban a helyes válasz az volt, hogy így kisebb vákuum keletkezik a víz mögött, és messzebbre lehet önteni a vizet.

 

Los Angeles Lakers, 2012. november 11.

 

Vendégeink, Balázs és Zsuzsa nem rajongtak a háborúzás ötletéért, hanem az Universal Filmstúdiót látogatták meg, ahol hollywoodi díszletek között lehet nézelődni. De estére részben közös programot szerveztünk, gyerekek és Linda nélkül. Ők mindketten nagy sportrajongók: Balázs válogatott baseball-os, Zsuzsa rendszeresen kosarazik. Mivel a baseball szezonnak már vége, kosármeccsre mentünk. A Lakers elég jó nevű csapat, de most gyengélkednek, a szezon első öt meccséből csak egyet nyertek. Emiatt reméltük, hogy most bizonyítani akarnak. A „fővárosiak”, azaz a Sacramento Kings volt az ellenfél.

 

A Staples arénában volt a meccs, ami bent van a Downtownban. Metróval mentünk be, hogy ne kelljen parkolóhelyre vadászni és a dugó miatt izgulni. Legalább a metrót is kipróbáltam. Pasadenaig kijön egy vonal, amolyan hév szerű dolog. A szerelvények rozsdamentes acél lemezzel burkoltak, a belső is, de kicsit hasonlítanak a régi orosz szerelvényeinkre. Át kellett szállnunk kétszer is. Meglepően gyorsan ment, a belső járatok pár percenként jöttek annak ellenére, hogy vasárnap este volt. Az utazóközönség nem volt túl sűrű, és egész konszolidált volt.

 

A Staples egy viszonylag új aréna, könnyű megközelíteni, sok a bejárat, átlátható a rendszer. Kicsit hasonlít a Papp László arénára a működése. Valamivel nagyobb azért, de nem sokkal. Maga a belső tér annyival nagyvonalúbb, hogy sokkal inkább katlanszerűen borul a küzdőtérre. Ez elég lenyűgöző volt. De a tetőt tartó rácsostartók elég egyszerűek.

 

A meccshez én nem értettem sokat, ez volt életem első kosármeccse, amit elejétől a végéig láttam. Voltak szép megmozdulások, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy felvettem a fonalat. Minden esetre a hazai csapat a harmadik negyedre magabiztos vezetést szerzett, és végül simán nyert.

 

Az egész esemény egy nagy show. Nekem azért kicsit fáradtnak tűnt a dolog, talán azért, mert a közönség nem nagyon pörgött fel. Kényelmesen végignézték a meccset, alig szurkoltak. A hangosbemondó és a zenei rendező folyamatosan produkálta a zajt. Érdekes, de a zene nagy része élő volt. Egy kb. 10 fős zenekar kísérte végig az eseményt. Számomra kicsit zavaró volt, hogy a játék közben is szolt a zene. És az ellenfél támadásait direkt zavarták, próbálták őket kibillenteni a ritmusból.

 

A szünetben és az időkérések alatt pedig a cheer girls-ök táncoltak. Ez elég látványos volt. Állítólag a Lakers cheer girls-jei különösen jók. És mennek a reklámok is a kivetítőn. A rendes játékidő 4x12 perce szinte el is tűnik a sok esemény között...

 

Volt számomra néhány érdekes apróság: a kosárlabda élvonalában hagyományosan fekete fiúk játszanak, de itt most számos fehér játékos is pályán volt. A Lakersnél volt, hogy ketten is egyszerre. A cheer girls-ök viszont szinte mind fehérek. És sem a fiúk, sem a lányok nem túl fiatalok. A kosárlabda érett sportolók játéka, a lányok pedig nem csak ugrálnak a ponponnal, hanem komolyabb tánctudás a követelmény. A játékosok felsorolásánál a nevük után az egyetemet is bemondták, ahol diplomáztak.

 

Az egész esemény jó élmény volt, de nem hiszem, hogy rászokom. Én nagyobb pörgést vártam a pályán és a nézőtéren is. Elvégre Amerikában fontosak ezek a csapatsportok. De kicsit kényelmesnek tűnt az egész. Viszont az biztos, hogy sokan voltak.

 

Civil War, 2012. november 11.

 

Több amerikai filmben előjön, hogy van egy érdekes szokás itt. Hagyományőrző klubok újrajátszanak csatákat (Civil War Reenactment). A színészek korabeli ruhákba bújnak, és felvonulnak egymás ellen a seregek. Lőnek, rohamoznak, meghalnak, stb. Linda azt mondja, otthon is vannak hasonlók a török időkhöz kapcsolódóan. Itt a polgárháború eseményeit játsszák újra, de vannak indiános csaták is. Linda valahogy rábukkant egy ilyen esemény honlapjára, és mivel már korábban kíváncsiak voltunk rá, el is mentünk. Annál is inkább, mert ez volt a szezonzáró esemény, és most volt a Veterans Day.

 

Itt másként viszonyulnak a hőseikhez és a háborúikhoz, mint Magyarországon. A magyarok kb. 500 éve nem vívtak győztes háborút. A túlélőket nem diadalmeneten fogadták, hanem fogolytáborokba kötöttek ki, ahonnan csendben oldalogtak haza, sokszor megbélyegezték őket, vagy haza sem térhettek. Csata még csak lenne, amit újra akarhatnánk játszani, de a háborúk csúfos vége miatt erre nem épül mozgalom.

 

Fentebb színészeket írtam, mert itt így szólítják őket, de tulajdonképpen lelkes amatőrökről van szó, akik a szabadidejükben az adott eseményeket tanulmányozzák, korabeli eszközöket és ruhákat gyűjtenek és készítenek. Találkozókra járnak, és időnként összejönnek csatázni. Teljes hétvégés program volt, amire kimentünk, a szereplők már pénteken összejöttek. Felépítették a katonai táborokat korabeli sátrakból. Vannak katonai részlegek és polgáriak is. Nem csak férfiak, nők is részt vesznek korabeli kosztümökbe öltözve. Ők csipkét horgolnak és főznek, de van, amelyik katonának öltözik. A közönség összesen öt csatát nézhetett ezen a hétvégén, a csaták közötti szünetben pedig meg lehetett nézni a táborokat és beszélgetni lehet a résztvevőkkel.

 

Nagyon kedves, lelkes emberek. Mi a New Yorki Ír Önkéntesek csoportjának egyik tisztjével beszéltünk. Aki egy hölgy volt vörös hajjal és határozott szeplőkkel. És nagy lelkesedéssel. Elmesélte, hogy havonta összejönnek csatázni. Minden eszköz a sajátjuk, amit évről évre gyűjtenek és tökéletesítenek. A köztes időben pedig tanulmányozzák a polgárháború korát és járják az iskolákat, ahol előadásokat tartanak. Mindezt hobbiból, önkéntes alapon. (Linda már kért, hogy írjak az önkéntességről is.) Ha valaki kedvet kap, csatlakozhat hozzájuk.

 

Az ilyen eseményekhez nagy hely kell, ez az alkalom egy farmon volt megrendezve. Biztosan termelnek is itt valamit, mert a bejáratnál volt egy zöldséges szerű pavilon, de az is látszott, hogy más hasonló eseményeknek is otthont szoktak adni.

 

A csata egy kukorica földön volt. Mi a Bloody Lane, Antietam-i castát láttuk. Ez még a háború elején, 1862-ben zajlott. Az ismertető szerint több szempontból is fordulópontot jelentett a háború szempontjából: a küzdő felek nem voltak még felkészülve a modern eszközökre, ezért magas volt az áldozatok száma; a csatát megnyerő északiak kihasználva a győzelmet elrendelték a rabszolgák felszabadítását, és rengeteg feketét soroztak be az elkövetkező időszakban.

 

Az Amerikai Polgárháborút a totális háború kezdetének tartják, ekkor állt át a világ az iparosított technikákra a hadszíntéren is. Tömegtermeléssel előállított fegyverek, nagy tömegű hadseregek, a civilek aktív bevonása, stb. De ez a csata méretében még nem volt nagy, 5000 északi küzdött 2600 délivel (a reenactmenten összesen kb. 300 harcos volt). Viszont az áldozatok száma csaknem 5000 volt. A hadvezérek még nem voltak felkészülve arra, hogy a tűzfegyverek pontossága jelentősen javult az utolsó években és a puskapor visszamaradó füstje sem volt már olyan jó fedezék, mint pár évtizeddel korábban. Korábban soha nem látott hatékonysággal, a kilőtt golyók 30%-a talált célba. Később a jobb fedezékek miatt visszaromlott ez az arány. A rengeteg áldozat miatt nevezték a csatán átfutó utat Bloody Lane-nek, állítólag a csata végén patakokban folyt a vér az úton. Az északi túlerő ellenére a déliek voltak jobb helyzetben, ők védték az úthoz kiépített állásaikat. Sikeres is volt a működésük egészen addig, amíg az egyik egységük vissza nem vonult egy rosszul értelmezett utasítás miatt. Ez el is döntötte a csatát, már nem tudták visszafoglalni az állásaikat. Látszik, a pénz és a fegyverek mellett az információ megfelelő áramlása is elengedhetetlen a háborúzáshoz.

 

Az eljátszott csatában valódi puskaport durrogtattak, persze töltény nélkül. Azért így is nagyot szóltak a fegyverek, különösen az ágyúk. A gyerekek az első néhány lövéstől megijedtek, de hamar hozzászoktak a csatazajhoz. Szuronyroham nem volt.

 

A csata előtt és közben hangosbemondón kommentálták az eseményeket. Sőt, megjelent Abraham Lincoln északi és Jefferson Davis déli elnök is, akik sajtótájékoztatót tartottak. Meséltek a háború előtti és utáni életükről. Felmerült a kérdés, miért is vívták a háborút. Ma általában arról hallani, hogy a rabszolgaság megszüntetése miatt. De ez a konkrét cél csak két évvel a háború kirobbanása után lett kitűzve, feltehetőleg az északi tömegbázis szélesítése érdekében. Davis szerint arról volt szó igazából, hogy a központi költségvetés nagy részét a déli államok adták össze, míg ezt nagyrészt északon költötték el. Ezért akartak kiválni 61-ben, és szerettek volna új konföderációt alapítani.

 

Tekintettel a Veterans Day-re volt veterán díszvendég is. És a seregekből kiszólították az aktív és a veterán katonákat fegyvernemenként, megköszönve a hazának tett szolgálatukat. Elég sokan voltak, talán 30-40%-a a seregeknek. Férfiak, nők vegyesen. Apró érdekesség, hogy a déli seregben is voltak fekete katonák. Volt egy kis diszkrét bája a dolognak.

 

Los Angeles, 2012. november 10. #update 1

 

Péntek este megérkezett Halmos Balázs Zsuzsával. Ők az első látogatóink otthonról. Nagy öröm látni őket, egy kis igazi otthoni hangulat. Két hónap után már ránk is fért. Leginkább a gyerekek izgultak az érkezésükre várva, de emlékszem, én is ilyen voltam gyerekkoromban. Pár napot most együtt töltünk, aztán tesznek egy körutat, majd amikor visszatérnek, a következő hétvégén megint együtt kirándulunk.

 

Szombatra rossz időt mondtak, ezért nagy gondba voltunk, mi is lenne a megfelelő program. Végül reggel határoztunk. A döntést segítette, hogy esőfelhők helyett szikrázó napsütés volt. Elindultunk Los Angeles Downtown-ba. Lindával sokszor beszéltünk róla, hogy meg kellene látogatnunk a nagyváros központját, de itt ez eléggé megfoghatatlan. Nem tudtuk, hova menjünk és mit nézzünk. De most adódott az alkalom, és elindultunk. A Walt Disney Music Center épülete jó kiindulásnak tünt. Frank Gehry tervezte, a képek alapján színvonalas épület. És valóban. Lenyűgöző látványt nyújtott. A nap további részében is komoly építészeti hatásoknak voltunk kitéve. Én építész létemre nem vagyok tájékozott különböző stílusjegyek, áramlatok és divatok terén, más szakterületen mozgok. De nagyra értékelem a nagyvonalú tereket, látványos formákat, de a nemes egyszerűséget is. A mai utunk inkább az első kettő terén nyújtott sokat. Építészeti elemzést nem is szeretnék adni, csak egyszerűen és tömören próbálom leírni, mi is történt velünk ma.

 

Miután megérkeztünk és leparkoltunk, gyorsan ittunk egy kávét, hogy Balázs és Zsuzsa is magához térhessen a hosszú repülőút után. A kávét egy Starbucks-ban ittuk egy szökőkúttal mellett, ami a Music Centerrel szemben lévő parkban volt. Nagyon szépen rendezett, jól átlátható része ez a városnak. Aztán elindultunk a történeti városmag felé (el Publo de Los Angeles), ami valószínűleg már történetileg is a spanyol ajkúak birodalma volt. itt egy templom udvarába mentünk be, és egy tűzoltó kapitányságot néztünk meg. Mindkettő a régi korokat idézte, habár a templom ma is működik, aktív élet van benne. Nagyon szép volt a belső udvarának a ponyva fedése. Itt éppen esküvőre is készültek, és talán több keresztelő is volt. Érdekes volt az ifjú pár és a tanúik elrendezése: a menyasszony erős rózsaszínben, a vőlegény feketében, és körülöttük négy fehér öltönyös rokon vagy barát. Első ránézésre ugyan ahhoz a mexikói maffiához tartozhattak. A tűzoltóság pedig egy régimódi lovaskocsis őrs eszközeit mutatta be, ahol láthattunk egy képet az utolsó bajszos tűzoltóparancsnokról.

 

Ez a környék nagyon változó színvonalú: az irodaházak és az igazgatási épületek pedánsak, de egy utcával arrébb már hajléktalanok százai vannak nejlonzsákjaikkal és bevásárlókosaraikkal (amiket valamely üzlettől einstandoltak). Vannak zsúfolt utcák kevert népekkel és olcsó büfékkel. Sok a latin, és sok a fekete. De erre inkább kevés a távol-keleti.

 

A régi rész után átmentünk a toronyházak közé. Lenyűgöző volt a látvány. Én korábban nem voltam magas házak között, és tudom, ezek sem a legmagasabbak a világon. Azért itt is van 300m feletti épület. Lenyűgöző volt a látvány az épületek között sétálva. Az egész magasházas övezet kicsi, és talán 8-10 toronyház található itt. De így is nagy élmény volt. Remélem sikerül majd eljutnunk más hasonló vidékre, talán Chicagoba vagy New Yorkba is.

 

Egy szakaszon siklóval mentünk fel. Kb. olyan, mint a Budavári Sikló, kicsit kevésbé díszes, és talán egy kicsit rövidebb is. De jellegében hasonló. Viszont a jegy csak 50 cent, ami a pesti rabláshoz képest nagyon baráti.

 

Nem vártunk sokat a Dawntowntól, de végül nagyon jól éreztük magunkat. Érdemes volt bejönni. A belvárosi sétánk után Santa Monica felé vettük az irányt. Az előrejelzések ellenére napos volt az idő, ezért reméltük, hogy élvezhetjük az óceán partot. A helyszínen azonban kiderült, hogy nagyon erős szél fúj. Azért tettünk egy szép sétát a mólón, hintáztunk a gyerekekkel a karusszelen és még egy buritost is ettünk egy szélárnyékosabb büfében. Az óceán erősen hullámzott, nagyon szép és vadregényes volt a látvány.

 

Amíg az utolsó kört tettük a gyerekekkel a körhintán, Linda és Balázsék kitalálták, hogy a Sanset Boulvard felé menjünk haza, hogy egy kicsit megleshessük, merre laknak az igazán gazdagok. Azután jött az ötlet, hogy álljunk meg a Getty Centernél. Az épületkomplexumot Richard Mayer tervezte. Ez a kis kitérő nagyszerű ötletnek bizonyult.

 

4 óra után parkoltunk le. A belépés ingyenes, de hamar kiderült, hogy a parkolás $15. Szerencsére nem fordultunk vissza emiatt. Ha egy kicsit is tájékozódtam volna, hogy milyen élményben lesz részünk, ez meg sem fordult volna a fejemben. 4 órakor már a nap lemenőben volt, kicsit izgultunk, hogy legyen fény a fotózáshoz. Az már az országútról látszott, hogy van mit nézni. Az épületegyüttes egy domb tetején van, de a parkoló a hegy lábánál. A kettő közötti utat egy elegáns kisvasúttal lehetett megtenni, ami látványos felüljáró rendszeren jutott fel a hegytetőre. A kisvasútról leszállva gyorsan körbe kellett szaladnunk az épületek között, mielőtt lement a nap. Erre talán fél óránk volt.

 

Nem gondolkodtam, csak tüzeltem. Talán száznál is több fotót készítettem. Az épületegyüttes különlegesen igényes. Elegáns, arányos, helyenként grandiózus. A lemenő nap fényében ez nagyon szépen kijött. Mindennek tetejében a kristálytiszta égen estére felhők gyűltek, pont a fejünk felett. Az eső is elkezdett csöpögni, de ez nem volt zavaró. A felhők alatt megvilágította az épületet a lemenő nap, a tájat viszont teljesen megvadított a kék eget részben eltakaró felhők fodros széle. Ez nagyon szép hátteret eredményezett a fotókon az épületeknek. Óriási szerencsénk volt az időzítéssel.

 

Miután lement a nap, bementünk az épületbe. Ha lett volna nálunk állvány, még készíthettünk volna sok jó képet, de sajnos erre nem volt módunk. Pedig már van állványunk, Balázsék elhozták otthonról (Linda ellenkezése ellenére). Ez egy múzeum, vagy inkább művészeti, kulturális központ. A rendelkezésünkre álló kevés időben néhány termet nézhettünk csak meg. Többek között a következő festők alkotásait láthattuk: Van Gogh, Rubens, Cézanne, Murillo. Mivel váratlanul és töményen ért a kulturális sokkhatás, több festő neve nem is jut hirtelen az eszembe. A gyerekek pedig egy nagyon jól kialakított teremben készíthettek rajzokat kiváló minőségű pasztellkrétával.

 

Rendesen fel kell készülnünk testileg és lelkileg, és újra el kell látogatnunk ide, lehetőleg több alkalommal. Mintha egy teljesen más világban lettünk volna. A tartalom (festmények) és a forma (az épületegyüttes) lenyűgöző egységet alkotott.

 

A nap folyamán rengeteg képet készítettem. Valószínűleg a szokásos 5-10 képnél többet kell feltöltenem majd a Picasara, hogy mindenről legyen vizuális beszámoló is.

 

Mértékegységek #update 1

 

Otthon megszoktuk, hogy mindenhez az SI mértékegységeket használjuk. Nem is olyan régi dolog ez, egy-két generációval előttem még több volt az átváltás. Az SI tulajdonképpen csak azért jó, mert egységes. Az egységek nem kapcsolódnak természetes, vagy legalábbis emberi jelenségekhez. Valószínűleg ezért nem veszi be az angolszász világ gyomra a használatát.

 

Ide is szivárog az SI, de jellemzően a hagyományos egységeiket használják. Vigyázni kell, az amerikai és az angol mértékegységek sem egyeznek meg egymással, a pint vagy a font is különböző a két országban. Nézzünk is meg néhány példát.

 

Talán a legkaotikusabb a térfogat használata. Az alapegység itt a gallon, ami majdnem 4 liter (kb. 3,8L). Az üzemanyagot és az italokat is rendszeresen ezzel az egységgel adják meg. A járatos egységek a fél gallon, esetleg a negyed gallon. A negyed gallont viszont már inkább csészében (FLOz, ounce, uncia) adják meg. 32 FLOz az negyed gallon. De gyakran feltüntetik mindezt literben is a csomagoláson. Esetleg milliliterben. De van, amit eleve az SI mértékegységhez igazítanak, néha italokat is. Pl. a töményeket majdnem fél gallon térfogattal árulják, egészen pontosan 1,75 literes kiszerelésben. Ez nem tudom, honnan jöhet, mert kevesebb mint fél gallon, ami egyébként 4 pint. Az autók lökettérfogatát is literben adják meg. A térfogatra használják a csésze mellett a poharat (cup) is, de ez azt hiszem kevésbé hivatalos, receptekben és termékismertetőkben találkoztam eddig vele. Ez nagyjából negyed liter.

 

A folyadékok szempontjából érdekes, hogy az autók fogyasztását nem l/100km-ben adják meg, hanem gallon/mérföld-ben. Ami úgye eleve reciproka az előzőnek, ráadásul mások a mértékegységek is. Az átváltás úgy történik, hogy 235-öt kell elosztani az egyik értékkel, hogy megkapjuk a másikat. Őszintén szólva itt a helyieket kell védenem, logikusabbnak tűnik azt az értéket ismerni, hogy a rendelkezésünkre álló üzemanyag mekkora útra elég, mint azt, hogy a kívánt úthoz mennyi üzemanyag fog kelleni. De ki tudja.

 

Na és a hosszak: a mérföld (mile), a láb (foot) és az hüvelyk (inch) a járatos egységek. A yardot (öl) kevesebbet használják. A mérföld hagyományos egység, de nem nagyon kapcsolódik a többihez, kb. 1,6km. A láb tényleg egy jó egység, nagyjából 30cm és 12 inch. Az inch pedig kb. 25mm. Érdekesség, hogy a területre gyakran használják a négyzetlábat (sqft), 10sqft az kb. 1m2. És ugyan így a térfogatot is mérik köblábban (cuf).

 

A helyi egységek érdekessége, hogy ezeket gyakran természetes törtekkel használják. Az autópályán azt írják ki, hogy 1 ¾ miles van hátra, a csavar mérete 9/16-od inch, stb. A nevezőben kettő hatványai szerepelnek. Ez is logikus, mindig felezni kell.

 

A súlyra az alapegység a font (pound), ami kicsit kevesebb mint fél kiló. Használják még a csészét is, (ounce), ami nem azonos a térfogat unciával, hiszen más fizikai jelenségről van szó. De kb. egy FLOz víz súlya egy tömeg Oz. Használják a tonnát a nagyobb súlyokhoz, de ez eltér a mi tonnánktól kb. 10%-al.

 

Az időt is másként mérik, itt 12 órás rendszer van, am és pm. Végre megtanultam, hogy 12:00 am, az éjfél, hiszen ez a perc már a következő 12 órás egység kezdete. A 12:00 pm pedig a dél, hiszen ez a perc már a délután része lesz. Ha nem írnak ki semmit, akkor az délelőtt. Azt hiszem. A 24 órás beosztást egyébként a németek vezették be a második világháborúban, hogy egyértelmű legyen a vonatmenetrend. Talán érthető, hogy az angolszászok erre nem álltak át.

 

A pénz 10-es helyi-értékben van, de erre már az angolok is régen áttértek. Azért az elnevezések érdekesek. Az 1 centes neve penny, az 5 centes a nickel, a 10 centes a dime, és van még a 25 centes quater. Ez a legfontosabb érme, a mosogépek ezzel mennek a loundryban. Érdekes, hogy a bevásárlóközpontokban az érméket automata adja vissza: fizetéskor egy tálkába köpi a visszajárót. Nem szeretik a nagy címleteket, a bankautómaták 10-es és 20-as bankókat adnak.

 

A hőmérséklet átváltása szerintem megtanulhatatlan. 0 C° az 32 F°. 1 egységnyi C° pedig 9/5 F°. Tehát az átváltás úgy néz ki celsiusból fahrenheitbe, hogy n×5/9+32. Én most ott tartok, hogy tudom, hogy a klímát 70 fok körül szeretik (21C°), én inkább 80-on. 90 felett kezd nagyon meleg lenni, 95 felett kánikula. A 98 F° a testhőmérséklet, 100 már hőemelkedés és 102 felett magas a láz.

 

Vannak még izgalmak a tudomány terén is, habár itt már jó ideje elkezdték az áttérést az SI-re, hiszen a nemzetközi színtéren ez a járatos (ráadásul az angolokkal hiába használnak azonos nevű egységeket, ha azok mértéke eltér egymástól). A végső lökést ehhez az a Mars szonda adta, amelyet elvesztettek egy rossz átváltás miatt. Azóta a NASA-nál kötelező az SI. De én tudom, hogy Dulácska tanárúr ma is kp/cm2-ben számol, hiába vezették be lassan negyven éve az SI-t az MSZ-ben is. No igen, itt meg kpsi-ben, azaz kilopound per square inch-ben számolnak feszültséget... A tervlapok méretaránya pedig a kettes számrendszerben alakul valahogy.

 

És egy-két sztori update-ként. Tebnap a laborban az egyik srác vacakolt egy hőmérővel, nem tudta, hogy helyesen működik-e. A testhőmérsékletével akarta ellenőrizni, de mivel Celsiusos skálán mért, meg kellett kérdeznie tőlem, mekkora az átlagos testhőmérséklet Celsiusban. És van egy újabb remek felfedezésem: a jégkrémes dobozok szokásos mérete az 1,5 QT, ami másfél negyed gallont jelent... No cemment.

 

Utcasarkok, rámpák

 

Az akadálymentesítés fontos dolog Los Angelesben is. A középületek bejáratai, belső közlekedése mindenhol akadálymentesített, és az utcák is azok. De az utcákon valahogy azt érzem, hogy amolyan Mátyás királyos módon oldották meg a dolgot, pontosabban az okos lány technikájával. Adtak is meg nem is akadálymentes lehetőséget a mozgássérülteknek, babakocsisoknak.

 

Elöljáróban annyit, hogy itt mindenütt magasak a padkák, általában 15-20cm-nél is magasabbak. Minden utcasarkon csinálnak rámpát, amin le lehet gurulni. De ezt a rámpát nem az átkelés irányában alakították ki, hanem a kereszteződés átlójában. Így egy rámpa szolgálja ki mindkét irányt. Az elv jó, a probléma meg van oldva egy másfél-két méter széles süllyesztéssel. Csak éppen nagyon rosszul használható. A rászorulók így nem irányban tudnak elindulni, hanem 45 fokkal ferdén. Ez önmagában nem tűnik olyan nagy gondnak, de a gyakorlatban nehézkessé teszi az átkelést a következők miatt:

  • a kialakuló keskeny rámpák gyakran nehezen megközelíthetőek az átkelésre várakozók miatt; mivel az egymásra merőles átkelések várakozói közel kerülnek egymáshoz, gyakran akadályozzák is egymást;

  • a kis-zöldön kanyarodó autókra külön figyelni kell, hiszen ha zöldje is van a gyalogosnak, ezek az autók jöhetnek; és ugye elsőbbsége annak van, akinek megadják;

  • a gyalogátkelők jelentős részén csak akkor vált zöldre a lámpa, ha megnyomunk egy gombot; ezt a gombot rendszerint egy villanyoszlopra rakják, ami a rámpától messze van a padkához közel; elég komoly manőverezést igényel az átkelési szándék jelzése és a rámpára való visszatérés, különösen ha vannak más várakozók is;

 

A fenti dolgok managelése babakocsival is nehéz, kerekes székkel még nehezebb lehet. Időnként biciklivel is megyek járdán, úgy sem leányálom.

 

Az átlónak egy helyen láttam értelmét. Pasadenaban a Colorado Boulvardon van két kereszteződés is, ahol átlósan is van átkelési lehetőség. Amikor ezt észrevettem, először nem is értettem, mi van. Az összes autó egyszerre kap pirosa, miközben a gyalogosok minden irányban átmehetnek, átlósan is. Ez fel van festve, és külön lámpája is van.

 

Michael Jackson, 2012. november 9.

 

A beszámolókat estére szoktam hagyni, de gyorsan le kell írnom a mai reggelt, mert nagyon jól szórakoztam. Na nem azon, hogy a fűtést nem tudtam bekapcsolni, és hogy kifogyott a toner a fénymásolóban. Hanem azon, hogy a titkárnőnk fiát Michael Jacksonnak hívják. Ez azért külön vicces nekem, mert a hétvégén a bolhapiacon megvettem $1-ért a disco koronázatlan királyának a Thriller című CD-jét, amit tebnap este be is grabeltem, úgyhogy most gyorsan meg is hallgatom a reggeli kávé mellé, és megemlékezem ifjúságom hányattatásaira.

 

Caltech, 2012. november 8.

 

Az elmúlt napok nagyon mozgalmasak volt az egyetemen. Hétfőn és kedden a törőgép és a sztereó kamerás mérőberendezés működésével ismerkedtem. Szerdán én tartottam a beszámolót a tanszéki szemináriumon. Az irodalomból összeszedett új tudományomat mutattam be, és azt, hogy mit szeretnék a folytatásban csinálni. Sok jó kérdés volt menet közben, és adtak hasznos ötleteket a kísérletek elvégzéséhez. A szeminárium érdekes fejleménye, hogy szeptember óta megduplázódott a csoport létszáma: érkezett több visitor is 2-3 hónapos időtartamra. Két német, egy belga és egy amerikai.

 

Csütörtök reggel a laborban kezdtem. Jun segítségével elkezdtem kísérletezni. Amolyan vak vezet világtalant című mutatvány: próbáljuk összeszedni, amit a többiek megmutattak nekünk az eszközök működésével kapcsolatban. Egyébként nagyon rendes mindenki, ha kérdésünk van akár órákat töltenek azzal, hogy megmutassák, melyik eszközt hogyan kell kezelni. A tervezett kísérleteim nem csak a szeminárium hallgatóságát mozgatta meg, Arany Bea és apám is adott ötleteket a legutóbbi bejegyzésem után. Az első néhány mérés jól sikerült. Az eredményeket még nem lehet hasznosítani, de az jó hír, hogy működött a rendszer: a mintadarab nem csúszott ki a szorítópofából és el is szakadt a vizsgálatra szánt tartományban. Vannak azért még gondok, például mínusz öt fokon már párásodott az ablak. De ezeket tudjuk majd kezelni. Holnap pedig kiértékelem a mérések eredményeit, hogy tovább tudjunk lépni a tervezéssel. Néhány érdekesség: a vizsgált anyag erő-megnyúlás görbéje nagyon hasonlít az acéléhoz (ez azért van, mert a fémekhez hasonló kristályos a szerkezete); a szakadó nyúlása 250% körül volt; mínusz öt fokon a teherbírás másfélszerese a szobahőmérsékleten mért értéknek.

 

Délután Sergioval megbeszéltük, hol is tartunk, mik a tapasztalatok. Az jól látszik, hogy az egyirányú vizsgálatokból kapott eredményeket a valódi szarkezetekkel nehéz lesz kapcsolatba hozni. De ez az álláspontunk remélem nem tart ki sokáig, én abban bízom, hogy sikerül energia alapú tönkremeneteli feltételt felállítani, és arra ezek a vizsgálatok is jók lesznek. De kétirányú vizsgálatok nélkül semmi biztosat nem tudunk mondani. Ehhez buborékos vizsgálatokat fogunk végezni légnyomás segítségével. Sergio a jövő héten elmegy a ballonokat gyártó céghez, és abban bízik, hogy nagy modellkísérleteket is tudunk csinálni velük. Ehhez nekik állítólag van nagy klimatizálható laborjuk. Az agitációhoz magával viszi az előadás diáimat is.

 

Ma összeismerkedtem egy magyar sráccal. Még a hétvégén írt emailt, hogy ő is itt van a Caltechen, és szívesen találkozna. Együtt ebédeltünk Earninél. Ez egy újfajta kulináris élmény volt. Earni egy furgonnal érkezik a Caltechre, és megvan, hogy hány órakkor hol lehet megtalálni. A szokásos gyorskajákat készítik. Én buritost ettem. Nagyon jó volt, és kólával együtt csak $5, ami itt röhejesen olcsó. A srác doktorandusz otthon a Pázmányon, itt Fulbright ösztöndíjjal van. Informatikával és biológiai folyamatok modellezésével foglalkozik. Nagy bánata, hogy otthon mindenhonnan kinézik, mert hogy is mer programozóként biológiával foglalkozni. Ismerős a jelenség, a mi kis klikkjeink igyekeznek minden értelmes gondolatnak útjába állni, mert hát az ember ugye csak ahhoz érthet, amit 18 és 23 éves kora között megtanult és papírt kapott róla... Itt másként gondolják. Én többségében repülőmérnökök között ülök, a főnököm építőmérnök, a srác kutatócsoportjában is különböző szakmák képviselik magukat. Máshol is tart a két egyetem és a két ország. Nekem meggyőződésem, hogy Magyarországnak azért nem lesz soha sem esélye felzárkózni a világ élvonalához, mert hiányzik belőlünk a hajlandóság az együttműködésre. A célok elérése helyett fontosabbak a vélt vagy valós sérelmeink megbosszulása és a saját pecsenyénk langyosítsa. Megsülni úgysem fog.

 

Sok érdekes dologról mesélt, doktoranduszként több a kapcsolata a nappali képzéssel is. Ráadásul egy nappalissal van közös albérletben. Most megtudtam néhány érdekes számot. A Caltechen 2000 nappalis diák van, és 3000 diplomás munkatárs. Ennek persze egy jelentős része doktorandusz, de sok a professzor és a kutató. Ilyen arányok mellett persze jobb esélyük van vezetni az egyetemek ranglistáját, mint nálunk az 1:6-1:10-es oktató:hallgató aránnyal. De őszintén szólva nem ez a legnagyobb különbség, és nem is a pénz mennyisége, amivel gazdálkodhatnak... Érdekes adalék: van olyan zh, amit úgy írnak meg, hogy kiadják a papírokat, és megadják a dátumot, amire be kell adni. Ez nem házi feladat, megszabják, hogy milyen segédeszközöket lehet használni, és mennyi időt tölthetnek a feladat megoldásával. Ezt állítólag be is tartják a diákok. És ez hihető is, ha arra gondolunk, hogy a világ egyik legjobb egyetemére nem csak a papírért mennek az emberek, hanem elsősorban a tudás miatt. Nálunk ebben a tekintetben betegesen rosszak az arányok. Állítólag a felvételinek is fontos része az esszéírás, ahol nem a tárgyi tudásra, hanem a mentalitásra kíváncsiak.

 

Választások, 2012. november 7.

 

A Gász Kata már pár hete kérte, hogy írjak a választásokról. De nem sok élményünk volt ezzel kapcsolatban. Mivel nem nézünk helyi tévét, eléggé elkerültek a hirdetések is minket. A választás rendszere elég bonyolult, most sem akartam megérteni. De leírom, amit tapasztaltunk.

 

A hétköznapi életben, az utcán kevéssé jelentek meg a választás szelei. Los Angelesben alig vannak óriásplakátok, talán nincsenek is, a buszmegállók hirdető felületein pedig inkább kereskedelmi dolgokat hirdetnek. Egy-egy épületen van kifeszített molinó valamelyik képviselő vagy elnökjelölt képével, nevével. Szlogenekre, „életképekre” nem nagyon emlékszem.

 

Ami érdekes, hogy állítólag véres küzdelem folyik, de az emberek mégis teljesen nyíltan felvállalják, hogy kit támogatnak. És emiatt valószínűleg nem ér senkit atrocitás. Nagyon sok kertben vannak kicsi táblácskák a támogatott jelölt nevével. Otthon ezt nehezen tudom elképzelni. Az ellenérdekeltek kiszednék a táblákat és paradicsommal dobálnák az ablakokat ilyen esetben, minden politikai körben megvannak az igazság önjelölt bajnokai ehhez...

 

De nem csak az előkertek vannak így feldíszítve. A választás napján megjelentek az elnökjelölteket ábrázoló pólók is az embereken. Nálunk ebből országos botrány lett volna, meg kékcédulázás... Sokan „I voted” matricával sétáltak az utcán. Ez az iskolában is megjelent: szavazást tartottak a gyerekeknek, és aki már szavazott, az kapott egy ilyen matricát. Az egyik udvarban ki kellett vágni egy régi fát, és arról szavazhattak a gyerekek, hogy milyennel helyettesítsék. Gondolom a nagy választási napon szerették volna a kicsiket is szoktatni a döntéshozatalhoz.

 

Az is érdekes, hogy az intézményekben itt sem lehet politizálni, de ezt nem veszik olyan szigorúan. Az iskolaigazgató felhívta a figyelmet arra, hogy a jelölteknek van oktatáspolitikája is, és hogy hol találnak arról információt, hogy melyik jelölt esetén alakulnak jobban a dolgok.

 

California demokrata, most is Obama győzött ebben az államban. De nagy ünneplést nem láttam sehol sem. Kicsit sem. Valószínűleg a marsjáró landolását nagyobb figyelem kísérte Pasadenaban.

 

Kidspace, 2012. november 6.

 

A Kidspace egy interaktív gyerek múzeum Pasadenaban. Minden hónap első keddjén family night, ingyenes belépés 4 óra után. Szerintem ezzel élni fogunk máskor is, mert családilag $50 volna a belépés, viszont irtó jó az egész.

 

Van egy fizika park, ahol különböző fizikai jelenségeket lehet modelleken kipróbálni: mi is az az erőkar, helyzeti energia, egyensúly, lendületmegmaradás... De mindez olyan játékokkal, ami egy 3 éves számára is élvezetes. Persze a fogalmakat a kicsik még nem értik, de a jelenség remélhetően beléjük ivódik.

 

Volt egy egyszerű KRESZ-pálya, kb. arra a 4 szabályra koncentrálva, amit be kell tartani a biztonságos közlekedés érdekében. És a sisak is kötelező volt! Nagyon tetszett a gyerektandem (háromkerekű) és az ókori harci kocsi stílusában kialakított járgány is: elöl teker egy gyerek, a másik mögötte áll egy kis platón, akár lökheti is a bicajt. Viszont a legkisebbeknek való lábbal hajtós háromkerekű nagyon vacak volt, Bálintnak folyton beleakadt a lába. A mi műanyag motorunkhoz hasonló remek járgányt még nem láttam itt sehol. Pedig azzal félelmetes száguldozást művelnek a magyar lurkók másfél és hat év között.

 

Van interaktív szökőkút, olyan, mint amilyet az Art-Frontosokkal terveztem a Szabadság térre (képek megtekinthetőek a Munkák fülön, 2011 magasságában). Ez elég kicsike, de elég ahhoz, hogy mindenki jól elázzon.

 

Az épületen belül sok a játék: hangyalyukban mászhatnak fel a pincéből a földszintre a gyerekek; onnan egy pókhálóban mehetnek az emelet felé; van egy szép terepjáró kavicsok közé temetett dinó csontok között; több vasmeteorit, nem is kicsik; csigák, kagylók, ásványok... Mindent meg lehet fogni, tapogatni, kipróbálni.

 

A nap vége felé egy indián asszony tartott előadást a kultúrájukról. Gyerekekre hangolva. Jó hangulatú volt, habár néhol egy kicsit didaktikusnak tűnt a mindenki egyenlő és egyforma és se jobb, se rosszabb. Azért szerencsére a kommunizmus eszméjét már meghaladta a történelem, és talán túlléptünk a faji megkülönböztetésen is...

 

A gyerekek jól elfáradtak, de még maradtak volna. De otthon már várt ránk a finom lecsó! Megint bevásároltunk hozzá: most mexikói paprikát, californiai paradicsomot, olasz kolbászt és svéd füstöltszalonnát használtunk. Egész jó lett. Biztos a magyar pirospaprikától.

 

Hétvége, hétvége, 2012. november 3-4. # update 1

 

Az előző hét nagy kirándulása után szerényebb programot terveztünk. A közeli Griffith parkban már jártunk korábban, ott van az LA Zoo. Most szombaton megnéztük a vasutas kiállítást, azaz a Travel Town Railroad-ot. A mi Vasúttörténeti Parkunkhoz hasonlít egy kicsit, de annál sokkal szerényebb.

 

A belépés ingyenes, csak a kisvasút használatáért kell fizetni, de az is kb. annyi, mint egy körhintázás. Két csarnokban vannak régi vonatok, mind gőzmozdony. Illetve vannak régi autók, szállító eszközök is, amik valamiképpen kapcsolódnak a vasutas élethez. Van modellező műhely is, de itt nem lehet nyomkodni a gombokat, mint otthon. És igazából kiépítés alatt van még csak az egész. Ha készen lesz, akkor viszont grandiózus lesz: nagy a modell pálya, és nagyon hosszú, 40-50 szerelvényből álló kocsikat tologatnak már most az építők.

 

Mozdony talán 10-15 van kiállítva, amik érdekesek, csak kicsit le vannak robbanva. A hely fő attrakciója a születésnapi bulizás. Kialakítottak vagy 6-8 helyet, ahol lehet bulit szervezni a kisgyerekek részére. Amikor ott voltunk, mind foglalt volt.

 

A kiállított mozdonyok között található egy kicsi gőzös, ami egykor a kisvasutat húzta a kiállítás körül. Nagyon vicces lehetett, amikor ez pöfögött a mostani dízel helyén. Ez is aranyos, csak egy kicsit büdös. Van egy félbevágott mozdony is, amin meg lehet figyelni életnagyságban a működés fontosabb elemeit. Ami még tetszett, az két-három keskeny nyomtávú mozdony, amiknek érdekes volt a kazán elrendezése: nem klasszikus henger alakú, hanem olyan, mintha paróka lenne rajtuk. Érdekesek voltak a faszerkezetű marhavagonok. Elég rozogák szegénykék.

 

A gyerekek a legjobban a fasíneken való vonatozást élvezték. Pedig itt is van sín készletünk, nem is sokkal kisebb, mint az ott berendezett. Kaptak egy-egy vonatot is: az elmúlt hetekben kaptak egy-egy rajzocskát, ha jól viselkedtek, és mostanra gyűlt össze az ajándékhoz szükséges mennyiség. Szerencsére egy szép kis fahajó kedvéért Anna lemondott a hercegnőről...

 

Vasárnap reggel a Flea Marketen, azaz a bolhapiacon kezdtünk. Erről két hónapja is beszámoltam. Akkor is tetszett, de most sokkal jobban. Valószínűleg azért, mert már bejáratódott a helyi életünk, és így nyugodtabban tudtam szemlélődni. Csuda dolgokat láttam. Volt rengeteg apró szerszám és kiegészítő az egyik helyen, otthon alaposan be tudtam volna vásárolni belőlük a műhelyemhez. A fiúk kaptak egy-egy kisautót: eredeti Matchbox volt $3-ért, de a Marci inkább egy HotWheelt választott (nem tartom lehetetlennek, hogy utángyártottak, de szépek). Nekem kevésbé tetszett, de azért az is szép, és csak $1 az ára. Anna egy rettenetes lovacskát választott, de legalább kis helyen elfér. Én meg a CD-k között válogattam, egy John Lennon klóntol is vettem kettőt. Linda könyveket vett, érdekesség, hogy talált magyar nyelvűt is. Sajnos azok a bútorok, amik praktikusak lennének számunkra mind kvázi antikok, ezért lehet, hogy sohase lesz cipőtartónk...

 

A bolhapiac után az Anna iskolájába mentünk, ahol Arts day volt. A gyerekek különböző technikákkal készíthettek dolgokat. Merített papír, festés, cukor festés, batikolás, szemétépítés és még sok minden más. Ügyesek voltak, a Picasara felrakok majd képeket. Voltak zenészek is, egy zeneiskola két zenekara is bemutatót tartott: R'n'R és funky. Utána a kisgyerekek dobolhattak. Kicsi szakma: a festéktartó asztal vasalási tervekkel volt bebugyolálva. Egészen más stílusban vasalnak lépcsőt, érdekes.

 

Huntington Library Garden, 2012. november 1.

 

Ugyan hétköznapra esett, de igencsak indokolt volt meglátogatnunk ezt a helyet. Vagyis hogy a hétköznapi látogatás volt nagyon indokolt. Ugyanis havonta egyszer ingyen megnyitja a kapuit az intézmény. Interneten kell regisztrálni egy hónappal korábban, postán kiküldik a névre szóló jegyet, és a megadott időintervallumban be lehet menni. Sajnos az időintervallumot nem jól értelmeztük, így a lehetőséghez képest rövidre terveztük a programot, de lesz még alkalmunk visszajönni.

 

De mi is ez az intézmény. Mert a neve ellenére nem könyvtár, hanem egy kert, benne gyűjteményekkel: festmények, könyvek... A kert pedig botanikus kert, igényesen összeállított, különböző földrajzi helyeket bemutató növénygyűjtemény.

 

Most csak a kert egy részét néztük meg, a gyűjteményeket nem látogattuk végig. A kert hatalmas, különböző égtájak vannak berendezve egy-egy területen. Mi a trópusi növényházat és a japán kert részét tudtuk bejárni, illetve voltunk a gyerekeknek szánt parkban is. De van pl. sivatag is. Acél szerkezetű klasszikus üvegkupola, japán pagodák, vízesések. Volt kőhal simogató is a gyerekeknek: betontálak aljára halformát raktak. Nehéz többet írnom róla, egyszerűen csak jó ott lenni.

 

Az elszervezésünkhöz hozzá tartozott, hogy a már korábban megismert perzsa étterembe akartunk ebédelni. Most már tapasztaltak voltunk, és a gyorséttermi ár 70-80%-ért sikerült porcelán tányérból fémvillával teleebédelni magunkat, nagyon jóízűen. Időközben kiterjesztették a Lunch Special időintervallumát, úgyhogy tágabbak lettek a lehetőségeink, hogy meglátogathassuk őket.

 

Caltech, 2012. november 2.

 

Az elmúlt két hét nagyon eseménydús volt a Caltechen is. Kétszer is konzultáltam a Sergioval, aki két feladatot is kitűzött számomra: november 7-én én tartom majd a beszámolót a meetingen, valamint az összegyűjtött információk alapján el kell kezdeni a kísérletezést. Az utolsó konzultációra össze is állítottam egy előadás vázlatot, és a kísérletnek is elkezdtem utána menni.

 

A feladat az, hogy egy nejlon szatyor szilárdságával vetekedő fóliadarabot szakítsunk el úgy, hogy az valamilyen jellemző adatot adjon az anyag teherbírásáról. A feladatot nehezíti, hogy az anyag szilárdsága erősen függ a hőmérséklettől és a terhelés időtartamától. Az előbbi a kisebb gond, van klímakamránk. Az utóbbi miatt azonban sok terhelési helyzetet meg kell vizsgálni: fontos a terhelés sebessége, de kúszás közben (állandó terhelés hosszú ideig) is elszakadhat az anyag. És egy nagy gond, hogy hogyan fogjuk be az anyagot úgy, hogy a vizsgált szakaszon menjen tönkre.

 

A kísérlet megtervezéséhez beszéltem több emberrel. Jun, a kínai post doc ugyan ennek az anyagnak az anyagtörvényén dolgozik, úgyhogy vele numerikus kísérleteket tervezek a megfelelő elrendezés kialakításához. Aztán beszéltem Knauss professzorral, aki a téma szakértője. Végül Petros-szal, aki a labor mindenese.

 

Petros olyan, mint otthon Ottó: ő működteti a rendszert. Megreszeli, kifúrja, összehegeszti, bekapcsolja... Ahogy látom, hasonlóak a kvalitásaik is: minden felmerülő kérdés megoldására van valami ötletük, valami huszonötödik sarokban felejtett eszközük. Csak itt mások a lehetőségek. A labor alapterülete kb. akkora lehet, mint a mi ÉL laborunk volt a szégyenletes sportözpontosítás előtt, viszont olyan eszközök állnak rendelkezésre, amikről mi álmodni sem merünk. Az itteni Intron törőgép semmivel sem jobb, mint a mi új Zwick gépünk, sőt. Viszont itt olyan kiegészítők vannak hozzá, mikre nekünk sohasem lesz pénzünk, legalábbis addig nem, amíg az OTKA vagy más források zárva vannak előttem... Viszont a Caltechre dől a pénz. Pl. a NASA-val most írtak alá egy $4M/év három éves szerződést, aminek nem fogják a kétharmadát adminisztrációra költeni, mint nálunk... Egy nagyon egyszerű és nagyon nyilvános pályázati rendszeren keresztül osztják szét az összeget. És ez csak csepp a tengerben a sok egyéb kutatási pénz és ipari együttműködés mellett. A labornak csak egy kicsi részét ismertem meg eddig. Lézeres extenzométer, sztereó kamerás térbeli nyúlásmérő, 1 000 000 kép/s sebességű kamera, csoda objektívek és színképelemzők...

 

Petros-szal beszélgettünk egy kicsit. Ő még a nyolcvanas években hagyta ott Örményországot, ami akkor még a SZU része volt. Pontosan ismeri, hogy mik a lehetőségek keleten. Fél szavakból is értettük egymást. És mondott még valami lényegeset: nem csak azért nem mennek a dolgok, mert nincsen anyagi háttér, hanem azért is, mert az embereket nem is nagyon érdekli. Mindenki megkapja a fizetését így is, úgy is. Itt, ha nem elégedettek munkájával akkor elküldik, keresnek helyette mást. Úgyhogy ő úgy dolgozik, hogy mindenki elégedett legyen vele. Valószínűleg az én munkám csak egy intermezzo a labor életében, de itt a nyári cserediákoknak is komoly kísérleteket állítanak össze.

 

Ma, pénteken voltam tanszéki szemináriumon. Nagyon érdekes volt. Az első öt percről lemaradtam sajnos, ezért a problémafelvetéssel kapcsolatban nem voltam teljesen képben. De a végére az állt össze benne, hogy egy olyan anyagot építenek, ami a falazathoz hasonlóan ragasztóból és blokkokból áll. A kapcsolat is téglakötés szerű, csak az egész nagyon kicsike, és inkább fémeket, műanyagokat használnak. És az egészet térbeli nyomtatással építik össze. Ennek a rendszernek a viselkedését vizsgálják numerikusan. Már Andris is mesélte, hogy nagyon népszerű Amerikában a GPU használata párhuzamos futtatásokhoz, az előadó csapata is ezen fáradozik. A szeminárium után most csak egy szerény büfé volt. A két kínai kollégámmal beszélgettünk egy kicsit. Jun pár hete azt sem tudta, hogy Magyarország hol van, vagy hogy van-e egyáltalán. De most utánanézett, hogy Magyarországnak milyen tudományos hagyományai vannak, Neumann Jánost emlegette fel. Én rögtön hozzátettem, hogy a Galcit első igazgatója, Kármán Tódor is magyar volt.

 

Halloween, 2012. október 31.

 

Az angolszász vidéken a halottak napjához egészen más ünnep kapcsolódik, mint nálunk. Szerintem ez nem azért van, mert a halálhoz nagyon máshogy viszonyulnak, hanem azért, mert a történelem során máshogy fejlődött itt ez az ünnep. Az angolszász világban a szellemek erősen beépültek a kultúrába, amit én a faszerkezetű építésnek tulajdonítok: állandóan nyekeregnek a padlók, falak. De lehet, hogy nincs igazam.

 

Ahogy beköszöntött az ősz, elkezdtek megjelenni a halloweenes dekorációk: sírkövek, csontvázak, pókhálók és szellemek. És persze a tök. Tököt én is faragtam. Kettőt is, mert az első egy bő hét után megrohadt. Az Anna tervezte meg, hogy milyen legyen a szeme és a szája, meg hogy fület is vágjunk rá. Én meg a végén egy gyertyát is raktam bele, hogy világítson. A gyertyától masszív sütőtök szag lengte be a környéket. A halloween dekoráció nem egy egyszer megálmodott dolog, napról-napra fejlődik. A végén egyes házakat teljesen eltakar a díszlet. Kedden voltam albérletet befizetni az ingatlanirodába, ami egy kb. száz embert foglalkoztató nagy cég. Mindent ellepett a pókháló és a szellemek sokasága, elég vicces volt.

 

Október 31-én csúcsosodik ki az ünnep, ekkor beöltöznek az emberek valami ijesztőnek. Nem csak a gyerekek, elég sok felnőtt is jelmezt ölt. Hagyományosan ijesztőnek kellene lenni, de sokan mesefigurának, vagy bármi más érdekesnek öltöznek. Olyan ez, mint nálunk a farsang, csak nem egy bálra koncentrálódik, hanem az egész városra.

 

A gyerekek reggel már jelmezben mennek iskolába, ahol a tanárok is beöltöznek. Nem is volt tanítás. Aztán este jön a trick or treat, azaz pénzt vagy életet társasjáték. Pontosabban trükk vagy édesség a kérdés. Nagyon készülnek erre a gyerekek, kíváncsi voltam, hogyan működik a rendszer. Elvileg teljesen idegen házakba bekopognak a gyerekek, és ott a fenti felszólításra cukorkát, csokit, stb. kapnak. Persze szülői felügyelet mellett. Itt South Pasadenaban az a rendszer, hogy a forgalmasabb utcákban már a bejárathoz készítenek valamit a lakók, amiből látszik, hogy várnak a gyerekekre. Ahol van kapu, nyitva hagyják. A kevésbé forgalmas helyeken pedig ki is írják, hogy készültek az alkalomra. Tehát nem kellett attól tartani, hogy olyan helyre kopogunk be, ahol az emberek nem látnak szívesen. A buli szürkületkor kezdődött, és hét óra körül, mikor hazajöttünk, még felfutóban volt. Egyes helyeken összejönnek családok, barátok vacsorára. Hangulatos pörgés, sok mosolygó ember. De a rendőrök is járőröznek, nehogy valaki jelmez mögé bújva rosszban sántikáljon.

 

Annácska pillangónak, Marci tűzoltónak öltözött. Bálinton egy dinoszauruszos mackófelső volt. Egy-egy tök alakú vödörben gyűjtötték a kincseiket. Kb. 2 liternyi édesség gyűlt össze fejenként. Próbáljuk beosztani a következő hetekben...

 

Jogosítvány 2012. október 30.

 

Ma megérkezett a kaliforniai jogosítványom. Egyik szemem sír, a másik nevet. Az jó, hogy megvan a papírka, de most derült ki, hogy csak a vízum idejére érvényes. Pedig reméltem, hogy Magyarországon egy darabig nem kell majd meghosszabbítanom a jogosítványomat, ami januárban fog lejárni. A Lindáé még nem jött meg, pedig egy napon vizsgáztunk.

 

Joshua Tree National Park 2012. október 26-28.

 

A túrázás mellett a sátrazásnak is vannak hagyományai nálunk. Nem csak a doktorim kapcsán, hanem kempingekben is megfordulunk időnként, ha nem is nagyon sűrűn. A gyerekek is szokták élvezni, nagy élmény egy kis textilketrecben összezárva lenni és hálózsákban aludni. Több ismerős is mondta, hogy itt jók a lehetőségek, így készültünk is rá, hogy majd élünk vele. Sajnos a szeptember és az október nagy része elment az akklimatizációval, de már két hete is kacérkodtunk a gondolattal, hogy sátrat verünk valahol. Akkor sajnos Bálint belázasodott, de a legutolsó hétvégén mindenki rendbe volt, úgyhogy komolyan nekikészülődtünk.

 

A legnehezebb a helyfoglalás: Californiaban sok száz kemping van, de alig volt üres hely. A kiszemelt területen pedig egyáltalán nem volt. Pedig két darab 100 sátorhely körüli kemping is van a Joshua Tree két csücskében. Már-már elcsüggedtünk, és más felé kezdtünk kacsingatni, de máshol sem volt szabad hely. Aztán az egyetemen azt javasolták, hogy próbálkozzunk, hátha valahol lesz üresedés. És így is lett, az eredetileg kiszemelt kempingben szerda reggel sikerült foglalnunk egy sátorhelyet. Állítólag így megy: korán megtelnek a helyek, és utána szemfülesnek kell lenni. Ehhez otthon nem voltunk hozzászokva, talán egy alkalomra emlékszem Olaszországból, amikor csak a második helyen volt szabad sátorhely.

 

A Black Rock Canyon campinget szemeltük. Ez az ismertetők alapján egy kifejezetten családbarát hely. Érdekessége, hogy október közepétől májusig van nyitva. Nyáron akkora a forróság, hogy zárva tartanak. A családbarát kényelem nem egészen azt jelenti, mint mondjuk az osztrákoknál, hogy van hinta és homokozó, meg pelenkázó a zuhanyzóban. Csak annyit tesz, hogy itt volt víz, és volt 3 WC blokk. Zuhanyzó nem volt. A nemzeti park belsejében láttunk még két másik kempinget, ahol csak a sátorhelyek számozása, egy-egy tűzrakó állvány, a sátornak elegyengetett talaj és az egész területhez egy pottyantós WC volt a felszerelés. Automata recepcióval: egy ládába kellett bedobni a pénzt. Nos, a mi kempingünk majdnem körbe is volt kerítve. És egyébként tényleg kényelmes volt a maga módján. A területünkön akár három sátrat is felverhettünk volna, és volt egy nagy beton padunk asztallal. Azon kicsit fáztunk, amikor ráültünk.

 

Péntek délután indultunk munka és iskola után. Sátrat a Caltech kölcsönzőjéből kértünk. Már sötét volt, mikor odaértünk, fejlámpával állítottam a sátrat. A gyerekek ezt nagyon élvezték, körben rohangáltak egy-egy lámpával. Aztán amíg kiterítették a hálózsákokat és a matracokat, főztem egy kis dobozos levest. Az egyik yard salen vettem egy benzines főzőt, nagyon szuperül működött a hideg ellenére. Sajnos a tányérban gyorsan kihűlt a leves, de ennek a gyerekek örültek.

 

Gyönyörű holdfényes esténk volt, csillagokkal tele az ég. A visitor centerben volt is csillagtérkép, de mivel a gyerekek úgysem adnak erre esélyt, lemondtunk az ég kémleléséről. Hideg volt az éjszaka. Szerencsére a gyerekeknek nagyon jó hálózsákokat vettünk még az Alpokra készülve pár éve, úgyhogy ők nem fáztak. Mi viszont igen. Úgyhogy a szombati nap zárásaként ruhaboltot hajkurásztunk. Ez egy eléggé kihalt vidék, de azért itt is volt egy hatalmas WallMart. Ez olyan mint a Tesco, és én irtózom ezektől az üzletektől. De most meg kell követnem őket: $10 körül vettünk polár és flanel nadrágokat. Meg egy gigantikus hűtőládát, mert mindenkinek az volt a kempingben... Úgyhogy a második éjjel nem fáztunk egyáltalán.

 

Szombaton egy 4 mérföld körüli túrát tettünk a Black Rock Canyonban. A gyerekek szokás szerint nyafogtak az út felén, hogy vegyük fel őket, de ezen túlmenően nagyon élvezték. A porta mini vizitor centerként működött, és osztogattak a gyerkeknek Junior Ranger Bookletet, amiben ki kellett töltögetniük, hogy milyen növényeket és állatokat látnak. Ez nagyon jó elfoglaltságnak bizonyult. Ez a rész egy dimbes-dombos „felföldi” sivatag. Joshua tree-vel van tele, ami egy sivatagi jukka -féle, ami olyan 3-4 méter magasra nő meg. De volt kisebb jukka féleség, tuja és tölgy is. A tölgy levele kb. köröm méretű, de szabályos tölgylevél alakú, viszont a makk akkora, mint otthon. Árnyékban hűvös volt, de a napon nagyon meleg. És minden rettentően száraz.

 

Kényelmesen tettünk-vettünk egész nap, úgyhogy hamar eljött az este, amikor is tésztát főztünk paradicsomos mártással. Víz volt a kempingben, de mosogató nem. Ez tipikus lehet, mert mindenki hozta a kempinges mosogató készletét. Legközelebb már nekünk is lesz ilyen!

 

Vasárnap vágtunk neki a nagy sivatagnak, de ide autóval mentünk. Egy rangert kikérdeztünk, hogy mit ajánl nekünk a gyerekekkel megnézésre. Nagyon készségesek és jól fel vannak készülve arra, hogy milyen embereknek mit érdemes megnézni. A visitor centerben vettünk még egy éves belépőt, amivel a többi parkba is be tudunk majd menni, és nekivágtunk a sivatagnak.

 

Az első állomásunk a Hidden Valey volt, ami nagyon érdekes hely. Egy hegyvonulatocska vesz körül egy katlant, ami így sehonnan sem látszik. Kb. két mérföld lehet a kerülete, mert a túra 1,5 mérföld volt a belsejében. Nagyon szép sziklák, szikár növényzettel. Mint kiderült, ez az egész terület a sziklamászók paradicsoma, rengetegen másztak kisebb-nagyobb hegyekre, sziklákra. A gyerekek is elkezdtek föl-le mászni, persze a jó ízlés határain belül. A katlan onnan kapta a nevét, hogy régen a marhatolvajok ide hajtották a zsákmányukat az üldözőik elől.

 

Aztán a Keys Viewet néztük meg, ami egy magaslati pont. Itt csak pár métert kellett sétálni ahhoz, hogy elénk táruljon egy óriási völgy. Sziklás táj, minimális növényzettel. Utána a Jumbo Rock nevű helyhez mentünk, ami kempingként is működik. Én szívesen sátraznék hasonló helyen, de a Linda már túlságosan elhagyatottnak találta. Ezt a helyet azért ajánlották megnézésre, mert itt a gyerekek kényelmesen mászkálhatnak sziklákra. Hát egy barlang szerű lukba be is szorult mindkettőjük lábfeje, úgyhogy azért nem ártott itt sem az óvatosság. De tényleg jó hely volt a sziklákkal való ismerkedéshez.

 

Van egy Arch Rock nevű szikla, ami áthidal valami nagyobb távolságot, de ezt valahogy elvétettük sajnos. Talán legközelebb nagyobb szerencsénk lesz. Nem találtuk meg a kitáblázást, pedig elég alaposak. És az androidos térképem nem sokat ért itt. Keresnem kell egy részletesebbet.

 

A nap közben lemenőbe fordult, úgyhogy hazafelé vettük az irányt. Még útközben megálltunk egy Cactus Garden nevű helyen, ahol derékig érő kaktuszokkal volt tele egy nagyobb terület. Nagyon szép volt a naplementében.

 

Viszonylag szerencsések voltunk, több sajátos állattal is sikerült találkoznunk: láttunk chipmonkeyt, ami a Chip and Dale mesehősök eredetije (földi mókusnak is hívják); láttunk egy nyulat, ami annyira közel merészkedett hozzánk, hogy széles látószöggel is tudtam róla portrét készíteni; és láttunk egy coyot-ot is, ami a kengyelfutó gyalogkakukkot üldöző farkas, ami igazából vadkutya fajta. Sajnos kengyelfutóhoz nem volt szerencsénk, majd talán legközelebb.

 

Mire leértünk a park déli részén lévő visitor centerhez, a rangerek már hazamentek, így sajnos a gyermekeink nem kaphatták meg a junior ranger jelvényüket. Los Angeles felé vettük az irányt. Szerencsére elkerültük a dugókat, és kényelmesen hazaautóztunk. Lindával kíváncsian vártuk, milyen lesz a kivilágított város látványa. Gondolom mindenki ismeri azt, milyen Érd felől beérkezni Budapestre: fényár teríti be a tájat. Lenyűgöző. Los Angeles is ilyen: a 10-es úton beérkezve magaslati helyzetből láttunk rá a városra. Nagyszerű látvány, csak valamivel nagyobb, mint otthon. És az autópálya is 6-8 sáv, mikor hogy.

 

A gyerekek nem akartak hazajönni, tovább akartak sátrazni. Sajnos az időjárás már nem sok lehetőséget ad erre, de azért még igyekszünk alkalmat keríteni rá a következő hónapokban is.

 

Közüzemi szolgáltatók 2012. október 25.

 

A közüzemi szolgáltatások sok vonatkozásban másként működnek, mint nálunk. Szinte mindegyikről tudok írni valami érdekeset.

 

Az első szolgáltatás, amit igénybe vettem, a telefon volt. Először is még otthonról próbáltam feltérképezni, milyen lehetőségeink vannak. Azt hiszem három szolgáltatót találtam meg, de ennél azért több van. A honlapok nem nagyon informatívak, elég nehezen találtam meg azt, hogy milyen szolgáltatásokat tudok igénybe venni. Több rendszer is van. A havi előfizetések általában fix összegre szólnak, és korlátlan beszélgetést és sms-t tesznek lehetővé. A különbség az internet hozzáférésben van, sebesség és adatforgalom tekintetében. Van kártyás rendszer is, azaz olyan, amikor előre kifizet az ember egy nagyobb adag beszélgetést. Ennek az az érdekessége, hogy a fogadott hívásokért is fizetni kell. És vannak speiális csomagok, pl. az ideutazó üzletembereknek, akik pár napra használják csak a rendszert. A magyar árakhoz hasonló összegeket kérnek el, de inkább drágábbnak mondanám. Persze ez attól is függ, hogy ki milyen intenzitással használja a telefonját, gondolom itt sokat beszélnek.

 

Sokat beszélnek, mert az ügyintézések komoly része telefonon történik. Nekem ez elég kényelmetlen, mert rosszul értem, amikor telefonon kell beszélnem és utálom a telefonos menüket. Jobban szeretem az emailt, viszont a legtöbb helyen nem adnak meg email elérhetőséget, csak telefonszámot. Viszont mindenütt kérik az email címet.

 

A második szolgáltatónk az internetes cég volt. Van itt is kábel net és adsl is. Erről még kevesebb információ van a neten, vagyis jobban elrejtik. Olyat is találtam, aki fel sem rakja az árait a netre, hanem ajánlatot küld igénylésre. Ez nekem nem tetszik. Mondjuk azt megértem, hogy akár utcánként más a lefedettségük és a szolgáltatási lehetőségük, de egy irányító szám alapján megadhatnák akkor is az árat. Így viszont egy komplett regisztráció után küldenek csak, én meg kaphatom a telefonhívásokat és a reklámanyagokat később... Gyorsan kellett döntenünk, mert főleg az első időkben nagy szükségünk volt az információs sztrádára. Az At&t-t értük el a legegyszerűbben, és az otthoni felméréseim szerint ők voltak a legolcsóbbak. Mondjuk a leglassabbak is. Megabit tekintetében, de mint kiderült, a rákötést is 4 munkanap alatt tudták csak megoldani. A csatlakozás sem volt olcsó. Otthon megszoktam, hogy a bekötési költség és a modem benne van az előfizetésben, itt viszont elég komoly pénzt kértek érte. De nem kellett hűségnyilatkozatot aláírni. Az is valami, tekintettel arra, hogy mi csak 10 hónapot leszünk itt. Az árak úgy általában magasabbak, mint otthon. De nem olyan horror összegek, mint amikről az Andris mesélt Ithaca-ból. A Social Security Number hiánya miatt kértek $100 depositot és automatikus lehívást egy hitelkártyáról.

 

Az elektromos és a gáz szolgáltatókat telefonon keresztül lehetett csak elérni. Az elektromosok SSN nélkül is regisztrálta, $70 deposit ellenében. A gázosokhoz viszont személyesen is el kellett menni az iratok ellenőrzésére, de ezt pár perc alatt el tudtam intézni. Ami érdekes a két szolgáltatónál, hogy nem jönnek ki órát leolvasni, mert távműködtetésű a rendszer. Ez azt jelenti, hogy az óra közvetlenül küldi az adatokat a szolgáltatónak. Ennek eredményeképpen az elektromosoknál órára lebontva meg tudom nézni a fogyasztásunkat az internetes felületen. Nagyon tanulságos az energiafelhasználásunk megértése szempontjából. A másik érdekes dolog, hogy az elektromosok az első leveleik között küldtek egyet, amiben felkínálták a lehetőséget 20% kedvezményre, ha alacsony a jövedelmünk. Mi bőven a határ alatt vagyunk, úgyhogy éltünk is a lehetőséggel. Csak kitöltöttünk egy lapot, semmilyen igazolást nem kértek. Érdekes ezt összevetni az otthoni gázártámogatás és az államkincstáras bohóckodás vonatkozásában... És ami még érdekesebb, hogy pár héttel később a gázosok is küldtek egy levelet, mely szerint az elektromosok jelezték számukra, hogy kedvezményesen kapjuk az áramot, és ha nincsen ellenvetésünk, akkor ők is adnak 20% kedvezményt. Továbbá az elektromos művek a hűtő vásárlásunkhoz is hozzájárul $35-al, mert energiatakarékos készüléket vettünk. Magyarországon sosem tapasztalt magatartás...

 

A biztosítás maradt még hátra. Az egészségbiztosítást otthon kötött utasbiztosítással oldottuk meg. Ez csak sürgősségi eseteket fedez, de hasonló tudású biztosítás itt kétszer ennyibe került volna. Szülés, fogorvos persze szóba se kerülhet. Az autóbiztosítás rendszere teljesen más, mint otthon. Rendelkezni kell felelősség biztosítással, ami adott autóra és személyekre érvényes. A díj függ az autó korától és típusától, a sofőrök számától, életkorától, milyen régi a jogosítvány, milyen a baleset történet, mennyit használjuk az autót. Van, aki az iskolai végzettségre is ad kedvezményt, és ha több biztosításunk van egy cégnél, akkor is olcsóbb lesz. Nekünk szükségünk volt lakásbiztosításra is, úgyhogy ezzel a lehetőséggel tudtunk élni. A felelősség biztosítás és a casco nincsen elkülönítve. A felelősség szintje sem egységes, meg van szabva egy minimális kárösszeg, de ezt lehet emelni, ha valaki nem akar zsebből fizetni nagyobb kár esetén. A főnököm erre azt mondta, hogy mivel én lakást bérelek és nincsen más vagyonom sem, nyugodtan használjam a minimumot, úgysem lehet rajtam behajtani mást. A casconál is meg lehet határozni, pontosan milyen eseményre milyen összeghatárig kérek fedezetet. Érdekes, hogy a lopáskárra minimális összeget kérnek, állítólag ez errefelé nem olyan nagy probléma.

 

Adminisztráció 2012. október 24.

 

Még az elején ígértem, hogy írok a helyi adminisztrációról. Ez alatt kicsit általánosabban azt értem. hogy milyen dolgokat kell elintézni, nem csak a hivatalos papírmunkát. És úgy általában mire van szükség ahhoz, hogy itt élni lehessen 10 hónapon keresztül. Még otthon próbáltam információkat gyűjteni a Sipos Andristól és a Várkonyi Pétertől, majd már a kint létem alatt kaptam tanácsokat Jakab Gábortól, aki a szomszéd nagyvárosban, San Diegoban volt kint az előző tanévben. Andris és a Péter már csak homályosan emlékeztek a kezdeti nehézségeikre, ezért döntöttem úgy, hogy még időben leírok mindent, mielőtt elfelejtem. Talán hasznos lesz a későbbi utazóknak.

 

Mi sajnos nem tudtunk otthonról lakást bérelni, ezért az első napokban lakás után szaladtunk, hogy minél rövidebb ideig kelljen hotelben (inkább fogadónak mondanám) laknunk. Az tulajdonképpen a mi hibánk volt, hogy otthonról nem intéztük ezt el. Mint később kiderült, a Caltech rendelkezik szállásokkal az idelátogatók részére, ezeket egy éves időtartamra adják ki maximum. A honlapon a regisztrációs felület és a csatlakozó információk elijesztettek minket. Ugyan megúsztunk volna néhány nap rohangálást, viszont itt South Pasadenaban jobb helyünk van. Ráadásul az egyetemi bérletek sem olcsóbbak.

 

A lakás nem csak a hotel költségek kímélése miatt fontos, hanem azért is, mert sok más dologhoz is kell. Például a bankszámlához is kell lakcím. Erre ugyan alkalmas lehet a szálloda címe is, de akkor később változtatni kell. És pl. a csekkfüzetre rányomtatják a lakcímet. De ha már megvan a lakcím, rögtön kell a bankszámla. A lakbér és a szolgáltatók fizetésére általában a csekket használják. Lehet átutalni vagy automatikus lehívást is választani, de én otthon is a csekket szeretem (az persze a sárga, és az teljesen másról szól).

 

A lakásoknál változó, hogy mi tartozik bele a lakbérbe. Amiket mindenütt fizetni kell: szemét, víz, villany, gáz. Ami opcionális: tv, internet, kertgondozás. A kötelezők egy része beletartozhat a lakbérbe. Nálunk csak a villanyt és a gázt kell fizetni. Ezekhez be kell regisztrálni a beköltözés utáni 1-2 héten belül. Nem árt, ha ekkor már megvan a Social Security Number.

 

Az SSN a mi TB számunkhoz hasonlítható, de nem egészen az. Mindenkinek van ilyen, aki bármilyen jogcímen itt dolgozik. Nem kell, hogy fizetést kapjon, és biztosítása sem kell legyen. Ezt a számot az országba való belépést követő 10 munkanap után lehet kikérni. Jakab Gábor nagy biztonsággal emlékszik arra, hogy ő már hamarabb megkapta, engem viszont 6-7 nappal a belépés után még elküldtek. Az SSN híján a szolgáltatók kisebb-nagyobb depositot kérnek.

 

A szolgáltatókra visszatérve, az internet nagyon fontos. Regisztrációkhoz, címek és telefonszámok kikereséséhez, időpont kéréshez elengedhetetlen. Én kártyás telefont vettem, úgyhogy azon nincsen internet, ezért a lakásba való költözés előtt a free-wifiben és az egyetemi hálózatban volt minden reményünk. A free-wifi egyenlőre csak legenda: megbízhatatlanok, lassúak és jelszóval védik őket, úgyhogy nehéz hozzájuk férni. Mi az At&t-hez szerződtünk. Gáborral sajnos későn vettem fel a kapcsolatot, ő nem javasolta volna ezt a szolgáltatót. Nekem sem nagyon tetszenek. Vagy 3-4 munkanap volt, mire bekötötték, ezt sokallom, de már túl vagyunk rajta.

 

A DMV (Department of Motor Vehicles) az országba való belépéstől számított 10 napon belül kéri, hogy folyamodjunk ID card-ért vagy jogosítványért. Mi jóval később mentünk, de szavuk sem volt hozzánk, mások végig az otthoni papírjaikat használták... Szóval ez a 10 napos szabály le van írva, de nem tűnik túl szigorúnak. Én nem bánom, hogy megcsináltuk a jogosítványt. A felkészülés során megismertük a helyi szabályrendszert, ami azért másként épül fel mint otthon. Kétszer 1 óra alatt megvan a vizsga, odautazással együtt 2×2 óra. Nem került sokba, fejenként $31. Ez visszajön, mert a biztosítás így olcsóbb lesz.

 

Ami viszont fontos, hogy a belépéskor az útlevélbe betűznek egy papírt a vízum mellé, azt ott is kell tartani. Ellenőrzésekkor kérhetik. Továbbá a J1-es vízumigénylő papírt (Ixxx.... formanyomtatvány) is magunknál kell tartani. Én ezeket nem szoktam magammal vinni, de ha elhagynánk az országot, enélkül nem engednének vissza.

 

Fontos, hogy az IRM-hez (ez a helyi adóhatóság) is el kell küldeni néhány nyomtatványt a megérkezés utáni hetekben. Ez az ösztöndíj típusától függ. A kifizető szervezetnek kell aláírni ennek egy részét. Nekünk az F8233-as kell, de ezt az ösztöndíjat adó szervezet küldi be aláírva, illetve az F8843, amit viszont nekem kellett elküldeni. A kitöltés egy rémálom, de én otthon sem értek semmit az adópapírokból...

 

Mi három kisgyerekkel vagyunk itt, amiből kettő közösségbe jár. Őket még el kell vinnünk orvosi vizsgálatra. Igazából ezzel is késésben vagyunk, csak próbáltunk minél olcsóbb megoldást találni erre. Valószínűleg kapnak majd pár oltást is.

 

Planes of Flames Museum, 2012. október 21.

 

Chino, a városrész, ahol a múzeum van Los Angeles keleti végében található. Egészen a préri szélén. De egy repülőteret nem is jó beljebb rakni. Két múzeum van egymás mellett közvetlenül. Lindának nem sikerült kideríteni, hogy pontosan mi a különbség, de mivel csak az egyik volt nyitva, oda mentünk be. Itt főleg katonai repülőgépeket állítottak ki, 150 darabot, plusz sok száz makettet repülőkről és hajókról.

 

Öt hangár van telerakva különböző korszakok repülőgépeivel. A legtöbb a második világháborúhoz kötődik. A bejárati csarnokban azonban a Wright fivérek első repülőjének a replikája van életnagyságban, valamint az Apollo űrhajó ugyancsak 1:1 méretű modellje (ezt a makettet a hatvanas években használták az űrprogram népszerűsítésére). A kezdet, és az űrhajózás eddigi csúcsteljesítménye, amiknek a megalkotása között alig hatvan év telt el... Az űrhajó félelmetesen kicsi. A három űrhajós fekvő helyzetben van egymás mellett, felülni is alig tudtak, és nagyjából ki is töltötték a teret. Mondjuk egy kisebb mikrobuszhoz hasonlítanám. A közlekedési múzeumban láthat Soljuz űrhajó ugyan ilyen picurka.

 

A második világháború megnyeréséhez az európai és a csendes óceáni fronton is hozzájárult a szövetségesek légi fölénye. Ez nem is annyira technológiai, mint inkább darabszám béli fölényt jelentett, amit az amerikai ipar iszonyatos termelékenysége volt csak képes produkálni abban az időben. Ez valószínűleg meghatározza ma is a repüléshez való hozzáállását az amerikaiaknak a napjainkban is.

 

A kiállított gépek nagy része működő képes, kádakba csöpög az olaj alattuk. Több gépet kölcsönöztek filmekhez is. Komoly restauráló munka is folyik, egy B17-es repülő erődre most gyűjtik az adományokat, már csak pár millió hiányzik, hogy röpképes legyen... De össze fog gyűlni, nem aggódom miatta.

 

A német és japán gépeknek is szenteltek egy csarnokot, V1-es és V2-es sugárhajtású gépek is ki vannak állítva többek között. Valamint a háború utáni orosz sugárhajtású gépekből is több darab megtekinthető.

 

Nem csak a repülőket, hanem a korabeli katonai élet kellékeit is meg lehet nézni: egyenruhák, gulyáságyúk, csajkák... Vannak Willis Jeep-ek és néhány harckocsi is.

 

Egy dolog volt egy kicsit furcsa: elég kihalt volt az egész, rajtunk kívül nem sok látogatót láttunk. Pedig a belépő olcsó és nagyon látványos az egész. Érdekes módon, ez egy magán tulajdonban lévő múzeum a Petersen-hez hasonlóan, ami ugyancsak az olcsóbb múzeumok közé számít.

 

Ilyen-olyan ügyeink miatt vasárnap még Burbenkbe is el kellett mennünk. Eredetileg otthon akartunk vacsorázni, de az IKEA közelsége miatt meggondoltuk magunkat. Tekintettel a vasárnap délutánra óriási volt a tömeg, végül nem álltunk be a sorba az emeleti étteremben. Viszont kifelé jövet van egy kisebb büfé, ahol hotdogot lehet kapni. Ezt tényleg fillérekért adják, 50 cent egy darab, úgyhogy $10 alatt megvolt a vacsora.

 

Page Museum, 2012. október 20.

 

Ezen a hétvégén két múzeumban is voltunk, mindkettő nagyszerű hely volt. Külön bejegyzést írok róluk.

 

Szombaton a Page Museumban voltunk, ami Los Angeles múzeumi negyedében van, közel a Petersen autós múzeumhoz, ahol pár hete jártunk. Ezt a múzeumot egy sajátos természeti jelenség indukálta: aszfalt tavak, pocsolyák vannak ezen a területen. Amikor száz éve elkezdték beépíteni a városrész, az aszfaltban rengeteg fosszíliát találtak. Mivel a tavak földtörténeti szempontból napjainkhoz kötődnek (egyébként tényleg ma is vannak itt még ilyen tavacskák), a fosszíliák is a közelmúlt élővilágának az emlékét őrzik. A bejáratnál, és utána több helyen ki is van írva, hogy ebben a múzeumban nincsenek dinoszauruszok, azokat máshol kell keresni.

 

A C-14-es vizsgálatok alapján a legrégibb leletek 60 ezer évesek. A bemutatott élőlények főleg emlősök, de a mai módszerekkel egysejtűeket is kinyernek az aszfaltból. Persze a leglátványosabbak a nagy testű emlősök. A világ legnagyobb jégkorszaki lelőhelyének tartják a területet. Kiváló állapotban konzerválódtak itt sok mára kihalt faj csontvázai. Merthogy az aszfalt csak a csontvázat őrzi meg, a puha részeket feloldja, magába olvasztja. Ez nagyon érdekes dolog, Linda régész tanulmányaiból tudjuk, hogy a savas mocsarak pont fordítva működnek, és a csontváz tűnik el, míg más részek megmaradnak. (Megjegyzem, most nem értem, az egysejtűeket akkor hogyan nyerik ki.)

 

Óriási mamutok, kardfogú tigrisek, lapos arcú medvék, nagy testű farkasok, mára kihalt lajhár szerű emlősök, különleges madarak csontvázait nézhettük meg. Nagyon igényesen mutatták be ezeket: komplett felépített csontvázak, életnagyságú „felöltöztetett” modellek voltak szépen elrendezve és megvilágítva. De volt farkaskoponyákkal kirakott fal is. Egy üvegfalú műhelyben pedig bemutatták a csontok preparálásának lépéseit is. Mozgó modellek is voltak, amitől nagyon jól át lehetett érezni a korabeli állatok léptékét. Volt két filmes terem is, ahol az élőlényekről és a kutatók munkájáról mutattak be anyagokat.

 

A hely sajátossága, hogy aszfaltba fulladtak a bemutatott állatok. Emiatt az összes csont sárgás barna a tisztítás után is. A bemutató filmben azt mondták, hogyha más múzeumban ilyen színű csontokat látunk, akkor az nagy valószínűséggel erről a lelőhelyről származik.

 

Az állatok belefulladtak az aszfalt mocsárba. A jelenség demonstrálására készítettek egy modellt, ahol aszfalttal teli edényekből kellett kihúzni láb szerű valamiket, hogy láthassuk, egy süllyedőben lévő állatnak mekkora esélye volt a kikászálódásra. (A viszkózus alakváltozásokban járatosak számára ez a Newton -féle folyadék vagy dugattyú modellje.) Ez a gyerekeknek nagyon tetszett. És persze a játszó szőnyeg is, ahol sok ősállatokkal foglalkozó kirakó és könyv volt.

 

A kiállítási épület az egykori mocsárra épült. Körülötte pedig egy szép park volt, amibe bele komponálták a jelenleg is működő aszfalt tavakat. Ezek között volt egészen nagy is, focipálya méretű. És voltak kicsi kibugyogások a gyepen elszórva, amiket stílszerűen az útépítéseken is használt, aszfaltfoltos terelőbójákkal jelöltek meg. A gyerekek össze is kenték magukat valahol. Vannak működő feltárási helyek, amiket meg lehet nézni. Irtózatos körülmények között dolgoznak itt a régészek. Helyenként 3-4 méter mély kidúcolt gödörben a fekete büdös aszfaltban próbálják kiásni a leleteket. A környékbeli építkezésekről kimentett anyagokat pedig óriási (akár 30-40m3-es) kockákban hozzák ide, és itt kaparják le aztán az aszfaltot. Tulajdonképpen az egész környék egy szinte kifogyhatatlan feltárási kerület. A kertbe is tettek állat modelleket vasbetonból. Kissé hatásvadász módon egy süllyedőben lévő mamutot építettek, amit a kicsinye a mocsár partjáról próbál visszahívni magához.

 

Jó pár hete már írtam a gyorséttermi tapasztalatainkról, de azóta is újabb-újabb élménnyel gazdagodunk. Éppen ezért nem is térünk át a szendvicsezésre. Most későn indultunk el, ezért a múzeumozás előtt mentünk ebédelni. A múzeum mellett volt egy hamburgeres, aki a cégére szerint custom hamburgert árult. Nem számítottunk semmi különösre, aztán kifejezetten kellemes csalódásban volt részünk. A hely nem McDonald's stílusú volt. Inkább egy étteremre hasonlított, de ezt már megszoktuk, voltunk más hasonló helyen is. És szó sincs gyorsétteremről, a kiszolgálás inkább lassú, de még jó tempójú. Pincér hozta ki itt is a hamburgert. Tekintettel a múzeum közelségére készülnek a gyerekekre, rögtön hoztak színezőt és zsírkrétát, de ez is szinte átlagos a jobb helyeken. És a pohár vízért itt sem számolnak fel semmit. Na és a lényeg: van egy papír, amin be lehet ixelgetni, hogy milyen hamburgert szeretnénk. Milyen és mekkora húst, milyen típusú zsömlében, milyen sajttal és zöldséggel valamint öntettel. Aztán szépen ízlésesen tányérra rendezve kihozzák az egészet. Nagyon jó volt.

 

A másik kellemes esemény a múzeumon kívül a parkoláshoz kötődött. Amikor megérkeztünk, nehezen találtuk meg a parkolót. Vagyis nem is találtuk meg, hanem a szomszédos művészeti múzeum parkolójába fordultunk be véletlenül. Ide ki volt írva, hogy csak az adott múzeum látogatói számára van fenntartva, de ezzel már nem tudtunk foglalkozni. Amikor aztán mentünk fizetni a parkolásért, kérdezték is, hogy hol jártunk. De nem sokat problémáztak azon, hogy a szomszédban voltunk, viszont felhívták a figyelmünket, hogy a gyermekeinknek kérhetünk egy tagsági kártyát, ami 18 éves korukig ingyenes belépést biztosít, és egy felnőttet is magukkal vihetnek ingyen. Úgyhogy hamarosan vissza térünk ide. Linda szerint érdemes is, mert jó a kiállítási anyag.

 

Jogosítvány 2012. október 19.

 

A pénteki nap másik nagy eseménye volt az autóvezetés vizsga. Ezzel jól megszenvedtünk. Az egész ott kezdődött, hogy az írásbeli vizsga után próbáltam bejelentkezni a neten a vezetés vizsgára (behind-the-wheel test). Napokig visszadobott a rendszer, úgyhogy rászántam magam a telefonos ügyintézésre. Egy automatával kellett beszélgetnem, nem volt nagy élmény. Nem a gombnyomogatós rendszer, hanem kérdéseket tesz fel, és időnként fel is ajánlja a válaszokat. Aztán rendszeresen azt mondja, hogy nem érti, mit akarok neki mondani. Azért eljutottam a menüben a regisztrációig, de a jogosítványom számát sehogyan sem akarta elfogadni. Végül feladtam, és harakirit szerettem volna elkövetni magamon. Végül éltem a mentőkötéllel, és kértem egy ügyintézőt (ennek eléréséhez is bele kell menni 2-3 szintet a menüben...). Mivel kevés ügyintézőjük van, visszahívást ígérnek. Kb. fél órán belül vissza is hívnak. Ilyenkor nagyon rendes a rendszer, azzal kezdik, hogy megkérdezik, valóban készen állok-e a beszélgetésre, vagy szükségem van-e öt percre, hogy összekapjam magamat. Nem éltem a felkínált lehetőséggel, hanem gyorsan beregisztráltam a glandale-i DMV kirendeltségre. Sergio, a főnököm azt javasolta, ne Pasadenaba menjek, mert azok híresen szigorúak, hanem inkább Glendale-be, mert azok rendesebbek.

 

A vezetés vizsgával kapcsolatban volt egy nehezen feloldható kérdésünk: a kézikönyv egy helyen azt írta, hogy a vizsga alatt egy jogosítvánnyal rendelkező személynek kell lenni a kocsiban a vizsgabiztoson és a vizsgázón kívül. Viszont nem lehet más utas az autóban. A három gyerekkel ez nehezen lett volna kivitelezhető. De végül is kiderült, hogy erre a plusz emberre csak a 18 éven aluliak vizsgáján van szükség. De ez csak egy kicsi probléma volt. Nem jó papírt vittem magammal az írásbeli vizsgáról, emiatt meg sem kezdhettem a vezetés vizsgát. Hát tényleg rossz papírt fogtam meg, de gondolom a számítógépes rendszerben benne voltak az adataim, simán vizsgáztathattak volna, ha akarnak. De nem akartak.

 

Mivel időközben a Linda is megcsinálta az írásbeli vizsgát, együtt regisztráltunk be a mai napra vezetésre. A papírok körüli hercehurca rossz ómen volt, ezért Glendale helyett Pasadenaba jöttünk. Először én vizsgáztam. A becsekkolás a hivatalba még simán ment. Aztán az autóval be kellett állni a vizsgázók sorába. A vizsga az autó műszaki állapotának ellenőrzésével kezdődik. Mivel két napja átnézettük a kocsit, ezzel nem is volt gond (erről majd még írok később). Megnézik a lámpákat, és hogy be tudjuk-e húzni a kéziféket, vagy el tudjuk-e indítani az ablaktörlőt. Aztán indult a vizsga. Az elején közölték, hogy hány hibapontot szabad ejteni. Hogy mire lehet hibapontot kapni, csak a végén tudtam megnézni. Bevittek a környező kis utcákba, különböző stoptábla kombinációkon kellett áthajtani, párhuzamosan parkolni, tolatni, stb. Nem tűnt különösebben nehéznek, de azért izgultam, hogy mindent jól csináljak. Végül a vizsgáztató 12 hibapontot osztott ki. Hol túl hirtelen fékeztem, hogy túl lassan mentem át egy kereszteződésen, vagy nem néztem elég alaposan szét... Majdnem húsz éve vezetek, azért van már némi rutinom (nem mondom, így is csinálok néha hülyeséget, ha valamiért figyelmetlenné válok). Ezek után sem tudom biztonsággal állítani, hogy ezen a vizsgán könnyedén át kell mennem, mert ismeretlen helyen, ahol a stoptáblák felére ránőnek a fák, nehéz látni, hogy melyik kereszteződésen lehet lendületből átmenni, és melyiknél kell megállni. De 15 hibát enged a rendszer, úgyhogy átmentem.

 

A Lindának a kezdés is nehéz volt. Az úgy volt, hogy az előtte lévő autó kezelését ellenőrizte a vizsgáztató, mikor is a vizsgázó lányos zavarában lefröcskölte a biztost az ablakmosóval. Már előtte is volt némi feszültség a levegőben, úgyhogy a vizsgabiztos közölte, hogy ő itt akkor be is fejezné, küld egy másik kollégát a folytatáshoz. Miután feldúltan elvonult, a Lindához tért vissza. És közölte, hogy le ne fröcskölje, mert akkor őt sem fogja vizsgáztatni. A fröcskölés elmaradt, de az alaphangulat azért megvolt. Egyszer majdnem kiabálásig is jutott az utasítások kiadása során (egyébként nőről van szó). De végül is 15 hibaponttal megúszta Linda, átment.

 

Most már csak az van hátra, hogy várjuk, hogy a postás kihozza a jogosítványunkat.

 

Annyit még hozzátennék, hogy az előzetes információink szerint a magyar jogosítványt csak a nemzetközi kiegészítővel lehet itt használni. Ugyan rendőr nem igazoltatott minket, de más hivatalos szervek sem kérték ezt. Tehát kár kiadni azt a 2-3 ezer forintot erre a papírra, illetve rászánni azt a pár órát az ügyintézésre.

 

Caltech 2012. október 19.

 

Az előző héten nem történtek olyan események az egyetemen, amiről érdemes lett volna külön írni: a korábbi hetekben kialakult rutint folytattam. Irodalomkutatásban merültem el. Ez a hét viszont eseménydúsabb volt. Két eseményről már be is számoltam: a marsjárós előadásról és a kávéfőzőről. De történtek más dolgok is, amikről érdemes írni.

 

Még szerdán találkoztam professzor Knauss-al, aki két hete tartotta a szemináriumi előadást. Ő egy idős tudós, Kármán Professor Emeritus (A professzori állásokat gyakran társítják valamely elismert tudóshoz. Ezt a rendszert még fel kell derítenem.). A viszkózus alakváltozások és a törésmechanika szaktekintélye. Nagyon segítőkész volt, sok érdekes dologról mesélt a polimerek tönkremenetelével kapcsolatban. Remélem még lesz alkalmunk beszélni.

 

Ezen a héten Sergio elutazott, és elmaradt a kutatócsoport szemináriuma. Viszont a pénteki tanszéki szeminárium most igen nagyszabású volt. Ernest E. Sechler emlékének szentelték az alkalmat, aki szinte az intézet alapításától kezdve haláláig itt dolgozott, és meghatározója volt a tanszék fejlődésének. Kármán Tódor első tanítványa volt ő. A megemlékezés külön színfoltja volt számomra a nemzetközi sokszínűség: a jelenlegi tanszékvezető indiai (az első, alapító professzo a magyar Kármán Tódor), az előadást Sergio Pellegrínó, az olasz professzor vezette fel, és egy görög professzor, Stelios Kyriakides tartotta meg az ünnepi szemináriumot. Ő egyébként nem is itt dolgozik, hanem Texasban, de a PhD-ját itt készítette. A városra és az egyetemre is nagyon jellemző ez a sokszínűség, ami így természetes része a hétköznapoknak. Kár, hogy nálunk nincs ilyen áramlás, valószínűleg előrébb tartanánk a tudományos világban. De az is érthető, hogy a Magyarországi lehetőségek nem gerjesztenek igényt erre.

 

A szeminárium után nagyvonalú garden party volt az egyetem udvarán. Ide a családtagokat is meghívták. Eljött a Linda is a gyerekekkel. A három kis tündér nagyon népszerű volt. Főleg Bálint, amikor egyedül belapátolt egy szelet tortát, és az arcának a 70%-a szenvedett el krémes bevonatolást. Remélem lesz karácsonyi buli is.

 

Kávé 2012. október 17.

 

Az angolszász világban híresen rossz kávét isznak. Meg a németek is persze. Pedig a németek kifejezetten sokat járnak az olaszokhoz, akik viszont kiváló kávét főznek. Egy gyűszűnyi élvezet... De én az arab vagy török kávét is szeretem. A lényeg, hogy minél erőteljesebben érződjön a kávé aromája, ereje. Az átlag kávé Amerikában persze nem ilyen, hanem egy híg lötty. Sok reggelemet tettem már tönkre ilyenekkel Németországban is.

 

Állítólag, amióta van a Starbucks, azóta itt is van jó kávé. És tényleg, a sturbucks-os esspresso solo csaknem olyan, mint egy közepes minőségű olasz kávé, ami már egy jó színvonalat jelent. És pl. az egyetemi kávézóban is lehet kérni ilyent. Már csak az rombolja az illúziót, hogy kb. 2,5dl-es papírpohárban adják. De ezen az apró részleten szívesen túllépek egy korty igazi eszpresszó kedvéért.

 

Otthon a tanszéken (többek között az én kezdeményezésemre) két éve vettünk egy nagynyomású kávéfőzőt, ami még közepes minőségű alapanyagból is nagyon finom kávét készít. Ez érződik is a fogyasztás mennyiségén... Nos ilyenben nem is reménykedtem az itteni tanszéken. Vagyis abban reménykedtem, hogy az olasz nemzetiségű főnököm talán lépett már az ügyben.

 

A tanszéki konyhát a héten fedeztem fel a magam számára. Itt van egy kávéfőző is. Ez egy nagy csöpögtetős-filteres készülék, ami egyszerre lefőz kb. egy liter kávét. És abból lehet töltögetni magunknak. Dimity, aki a műszaki koordinátora a tanszéknek, elmagyarázta, hogy melyik gombokat nyomogassam, ha kifogyott a készülék. Dimity megértően nézett rám, amikor az olasz eszpresszókról kezdtem beszélni, és dupla adag kávét őrölt a darálóval a következő adag híg löttyhöz. Ő is az erős kávét szereti, de itt az nem menő.

 

Egyébként sok Complettával és cukorral már egészen iható valamit sikerült kikevernem, úgyhogy új reményt kaptam az álomkór ellen. És Dimitytől kaptam egy Galcit-os bögrét is.

 

Galcit a tanszékünk fedőneve: Graduate Aerospace Laboratories of the California Institute of Technology. De azt hiszem, eddig a tanszékünk nevét sem írtam le itt, csak az intézetünkét (Division of Engineering and Applied Science). A tanszékünket pedig Departement of Aerospace-nek hívják.

 

Marsjáró 2012. október 15.

 

Az idei évben mindkét munkahelyem komoly eredményeket ért el az űrkutatás területén. A BME föld körüli pályára állította a MASAT nevű műholdat, a CALTECH pedig a Marsra juttatta a Curiosity-t. Teljesen más léptékről van szó persze, de az intézményi, a gazdasági hátteret és a tapasztalatokat figyelembe véve mindkettő komoly esemény volt. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az utóbbi új fejezetet jelent az űrkutatás történetében.

 

Hónapokkal ezelőtt elámultam, amikor a hírekben bemutatták, hogyan juttatták el a legújabb rovert a Mars felszínére. Ez elképesztő műszaki teljesítmény volt: egy kisbusz méretű gépezetet kellett biztonsággal leszállítani egy másik bolygó felszínére. A kapszula először belépett a Mars légkörébe, ahol egy hőpajzs lassította a légellenállás segítségével. Majd kinyílt egy fékező ernyő, ami még a szokásos történet. Azonban a fékező ernyőt leoldva egy sugárhajtású egység vette át az irányítást, ami a felszín közeléig ereszkedett a roverrel. Majd mint egy daru kábelek segítségével leeresztette a felszínre. A köteleket elvágta, és a távolba lőtte magát, hogy ott űrszemétté váljon. Mindennek eredménye képen a rover biztonságosan megkezdhette munkáját. Mindez rendkívül összetett bonyolult műveletsor, amihez rengeteg tapasztalatra és ismeretre van szükség, ami csak itt Amerikában áll rendelkezésre jelenleg. Az egész nagyon hasonlít a holdra szállás történetéhez. Ott az űrhajó fő egysége hold körüli pályára állt, és egy komp ereszkedett csak a felszínre. Majd a holdról felszállva a komp összekapcsolódott a fő modullal a hold körüli pályán. Ez ma is komoly teljesítmény volna, de a 50-es években sci-fi-nek tartották a programban résztvevők. Viszont megvizsgálva minden más lehetőséget bebizonyosodott, hogy mégiscsak ez az egyetlen kivitelezhető megoldás a technikai lehetőségek és az űrverseny tempója mellett. A fent leírt bonyolult Marsra szállást is először elvetették, de hamar belátták, hogy a korábbi légbuborékos megoldásokkal már nem lehetséges egy ekkora eszközt biztonsággal a felszínre juttatni. Gondolkodtak egy olyan kompban is, aminek a tetején állt volna a rover, és onnan gurult volna le. De mindent összevetve az először sci-fi számba menő megoldást találták a legcélravezetőbbnek.

 

És sikerült is a terv: a Curiusity ott van a Marson és végzi a dolgát. Fúr, kapar, ás, lézerrel éget, mér. Az adatait pedig a Mars körül keringő műhold segítségével küldi a földre. Ilyen is csak a NASA-nak van...

 

A teljes fejlesztést a CALTECH és a JPL (Jet Propulsion Laboratory) végezte. A JPL a NASA kutatóintézete, ami szorosan integrálódik a CALTECH szervezetébe, de vannak máshol is laboratóriumai. A mi épületünkben is vannak JPL-es laborok. Persze sok ipari szereplő gyártotta le az egyes eszközöket, de itt tervezték és állították össze az egészet. Kb. 3000 ember dolgozott rajta több mint 10 éven keresztül. A „marsraszállásból” komoly médiaeseményt csináltak, élőben közvetítették, a CALTECH területén az előadótermekben és az óriáskivetítőkön nagy tömegek figyelték az eseményeket.

 

A előadást az egész projectet vezető mérnök tartotta. Sok humor, kevés műszaki tartalom, de mindenképpen érdekes volt. Arra a katartikus élményre volt kihegyezve az előadás, hogy egy ilyen elképesztően bonyolult feladatot sikerre tudtak vinni.

 

Az szemináriumnak egy komoly hibája volt: a végén nem volt büfé...

 

Long Beach Aquarium 2012. október 14.

 

A Los Angeles Zoo-ról azt írtam, hogy a bemutatott állatok kevésbé sokszínűek, mint Budapesten. Valószínűleg ez azért is van, mert elsősorban szárazföldi állatokat mutatnak be. A közelben több akvárium is van, ezért ezen a terepen nem is próbálnak érvényesülni.

 

A long beach-i akvárium a komolyabbak közé tartozik, de állítólag a san diego-i nagyobb és látványosabb. Összességében nagyon élveztem, de itt is volt hiányérzetem.

 

Látványos, ahogy a bejáratnál egy kb. hat méter magas medencében úsznak a halak, és közben búvárok takarítanak, illetve az egyik mikrofonnal felszerelt búvár ismerteti a munkájukat és az állatokat. Ez az interaktivitás mindenre jellemző. Sok a simogató, kisebb-nagyobb szünetekkel ismertetőket tartanak egyes medencéknél. Szépen berendezett medencék vannak, de mondjuk a Savoya parki Tropicariumhoz képest csak méretében nagyobb, semmivel sem látványosabb. Sőt, a nagyobb medencék miatt egyes részek nincsenek is eléggé kitöltve tartalmilag, látványilag. De ez inkább a hazai üzemeltetők dicsérete, akik szerényebb lehetőségek mellett is komoly látványosságot tudnak produkálni. Az akváriumokkal ráadásul elég kritikus vagyok azóta, hogy az egyiptomi munkám során több korallzátonyon volt szerencsém búvárkodni készülékkel és szabad tüdővel is. De az az élmény már kezd a múlt homályába veszni, úgyhogy lassan újra tudom élvezni a mesterséges medencék látványát is.

 

De nem szeretnék fanyalogni, sok fantasztikus dologgal találkoztunk. A cápasimogató például nem mindennapi élmény volt. Az igaz, hogy ezek a cápák maximum 2-3 láb hosszúak, de mégis csak a tengerek legfélelmetesebb ragadozói. Csak két újjal, a szájukat elkerülve szabad belenyúlni a vízbe, de így a gyerekeknek is veszélytelen. Volt közöttük rája is, azok egészen nagy, 60-70 kilós példányok voltak. A nagyobb, 3-4m-es cápákat már nem lehetett simogatni, de egészen közelről lehetett nézni őket. Volt egy nagy kardhal is velük.

 

A fókák medencéje is érdekes volt, a pestihez képest az üvegfalú rész tisztább, közvetlenebb volt. A fókák komolyan kommunikáltak a látogatókkal a víz alól. Itt érdekes megjegyezni, hogy a vízi népek kifinomultabban nevezik el ezt a fajt, mint ahogy az eszkimóknak is több szavuk van a hóra. Az oroszlán fóka sea lion, a borjú fóka pedig seal. Viszont a fókabemutató csalódás volt. A medence felső részét nagyon rosszul tervezték. Csináltak egy többszintes nézőteret, de a felette lévő teraszt már elzárták a látványtól. Ráadásul a nézőtérnek csak a fele fordul a látvány felé, a többi kb. 45 fokkal el van fordítva. A nézőtér és a medence között pedig egy kevéssé tisztán tartott üvegfal van. A pesti bemutatón ugyan csak 2-3 fókát mozgatnak, míg itt 5-6-ot, de a körülmények miatt a látvány mégis szerényebb. Sokkal szerényebb. És Pesten a borjúfókákkal is kunsztolnak (ez kevésbé kerül előtérbe, mert a medencéjük egy kicsit el van dugva), ami különösen vicces szokott lenni amiatt, hogy ezek az állatok nem nagyon ügyesek, de mégis nagyon igyekeznek produkálni magukat.

 

A fókák elmaradt látványát a felettük kifeszített ponyvaszerkezetű árnyékolók javították valamelyest. Egyszerű, de szép és praktikus szerkezetek.

 

Ugyan ezzel a ponyvával fedték le a pingvineket is. A pingvinek nagyon látványosak voltak. Az üvegfalú medencében élvezett volt nézni, ahogy úszkálnak. Ráadásul egy helyen alá is lehetett menni a medencének, ez különösen szép volt.

 

Lindának nagyon tettszettek még a cápatojások. Ezek kis zacskó szerű dolgok, kb. pénztárca méretűek. Igazán profin mutatták be őket: részben felnyitott tojásokban lehetett látni a különböző korú embriókat. Nem preparátumokról van szó, meg tudják csinálni, hogy az embrió él és fejlődik, meg is születik a részben felnyitott tojásból.

 

Még egy érdekes dolog, az étkezés. A sok műanyag kaja mellett próbálják az egészséges étkezés felé terelni az embereket egyes intézmények, mint például ez az akvárium is. A hamburgerhez vagy a pizzához általában jár egy adag sültkrumpli. Itt ehelyett almaszeleteket adtak. Hogy ne barnuljon be az alma, citromlével öntik le, amitől kellemesen savanykás lesz. Nem tudom, hogy az alma típusa, vagy a citromos bevonat tette ezt, de nem léptek fel nálam allergiás reakciók, mint ahogy máskor szoktak. Hosszú évek óta nem ettem ilyen mennyiségű nyers almát.

 

Lecsó 2012. október 15.

 

Az elmúlt napokban sok érdekes történt velünk, de a sok elfoglaltság mellett még nem jutottam oda, hogy le is írjam őket. Viszont a mai este élményét fontos rögtön papírra vetnem: ma este lecsót főztünk! És egészen jó lett függetlenül attól, hogy a hozzávalók nem nagyon hasonlítottak az otthonira.

 

A beszerzéssel ott kezdődnek a problémák, hogy a helyi boltokban nincsen a megszokott otthoni paprika (én általában TV paprikából csinálom a lecsót, de jobb a szüleim paprikája, esetleg bogyiszlói). Ráadásul ami van, az nagyon drága, fontonként 3-4 dollár. A farmers marketen volt Hungarian Paprika, az $5-6 körül volt. Nos ezekből nem akartam lecsót csinálni. Viszont a Super Kingben egy hete találtam szép sárga mexikói chili paprikát, de az nagyon erős volt. Aztán most hétvégén egy méregzöld színű, de éppen csak enyhén csípős paprikát választottam kísérleti alanynak (Linda kevésbé bírja az erős ízeket). Paradicsom gyanánt a lukulusira hasonlító egyedre esett a választás. Ennek önmagában nem sok íze van, de a lecsóban bevált. A kolbász a feledékenységemen bukott el: a Super Kingben van magyar és olasz paprikás kolbász is, ami tökéletes lett volna, helyette a helyi boltban valami főzőkolbász szerűt vett a Linda. A kedvenc füstölt szalonnám helyett pedig szeletelt bacont vágtam apró kockákra. Mivel lehet kapni szegedi pirospaprikát az egyik szomszédos boltban, az egyik legfontosabb fűszer kéznél volt. A méregzöld paprika és a bacon-lecsókolbász kombináció nem hasonlított az otthonira, de az íze jó volt.

 

És a lecsó után dinnyét ettünk! Tiszta nyár! Mint otthon.

 

Temescal canyon 2012. október 13.

 

Ma ismét túrára indultunk. Linda már egy héttel korábban ezt a helyszínt javasolta, de én akkor közelebbi helyre szerettem volna menni. A Temescal canyon Santa Monica mellett van, ahol pár hete strandoltunk, azaz Pasadenatól kb. 30 mérföldre.

 

Ahogy megérkeztünk, az látszott, hogy ide sokan járnak sétálni, futni. Nagy volt a nyüzsgés. A canyonban egy viszonylag rövid, 2,4mérföldes körutat lehet bejárni. De mint kiderült, ez nem is annyira kicsi feladat, és szerintem hosszabb is jóval. Az út első fele egy hegyvonulat gerincén vezetett majd 200m-es szintemelkedéssel, ami elég meredek szakaszokat is eredményezett. Két nagyobb gyermekünkre elismerően néztek a hegytető közelében. Aztán egy völgybe ereszkedtünk le, ahol egy patak csörgedezett. Meglehetősen visszafogottan sajnos. A fő attrakció egy vízesés lett volna, de éppen csak csordogált benne a víz. Megkérdeztünk két bácsit, akik azt mondták, hogy valóban ez a keresett vízesés, de már csak halvány árnyéka önmagának. Az egyik szomszéd canyont beépítették két évtizede, és azóta a korábbi vízhozam 10%-a jut a patakmederbe. Ők régen ide jártak meditálni a víz csörgését hallgatva, de megváltoztak a dolgok... Az általunk használt útikönyv elég régi kiadású ahhoz, hogy ez a változás már nem került bele.

 

A hegygerincen csodás panoráma tárult elénk: az óceán és a nagyváros felhőkarcolói egyszerre látszódtak. Remélem a képek visszaadnak ebből valamit, habár a párás levegő miatt nem lehetett igazán jól fotózni.

 

A növényzet itt egészen más volt, mint amit otthon megszokhattunk: kaktuszok, pálmák színesítették a tájat. És voltak platánok is, ami otthon csak parkokban látható. Nem is voltak olyan daliásak, ennyire kesze-kusza platánokat sohasem láttam még.

 

A gyerekek jól elfáradtak a nagy emelkedőn, szerették is volna, ha felveszem őket. Ez rövidebb szakaszokon be is következett. Persze Bálint szinte végig a hátihordozóban volt. De Anna ennek ellenére csak a hazaút utolsó perceiben aludt el a kocsiban.

 

Frigidaire 2012. október 12.

 

Amikor beköltöztünk a lakásba, az első napokban egy yard salen vettünk $20-ért egy kis hűtőt. Igazán nem került sokba, és nagy szükségünk volt rá, mert 35 fok fölött volt napközben a hőmérséklet. Az látszott ezen a készüléken, hogy már túl van a fénykorán, de ennyi pénzért boldogan megvettük. Azonban néhány hét használat után látszott, hogy ezzel nem foguk kihúzni ezt a 10 hónapot. A tömítése már nem a régi, ezért hamar 2-3cm-es jégréteg alakult ki a fagyasztó fiókja körül, amiről folyamatosan csöpögött a víz. Ez pedig áztatta az ételeinket, és a padlót is. Úgyhogy más megoldás után kellett néznünk.

 

Néztük a craigs listet, a yard sale hirdetéseket és a csomagküldő szolgálatokat. Végül egy kicsit nagyobb, 4,4 köblábas darab mellett döntöttünk (ez egy kb. pult magasságú darab). Ez a 10x-be került az első próbálkozásnak, de reméljük, beválik. És az elektromos művek vissza fog téríteni $35, mert energiatakarékos! Ha az eredeti hűtőnk kicsit nagyobb lenne, ezt is visszavennék $35-t. De az sem baj, ha megmarad, mert a hazaköltözéskor az újat eladjuk, és a maradék időben használhatjuk még a kicsi öreget.

 

Az új hűtőnk Frigidair márkájú. Ez a cégnév, illetve termék adta a „fridzsider” nevet a hűtőszekrényeknek. 1916 óta gyártanak ilyen készülékeket.

 

A yard sale ilyen. Ki lehet fogni egészen jó dolgokat, de van, ami csak áthidaló megoldásnak jó. Az étkező asztalunk pont jó lesz egy évre, de otthonra nem vettem volna meg. Fiatal házasoknak, átutazóknak mindenképpen praktikus megoldás.

 

Colombus day, 2012. október 8.

 

Kolombusz Kristóf 1492 október 12-én ért partra a Karib szigeteknél. Ezt ünneplik minden október második hétfőjén az USA-ban. Vagyis ünneplik is, meg nem is. Például az iskolában volt tanítás, az egyemen is minden ment a szokásos ütemben. De például a posta zárva volt.

 

Talán azért nem olyan nagy ez az ünnep, mert ma már tolerálják az őslakosok érzéseit is, akik nem örülnek annyira az ötszáz éve elkezdődött folyamatoknak. Habár ma szerintem nagy részük betagozódott a modern amerikai társadalomba, és potenciális bevándorló jelölt lenne, ha nem ide születik. Mindenesetre addig tiltakoztak a múltban az ünnep ellen, hogy ma már csak nagyon szolidan tartják számon. Az iskolában azt mondták, hogy régen többet foglalkoztak a témával, de ma már háttérbe szorult.

 

Manrovia falls 2012. ontóber 7.

 

Az első túránk. Szeretünk túrázni, és itt csodálatos helyek várnak ránk. Persze három kisgyerekkel visszafogottan kell tervezni, de így is van lehetőség. Úgy döntöttünk, hogy az első túránk a közelben lesz, rövid útvonalon. Úgyhogy oda vissza kb. 3 mérföld volt a táv. Az út a Manrovia falls-hoz vezetett.

 

Az egyik yard sale-n találtunk egy könyvet Los Angeles Must-do Hikes for Everyone címmel, ami nagy segítségünkre volt a tervezésben. A könyv egy táblázatban összefoglalja a lehetséges útvonalakat a környéken, és jelzi mellettük, hogy milyen hosszú, milyen nehézségű, hogyan lehet odajutni és hogyan érdemes teljesíteni, milyen látványosságra lehet számítani.

 

Los Angeles a külvárosaival viszonylag sík terepen terül el az óceán partján, de közvetlenül mögötte vonul végig egy közepesen magas hegység, amit az óceáni lemez gyűrt fel. Ez a San Gabriel Montains, és a terület neve az Angels National Forest. Csak közepesen magas a hegység, 1500m körül van a legmagasabb csúcs. De mivel mi sík terepen vagyunk, nagyon látványos ez a hegyvonulat, minden nap nézhetem, ahogy biciklizem az egyetem felé. És folyton azon jár az eszem, hogy de jó lenne egy-két csúcsot megmászni. De ennyire nem szakadhatok el a valóságtól, illetve a kicsiny gyermekeimtől, ezért be kell érnem a szolidabb völgy túrákkal. Maga a hegység meglehetősen kopasz, csak néhol láthatóak rajta erdős részek. Ilyen szempontból kicsit a Tátrára hasonlít, és a kiterjedése is hasonló. Talán annyira nem kopasz.

 

A helyszín egy közeli völgy, helyi szóhasználattal kanyon volt. Itt volt erdő is, elég szép. Hangulatában hasonló az otthoni erdőkhöz, a növényzete egy kicsit más. Ebben a völgyben gyűlik össze egy nagyobb terület csapadékvize, úgyhogy a völgy alsó részén indul egy kiszáradt folyómeder, ami gondolom nagy esők idején megtelik. A felső részeken is sok a gát, amik gondolom szabályozzák a víz folyását, amikor arra szükség van, és csökkentik az eróziót.

 

A túra célállomása egy kis vízesés, talán 15-20m magas. Szép, hangulatos hely nagy kövekkel, amik között a gyerekek pancsolhattak.

 

Érdekesség, hogy a parkoló mellett kiírták, hogy a környéken medvék is élnek. Ez a következőket jelenti: csak a kijelölt területeken érdemes enni, és össze kell szedni minden maradékot, nehogy a medvék odajöjjenek érte; a szemetesek acéltartályok, nagyjából légmentesen zárva; hangoskodni kell, hogy elijesszük a medvéket; kutyákat csak pórázon szabad bevinni.

 

LA Zoo 2012. október 6.

 

Otthon sokat járunk állatkertbe, legalábbis két éve még volt bérletünk is. Úgyhogy nagy elvárásokkal indultunk neki a Los Angeles Zoo-nak. Nem tudom elkerülni, hogy az élményeinket a pesti állatkerttel való összehasonlítás határozza meg.

 

Elég közel van a ZOO Pasadenahoz, negyed óra, húsz perc alatt ott is voltunk. Szép nagy, kényelmes parkolója van, ami alapvető fontosságú itt, különös tekintettel arra, hogy az autópálya mellett van, tömegközlekedéssel nehezen elérhető (ha egyáltalán elérhető). Az állatkert egy dombocskán fekszik, egy nagyobb zöld terület közepén. A környezet nagyon szép. Az állatkert parkja talán kevésbé épített jellegű, mint Pesten. A terület kicsit talán nagyobb is, de ezt nehezen tudom megítélni, mert nagyon más az elrendezés.

 

Az állatkert elrendezése valahol a pesti állatkert és a budakeszi vadaspark között van: nagyobbak a kifutók, mint Pesten, de kevés bennük az állat, mint Budakeszin. És ez már-már zavaró is. Mert amikor egy nagy kifutóban kevés az állat, akkor az a kevés hajlamos elbújni egy bokor mögött. Így aztán elég sok állatnak csak a farka hegyét láttuk. Ez az állatoknak biztosan jó, a környezetük jobban hasonlít a természeti környezetükhöz. De a látogatók élményéből sokat elvesz. És azt túlzás lenne mondani, hogy a zsúfolttá váltak volna a kifutók akár kétszer ennyi állattól is. Az elefántoknál beszéltünk egy kicsit egy alkalmazottal, aki azt mondta, hogy a kifutó 15 elefántra van tervezve, de csupán három elefántjuk van.

 

A legnagyobb csalódás a koala macis rész volt: a macik csak a hátukat mutatták meg. Pedig volt legalább 4-5 belőlük. De ott aludtak a fák lombjai között, és nem lehetett megnézni őket. Egyébként Pesten is jártunk már úgy, hogy az állatok jó része elbújt a délutáni órákban. De itt délelőtt is ez volt.

 

Azért nem csak negatív tapasztalatunk volt. Sok szépet is láttunk. A bejárat után a flamingók fogadtak. De ezek narancssárgásak voltak inkább, nem annyira rózsaszínek, mint otthon. Biztos mást etetnek velük. Aztán volt egy jó kis elefánt show: megmutatták, hogyan tartják karban az elefántok körmét és bőrét. Nagyon szépek voltak az óriásteknősök is, vicces volt a buta fejecskéjük. A komodói sárkányok is érdekesek voltak

 

Igazán látványos talán csak a tigrisek kifutója volt, meg a gorilláké. Három tigris volt egy olyan kifutóban, ahol volt sok pancsoló nagy labdákkal. Látványosan élvezték ezt a tigrisek, akik elég fiatalkáknak tűntek. Ezekre az állatokra kivételesen jó rálátás volt, és nagyon aktívak is voltak.

 

Nyáron voltak nálunk olasz barátaink kisgyerekekkel, akik mindenképpen látni akarták a pesti állatkertet, mert azt olvasták, hogy nagyon színvonalas. Most a los angelesi után azt kell mondjam, ez valóban így van. A gyerekeink kb. három órán át tudják élvezni a látogatásokat, ami alatt Pesten 30-40%-át tudjuk bejárni a területnek. Itt 80-90%-ban megnéztünk mindent, és még ebédeltünk is közben.

 

Mókusok

 

Otthon nagy az öröm, ha látunk egy mókust. Kevés van belőlük a városban. Itt viszont sok. Mindenütt. Ott szaladgálnak a parkokban, az út széli fák és bokrok között. Megszokták az emberek közelségét, nem menekülnek. Már mi is megszoktuk őket, nem is mutogatjuk a gyerekeknek...

 

Szorgosan gyűjtögetnek, bemásznak minden alá, aztán a fa tetejére. Kicsit olyanok, mint a cicák, vagy a kutyák, mindenütt ott vannak. Sőt, Takács Lajos mondásával élve, az út szélén a macskadara itt nem cicából van, hanem mókusból van. Mert ezek is alászaladnak az autóknak...

 

A minap az egyetemen egy fiú megpróbált utolérni egyet. Persze nem sikerült. Egyébként hajlamosak az agresszióra, mármint a mókusok. Időnként bekerül a hírekbe egy-egy mókus támadás.

 

Caltech 2012. október 1-5.

 

Ez a hét nagyon csendesen indult, mert Sergio házon kívül volt. A törésmechanika könyvvel haladtam. Még nem állt össze a kép, mert egyenlőre csak arról van szó, hogy mekkorák a feszültségek, mekkora energiák szabadulhatnak fel. Az még hátra van, hogy milyen az ellenállás oldala, azaz mekkora energia kell a repedés terjedéséhez. Úgyhogy még egy-két hétig biztosan ezzel leszek elfoglalva.

 

A szokásos szerdai meetingen most én adtam elő. A doktorimat mutattam be. A védés előadását azért egy kicsit feltöltöttem, hiszen ott csak az eredményeket mutattam csak be. Itt most a részletekről is beszéltem, hogy érthetőbbé váljanak az előzmények is. A végeselemes számítás és a képkezeléses módszerem váltott ki érdeklődést a hallgatóságból. Az előadás végén bemutattam néhány munkámat. Azt hiszem, ez is tettszett a fiúknak.

 

Sipos Andris arra hívta fel a figyelmemet, hogy igyekezzek elmenni minél több szemináriumra. Az amerikai egyetemeken szokás, hogy a kutatócsoportok, intézetek rendszeresen előadásokat szerveznek. Már pár hete láttam is egy hirdetményt az épületünkben ezzel kapcsolatban, de eléggé lekötött a többi feladatom, nem mentem még utána. Viszont ma szerencsére időben megálltam a hirdetmény előtt, és láttam, hogy a mai előadó egy olyan professzor, akit Sergio a figyelmembe ajánlott. Úgyhogy megkerestem a neten a helyszínt, és el is mentem. Most már megvan, hogy az egyetem honlapján hol kell keresnem a szemináriumokat, úgyhogy mazsolázgathatok a teljes egyetemi programból.

 

Wolfgang Knauss professzor úr tartotta az előadást, aki a törésmechanika és az időtől függő alakváltozások szaktekintélye. És ma pont olyan témában tartott előadást, ami az én témámhoz kapcsolódik. A hallgatóság nagy részét fiatalok tették ki, doktoranduszok. De voltak professzorok is szép számmal.

 

Andris azt mesélte, hogy a szemináriumok után van büfé is. Csalódottan láttam, hogy a terem végében nincsenek szendvicsek... Aztán kiderült, hogy a folyosón terítettek meg az előadás közben. Ahhoz képest, hogy csaknem minden héten tartanak előadást, elég komolyan megterítették az asztalokat.

 

Felkerültem az egyetemi levelező listára, és azt tapasztalom, hogy meglehetősen aktív az információ áramlás. Van, hogy naponta több levelet is kapok egyetemi ügyekben. Ma jött egy levél, ami arról tájékoztatott, hogy megjelent az egyetemi rangsor (Times Higher Education World University Rankings). E szerint a Caltech a világ legjobb egyeteme! Nagy öröm, hogy egy ilyen intézményben lehetek visitor. A levél egyébként egy kicsit elemzi, hogy mennyivel sikerült a Princeton-t és az MIT-t megelőzni az egyes értékelési szempontokban, majd arra tér ki, hogy milyen feladatok vannak, hogy megőrizze az egyetem ezt a helyzetét a rangsorban. Itt nem ülnek a babérjaikon...

 

Farmers Market 2012. október 4.

 

Linda már otthon megtalálta, hogy Pasadenaban van Farmers Market. És kiderült, hogy South Pasadenaban is van, meg az összes városban. Linda otthon nagyon szereti a termelői piacot a Fehérvári úti piacon, ezért komolyak voltak a várakozásai. Ráadásul itt egymástól teljesen független forrásokból is azt hallottuk, hogy ez egy remek dolog, habár egy kicsit drága. Az iskolában külön kérték, hogy a gyerekeket vigyük el. Mondjuk a mi gyerekeink otthon ennél komolyabb piacokat is látnak, nap mint nap. De a bevásárló központok után a helyi kölyköknek talán érdekes lehet.

 

Csalódás volt, több okból is. Nem kicsit, hanem rettenetesen drága. Pl. $ 5 egy palacsinta (de ez sajnos be volt ígérve a gyerekeknek), vagy $ 3-4 fél kiló alma. Hiányzott az otthoni hangulat a piac emeletéről, inkább a földszinti nagybani piacos kép jött elő. De elvileg minden organic volt.

 

Ami pozitív, hogy egy fekete bácsi dobolt és énekelt, és a gyerekek ezt nagyon élvezték. Majd egy órát szórakoztak a különböző ütögetős hangszerekkel, amiket a bácsi kirakott egy plédre. De ennek ellenére sem leszünk itt törzsvendégek szerintem.

 

Rasszok 2012. október 3.

 

Ez egy érdekes kérdéskör. Mielőtt ide jöttünk, egy itt lakó magyar anyuka küldött egy linket, ami a helyi iskolákról tartalmazott egy táblázatot, hogy hova hány százalék fehér, fekete, sárga, hispán, indián stb. jár. Ez egy hivatalos honlap volt. Aztán Sipos Andris is elmesélte, hogy ezt gyakran megkérdezik, mármint hogy milyen rasszba sorolod magad. Azóta én is több lapon ixelgettem már ezt, és a gyerekek beíratásánál is kérdezték. Nem kötelező megadni, de azért megkérdezik...

 

Az óvoda vezetőjével egy kicsit beszélgettünk is erről, és ő azt mondta, hogy ez csak a statisztika miatt kell. És nincsen mögötte rasszizmus. Nekem azért ez nem annyira hiteles. Egy olyan országban, ahol a hatvanas években törölték csak el a feketék megkülönböztetését. És ezeket a statisztikákat ma is arra használja a honpolgár, hogy megnézze, küldheti-e a kérdéses iskolába a gyerekét...

 

Persze ha nálunk lenne egy ilyen százalékolás, valószínűleg az amerikai nagykövetség tiltakozna leghamarabb. Volt ilyenre példa a közelmúltban cigányok kapcsán. Biztos, hogy itt más egy kicsit a kultúra, és más van az emberek fejében, de azért nem annyira. Ha tényleg más lenne, akkor nem csinálnák ezt, hiszen a bőr színének nincsen statisztikailag sem jelentősége. Ennyi erővel jobb lenne, ha azt kérdeznék, hogy milyen a család iskolázottsága, vagy mennyi az éves jövedelem. De inkább a rasszokat kérdezik, mert a fizetésről nem illik beszélni...

 

Iskola, óvoda 2012. október 3.

 

Most egy hiánypótló bejegyzést készítek. Már többen reklamáltak, hogy írnom kellene a gyerekekről. A hozzájuk is kapcsolódó történések persze eddig is bekerültek a beszámolókba, de külön még tényleg nem írtam róluk. Talán pont azért, mert a napi tevékenységünket erősen meghatározza az, hogy a sok esemény közepette három gyerekről is kell gondoskodnunk. Tehát sokat vagyunk velük, sokat foglalkozunk velük, és a nagyszülőknek is sokat mesélünk róluk, főleg a Linda.

 

Anna iskolába jár. Ezt itt kindergarten-nek nevezik, én inkább pre-school-nak hívnám, mert ez egy iskola előkészítő. Az alsós iskolában van, ami itt 6 éves: kindergarten +5 év. Rendes óráik vannak, de az egész csak három és fél óra naponta. Két turnus van, Anna a délutániban van fél 12-től 3-ig.

 

Az időbeosztásuk azért nem egy feszes órarend szerint van, de elkülönülnek a foglalkozások. Ismerkednek a színekkel, a formákkal, állatokkal... Van énekóra is, szünetben ugróköteleznek, tízóraiznak. Van iskolatej is, vagy opcionálisan kakaó. 50 cent, amit a gyereknek kell rendeznie, azaz szoktatják őket a pénzhasználathoz is. Anna hamar megtanulta, hogyan oldja meg a választást, kérést.

 

Két tanáruk van, Mrs. Smith és Mr. Lin. Mrs. Smith egy középkorú hölgy, nagyon kedves Linda szerint. Mr. Lin pedig egy fiatal tanító, és ahogy az már a nevéből is látszik, távol-keleti. De már itt született, és ide járt iskolába. Ez egy nagyon jó iskola, a környéken a legjobbnak mondják, a magániskolákkal van versenyben. Ötös skálán ötösnek értékelik, miközben Pasadenaban inkább csak hármasok vannak, a többi környező városban pedig kettes és alatta. Szóval az iskola minőségét az is meghatározza, hogy igyekeznek a régi diákjaikat alkalmazni tanítónak, ami erősebb kötődést és magasabb szakmai színvonalat predesztinál. A két tanító mellett egy szülő is bent van minden nap. Így általában három csoportra oszolva, 6-7 fős csoportokban végzik a feladatokat. A szülőket mindenütt igyekeznek aktivizálni, mozgatni. De elfogadják, hogy három gyerek mellett ez nem megoldható.

 

Anna szeret iskolába menni. Mielőtt sikerült volna beíratni, nagyon várta már, állandóan erről beszélt. Aztán persze volt benne szorongás is, amikor nem akart menni. De ez megoldódott, és jó kedvel megy minden nap. Büszkén meséli, hogy miket csinált, miket tanult. Nem nagyon zavarja, hogy keveset ért abból, amit körülötte beszélnek, utánozza a többieket, feltalálja magát. És figyelnek rá, segítik. Mr. Lin például egy magyar ismerősétől megtanult sziá-t köszönni, amit a többi gyerek is hamar elkezdett utánozni.

 

Anna otthon is régóta biciklizik. Linda már az első napokban szerzett neki bicajt $ 5-ért, úgyhogy itt is biciklivel jár suliba általában. Ez itt nem annyira jellemző az ő korában, pár évvel később tanulnak meg két keréken menni, úgy figyeltük meg. Sajnos a Marcinak nem sikerült még megfelelő járgány találni. Ami van, az futóbicikliként nem szuperál igazán, pedig otthon azzal már jól ment neki a közlekedés.

 

Marci a héten kezdett el oviba járni. Ez igazából csak day-care. Napi három óra, az is csak heti két nap. Lehetne három nap is, de akkor az többe kerülne. Ő még kicsi a public pre-school-hoz, ami ingyenes volna. Oda csak 4 év felett lehet menni, tehát az is csak egy év a kindergarten előtt. Marci day-care-je a Caltech-en van, ez majd jól mutat az életrajzában: a BME bölcsije után a Caltech ovijába járt. Szerencsére délelőtti csoportban van, így össze lehet egyeztetni az Anna iskolájával.

 

Arra használják ezt a rendszert, hogy a gyerekeket közösséghez szoktassák, és hogy megtanuljanak rendesen angolul. Ezen a környéken sokan alig beszélnek angolul, legalábbis nem beszélnek helyesen. Vannak rendes, teljes napos óvodák is, de azokat nem tudnánk kifizetni.

 

Ez a hely egy gyerekparadicsom, úgyhogy a Marcit alig lehetett elhozni az első nap után: van sok játék, nagy kert, járművek, homokozó. A homokozóban szabad a pálya, amikor ott voltam, éppen slaggal árasztották el a gyerekek csatornáit. Keverik a festékes folyadékokat, színeznek. A rövid időt nagyon interaktívan töltik. A csoportok kicsik, és sok a nevelő: van két-három óvónő és egy-két szülő is. Most elég kevés a gyerek valami miatt, de állítólag pár éve két éves várólista volt.

 

Marci már úgy beszél az oviról, mintha régóta oda járna. Miután Anna állandóan az iskoláról beszél, örül, hogy neki is van hasonló témája.

 

Bálint még nem beszél semmiről. Örül, hogy zajlanak körülötte az események, és bátran szembenéz velük. Utánozza a nagy testvéreit, nagyon agilis. Szerintem hamarosan zsebre teszi őket, nem hagyja magát félretolni. A játszótéren mindenre felmászik, kergeti a nagyfiúk labdáját, lapátolja a homokot.

 

Mert van itt a közelben egy szuper játszótér, a Garfield parkban. A program olyan, mint otthon: iskola után kimennek a parkba, és ott bandáznak. Van a magyar család, egy amerikai család és más alkalmi ismerősök. Jó is, mert mikor hazajönnek, elfáradnak, és olyankor nem annyira aranyosak: esti hiszti... Ez gyakran fárasztó nekünk is és nekik is, de azért tudjuk kezelni, és Pesten is így megy.

 

Hétvége, hétvége 2012. szeptember 29-30.

 

A hétvégére két programot is sikerült szervezni. A programfelelős Linda, az elmúlt több mint tíz évben ez mindig így volt. Én a koncepcióban segítek, és ő tervezi meg a részleteket.

 

Szombaton múzeumban voltunk, a Petersen Automitive Museumban, ami Los Angeles Downtownban van. A névből kitalálható, hogy ez egy autókat bemutató múzeum. Magán alapítású múzeum, egy magánszemély gyűjteményéből fejlődött ki. Most kb. száz autót állítanak ki csodálatos körülmények között, de konszolidált belépőjegy árak mellett. A személyzet és az épület kifejezetten elegáns: öltöny, nyakkendő, nagy üvegfelületek, jól megtervezett világítás és burkolatok. Kell is ez az elegancia, mert a kiállított autók nagyobbik része a luxus kategóriába tartozik. A legtöbb jármű a XX. század első feléből származik, de vannak újabb típusok is. Főleg amerikai kocsik, nagyon sok Ford, Chevik, Chryslerek, de van Buick, Mercedes és Nissan is. És sok általam korábban nem ismert típus, amiket meg sem tudtam jegyezni. Magyarként örültem egy Tatranak, aminél külön kiemelték a magyar tervezőt (Járay Pál).

 

Jó, hogy nem csak az autókat állították ki, hanem berendeztek korabeli autószalont, benzinkutat, szervizt és alkatrészboltot is. Volt külön olasz design részleg. Lenyűgöző az egész. És volt autósimogató is: a gyerekeknek be volt rendezve egy nagy terület, ahol be lehetett ülni egy versenyautóba, egy kb. száz éves autóba, és egy gyerekeknek való lábbal hajtós tűzoltóautóba is. Ez hiba volt, mert ki volt állítva másik 5 ilyen kis lábbal-hajtós, és ott nehéz volt elmagyarázni, hogy ezekbe nem lehet beleülni. Volt tűzoltó és mentős jelmez, könyvek, és versenypálya. A versenypálya egy egyszerű de nagyon hosszú lejtő volt, amin matchboxokkal lehetett versenyezni. Ezt nagyon élvezték a gyerekek. És még voltak az autó működését bemutató eszközök, dugattyúk, kerekek, tárcsák...

 

A büfé olyan hamburgerező volt, ahol felszolgáló hozta ki a kaját, és volt az asztalunktól vezérelhető wurlitzer. Dobáltuk is az 5 centeseket, amit a pincér bocsájtott a rendelkezésünkre, és hallgattuk az 50-60-as évek slágereit. Ez illett a hely hangulatához.

 

Majd elfelejtettem: ki volt állítva több híres film autója: Batmobil, a Grease autója, és még pár. Linda egy-két hete egy autós felvonuláson látta Kit-et is a Knight Rider-ből, futott rajta a fénycsík.

 

Vasárnap tengerpartra mentünk, ha már újra ránk köszöntött a kánikula. Santa Monica-ba mentünk, ami tőlünk bő félóra autózás. Én még nem sokat voltam óceán parton, az Atlanti óceánt láttam Írországból, Portugáliából és Izlandról is, de nem mártóztam meg benne soha. Mindenütt nagyon hullámzott, és strand sem volt. Los Angeles környékén komoly fürdőhelyek vannak: Long Beach, Malibu, vagy éppen Santa Monica. De a fürdés itt sem olyan, mint amire számítottam. Az ismertető azt írta, hogy ez a strand egy nyugodt, gyerekbarát hely, kristálytiszta vízzel, stb... Nos mindez azt jelentette, hogy van gyerek számára is igénybe vehető program.

 

Maga a part egy végeláthatatlan homokos föveny. Úgy 100m-ként egy kémlelő toronnyal a vízimentőknek. A homokos sáv rettentő széles, 50-100m, ami csúcsszezonban tele lehet emberekkel. Van széles bicikli út is, ami végigfut a parton. A megérkezésnél van egy nagy móló, büfékkel és vidámparkkal. Mi korán érkeztünk, 11 óra körül, nem voltak még sokan. Főleg a helyi latin ajkúak vertek sátrat, vagyis napernyőt. De ők nem annyira napozni jöttek, mint inkább némi mellékkereset reményében: napernyőt, homokozó vödröt és később gyümölcsöt árultak (mint nálunk a főtt kukoricát). Dél után kezdett benépesülni a part, komoly tömeg alakult ki a part menti 20-30 méteres sávban. De többségben maradtak a hispánok. Linda meg is jegyezte később, hogy amikor meghallott valakit angolul beszélni, hirtelen arra gondolt, hogy biztosan ő is turista. A helyiek jól felszereltek voltak: napernyő, kempingszék, hűtőtáska... A fehérek pedig általában egy pléddel, homokozólapáttal...

 

A homokozólapát nagyon fontos. A tengerben gyakorlatilag nem lehet fürödni gyerekkel, méteresek a hullámok, de vannak nagyobbak is. Pedig a szél sem fújt. Gondolom az óceán ilyen. Mi a Lindával felváltva bementünk lubickolni, az egyébként meglehetősen hideg vízbe. Közben a gyerekek a homokot túrták órákon keresztül. Marci meg is kérdezte, hogy miért csináltak ide ekkora homokozót? Anna azért belemerészkedett a vízbe bokáig, ami azt jelentette, hogy egyszer-egyszer elkapta a nyakát is a hullám (persze szoros emberfogás mellett), illetve a kezemben beljebb is jött.

 

A hullámok nagyon érdekesen viselkednek a parton. Volt egy 10-20m széles sáv, ami hol szárazon volt, hol víz alatt. A hullámok magassága a parttól 50 méterre 1 méter körül volt, de ahogy sekélyebbé vált a víz, felhabozódott és laposodott. Miután a partról visszaverődő hullámokkal ütközött az új hullám, érdekes interferenciák alakultak ki: hol kioltották, hol erősítették egymást. Úgyhogy néha egy nagy hullámból nem lett semmi a parti sávban, néha pedig a nyakunkig felcsapott egy kisebb.

 

Mikor úgy ítéltük a helyzetet, hogy ideje volna beszüntetni a homokozást, elmentünk ebédelni: burito és hotdog egy egyszerű kis büfében. A burito finom volt, ez egy giros-hoz hasonló valami: kelesztetlen tésztába csavart hús és zöldség. A hotdogban pedig jó nagy virsli volt, úgyhogy a gyerekek jól is laktak.

 

A gyerekeknek szóló látványosságok egyike az akvárium. Ez egy nagyon szerény valami itt, egy környezetvédő társaság működteti demonstrációs céllal. Van tengerisün és rák simogató, és lehet cápatojásban mozgó embriókat nézegetni. Nagyon interaktív, érdekes. A gyerekek is élvezték, pedig összességében nem olyan látványos, és kicsike is.

 

Másik fontos látványosság egy körhinta, amit még a 20-as években készítettek. Meglepően olcsó volt: felnőtteknek $ 2, gyerekeknek $ 1. És jó poén. Anna két kört is ment, a Marcinak először nem volt hozzá bátorsága. A vidámparkba nem mentünk be, de talán legközelebb azt is megkockáztatjuk. Belépődíj nincs, csak a hintákért kell fizetni.

 

Már megérkezésünkkor feltűnt, hogy a móló lábánál egy óriási területen fehér és piros keresztek vannak szabályos raszterben. Először arra gondoltam, hogy mementó a vízbe fulladtak emlékére. De közelebb érve kiderült, hogy az iraki és az afganisztáni háború áldozatainak az emlékére állították, egyfajta háború ellenes demonstráció. Vannak tablók amerikai és helyi áldozatokról is. A keresztek egy része személyre szóló névvel, fotóval. És vannak hatágú csillagos és félholdas „keresztek” is. Egy nő valamilyen furcsa fafúvóson játszott a keresztek között, és az egyik kereszthez több ilyen hangszert támasztott, gondolom a párjáé volt. Nagyon megdöbbentő látvány volt az egész.

 

Magyarok

 

Akár milyen messze utazunk Magyarországtól, mindig összeakadhatunk honfitársainkkal. Állítólag ezen a környéken sokan vagyunk. Várkonyi Péterék jóvoltából már a kiutazásunk előtt felvettük a kapcsolatot néhány emberrel, van egy magyar anyuka levelező klub. De a személyes ismeretségeket az élet hozza. Az első South Pasadenai napokban, a játszótéren Linda összeismerkedett előbb egy német, majd egy magyar anyukával. Egyszerűen csak a közös nyelv tűnt fel, ilyen távolságra Magyarországtól ez már okot ad az ismerkedésre. A német anyuka azért érdekes, mert a kisfiuk neve Janosh, azaz János. De ebben ki is merül a magyar kapcsolódásuk.

 

Betti feleség, aki Lindához hasonlóan a férje munkáját szenvedi el külföldön, két kisgyerek társaságában. A férje Szabó Dániel, aki otthon ismert jazz zongorista. Szóval szintén zenész, több értelemben is: ő muzsikus, mi pedig megfagyott muzsikusok, építészek vagyunk. És hát én is zenélek, persze koránt sem olyen színvonalon. De Dani az építészethez is kapcsolódik kicsit: Szabó Levente DLA, aki évfolyam társam volt, és most kollégák vagyunk az egyetemen, az unokatestvére. A világ mindig kisebb, mint gondolnánk. Dani az USC egyetemen kapcsolódott be a PhD képzésbe, oktat, és közben a helyi zenei életbe is igyekszik belefolyni. A két anyukának nagyon gyümölcsöző a kapcsolat, Anna és Áron (a kisfiuk) ugyan abba az iskolába jár, és a játszótéren is megoszthatják egymással a problémáikat. És nekünk Danival is sok a közös témánk, ha más területen is mozgunk.

 

Anna egyik tanítója Mr. Lin. Ő mesélte Lindának, hogy van a Caltechen egy magyar ismerőse, akivel közben meg is ismerkedtünk. Varga Áron doktorandusz, most fogja megvédeni a disszertációját anyagtudományokból. Jót beszélgettünk az itteni és az otthoni viszonyokról. Ő teljesen magyar, de mégis csak félig: hat éves kora óta Németországban él. Remélem, még lesz alkalmunk leülni egy kávéra.

 

Van még egy fickó, de vele még nem ismerkedtem meg: Jonathan Mihaly. Ő a szomszéd szobában lakik az egyetemen. Már megkerestem az egyetemi honlapon, de még nem futottunk össze a folyosón. Úgyhogy azt sem tudom, hogy a nevén kívül van-e valami magyar kötődése. Minden esetre megkeresem, abból baj nem lehet.

 

Jogosítvány 2012. szeptember 29.

 

Turistaként három hónapig használhatnám az otthoni jogosítványt. Ehhez szükség van az otthon kiállított nemzetközi igazolványra, ami egy nagyobbacska füzet a hivatalos fordítással. Ezt eddig sehol nem kérte senki, szerintem nem is tudnának mit kezdeni valami olyannal, ami nem egy pici plasztikkártya... Ha viszont itt élek, dolgozom, akkor mindenképpen szükségem van helyi jogosítványra. Ennek érdekében az érkezéstől számított 10 napon belül el kellett volna mennem a DMV-hez, ami a helyi közlekedési hatóság. Ezt a határidőt mi nem ismertük, de ha ismertük volna, akkor sem tudtuk volna tartani, de erről majd később írok a helyi adminisztrációról szóló részben. A DMV (Departement of Motor Vehicle) nem csak közlekedési hatóság, egy kicsit okmányiroda is, itt intézik a személyi igazolványt is. Jogosítvány híján ezt kellett volna kérnünk.

 

A jogosítvány megszerzése érdekében le kell tennünk a megfelelő vizsgákat. Gyakorlatilag a komplett vizsgán végig kell menni függetlenül attól, hogy van egy másik ország által kiadott vezetői engedélyünk. Ha Amerikán belül másik tagállamból jönnénk, akkor csak a KRESZ vizsgát kellene letenni. De érdekes, hogyha helyiek lennénk, és meg kellene hosszabbítanunk a jogsinkat, a KRESZ vizsgát akkor is meg kellene csinálni. Erre nem tudom, milyen sűrűn van szükség, de hamarosan kiderül, ha megkapom a sajátomat. Ráadásul a meghosszabbításkor szigorúbb feltételeknek kell megfelelni: 36 kérdésből 6 hibát ejthet a kezdő és csak 3-at az, aki hosszabbít!

 

Az egész rendszer és a KRESZ is nagyban különbözik az otthonitól. Magyarországon iskolába kell iratkozni, tanfolyam, elméleti vizsga, elsősegély, műszaki, aztán rutin, forgalom, és az egész előtt orvosi alkalmassági. Itt bemegy az ember a DMV irodájába, ki kell tölteni egy A4-es papírt, bocsánat, letter méretűt. Aztán egy hivatalnok ellenőrzi az adatokat, megcsinálja a látásvizsgálatot (1 perc alatt a feje felett lógó tábla segítségével), aztán lefotóznak, ujjlenyomatot vesznek, és lehet menni tesztet írni. A teszt 36 kérdés, feleletválasztós 3-3 válasszal. Ha ez sikerül, akkor az ember kap egy ideiglenes jogosítványt, ami egy évig érvényes. Ezzel egyénileg (tapasztalt sofőr felügyelete mellett) fel lehet készülni a vezetési vizsgára. Oda saját autóval kell menni, de erről majd akkor írok bővebben, ha már túl vagyok rajta. Mindennek a díja $ 31, ennek fejében 3-szor lehet próbálkozni az elméleti és a gyakorlati vizsgával is.

 

A KRESZ vizsgára a DMV kiadványából lehet felkészülni. Ez egy kb. 90 oldalas füzet A5 méretben. Nem egy szabálygyűjtemény, hanem inkább egy összefoglaló arról, hogyan kell vezetni, mire kell ügyelni, hogy mindenki épségben megússza. A felkészülés közben nem tudtam eldönteni, hogy konkrét szabályokról, vagy jótanácsokról van szó. De a vizsgán ezt kérik számon.

 

Maguk a szabályok is különösek néhol magyar szemmel. Nincs jobbkéz-szabály például. Vagy minden európai réme, a 4 stoptáblás kereszteződés: mind a négy érkező úton stoptábla van, és az mehet be először aki előbb ért oda, és utána érkezési sorrendben a többiek (ez elég hatékonyan lassítja a városi közlekedést). Vagy piros lámpa mellett is lehet jobbra kis ívben kanyarodni. A sebességhatárokról pedig csak annyit mondanak, hogy 55mph, vagy annyi, amennyi ki van írva. És aztán 2-300 m-ként kiraknak egy táblát különböző értékekkel. Valahol biztosan ennél konkrétabban van szabályozva jogszabályban, de a halandóknak végtelenül leegyszerűsítik a dolgot. Nekem otthon is azt mondta az oktatom, hogy 3-4 szabály van, amit tudni kell ahhoz, hogy biztonságosan közlekedjünk. Itt az egész füzet erre koncentrál, hogy minél biztonságosabb legyen a közlekedés. Az marginális kérdés, hogy milyen tábla után hány másodpercig lehet megállni, várakozni... Még egy fontos dolog: tudni kell angolul, legalább egy kicsit. Rengeteg dolgot nem szimbólummal jelölnek, hanem kiírják szövegesen.

 

Az oktatási rendszerről, illetve annak hiányáról annyit mondanék, hogy nekem, mint gyakorlott vezetőnek ez így biztosan kényelmes most, gyors és olcsó. De egy kezdőnek sem lehet olyan rossz talán, nagyon jó a felkészítő anyag. Viszont Magyarországon erre épül egy iparág, amit sokan nagy lehúzásnak tartunk, de megél belőle jó néhány ember. Ez is része a GDP-nek. Én meg tervezhetek nekik házakat adott esetben...

 

Caltech 2012. szeptember 25-29.

 

Egy csendesebb hetet zártam az egyetemen. A témavezetőm két hétig távol van, és több kötelezettségemet letudtam a múlt héten. Azért szó sincs róla, hogy unatkoztam volna. Elkezdtem beleásni magam az időtől függő tönkremenetel és a törésmechanika témakörébe. Ezek új témák számomra, de arra számítok, hogy mire eltelik ez az év, érteni fogok hozzá. Szerencsére erre adottak a körülmények, a saját irodám nyugalmában hatékonyan tudok olvasni, tanulni. És van inspiráló megoldandó feladat is.

 

Beiratkoztam a könyvtárba. Itt van egy egyetemi igazolvány, amivel mindenütt igazolhatom magam. Erre jegyzik be a könyvtári tagságot is, így egy igazolvánnyal lehet menni mindenhova. Praktikus. (Mondjuk otthon meg csak a könyvtári olvasójegy van, máshol nincs szükség igazolásra. Pedig akár lehetne mondjuk a számítógépes rendszerbe, stb.) A könyvtárak itt alapvetően szabadpolcos rendszerben működnek, mint nálunk a szakolvasók. Jó ez a rendszer, mert lehet nézelődni, könnyen talál az ember valami érdekeset. Egyébként a webes felület is jó, gyors és alapos. Az otthoni sem rossz, csak egy kicsit nehézkes talán. Egy pár dollárért ki is hozzák a tanszékre a könyvet, vagy készítenek a cikkről egy másolatot. Másik nagyon pozitív dolog, hogy a disszertációkat pdf-ben le lehet tölteni. De ezt csak Caltech-es jelszóval, kintieknek nem hozzáférhető. Másik érdekes dolog, hogy a könyvtár a honlap bejelentkező oldalán deklarálja, hogy nem egy gyűjtő könyvtár, ezért az állomány folyamatosan cserélődik. Azért itt is van külső raktár.

 

A másik esemény a héten, hogy Junnal, a kínai post doc-kal elkezdtük a közös munkát. Ugyan annak a szakirodalomnak különböző részeit kaptuk meg átnézésre, és ezekről egyeztettünk. Jun tartotta a héten a szemináriumot. Az elején kaptunk kínai hold sütit, mert állítólag a héten csodálatos holdtölte lesz. Ez jó is volt, mert így volt energiánk végignézni az előadását. Több mint egy órán át mutatta be a pár hónapja megvédett disszertációját. Eléggé belement a részletekbe, úgyhogy nagyon tömény volt. Fraktálok, anyagmodellek, plaszticizálódás, homogenizáció, ezek voltak a fő címszavak. A jövő héten én mutatom be a doktorimat, de szerintem én nem megyek bele ennyire a részletekbe, mert képtelenség ekkora anyagot ilyen mélységben megérteni ennyi idő alatt.

 

 

Relatív elmozdulások a repülőn

 

A repülőn nagyon megragadott egy jelenség, de eddig elfelejtettem leírni. A repülők teste egy nagy henger. Alig néhány diafragma merevíti, a belső tér nagyjából egy üres cső. Ez persze egy dupla falú cső, bordázva stb., de az átmérőjéhez képest azért kicsi a falvastagság. És elég komoly hatások érik kívülről. Ezek hatására pedig deformálódik, méghozzá úgy, hogy torzul a henger keresztmetszeti alakja is. Ezek az elmozdulások azonban fel se tűntek számomra korábban. Most viszont egy igazán nagy géppel repültünk, aminek a belső berendezésében voltak olyan elemek, amik nem voltak rögzítve a gép testéhez, és ezért nem is deformálódtak velük együtt, így látszódott, hogy egy-egy rázkódáskor 2-3cm-es relatív elmozdulások is vannak a gép teste és a belső berendezés között. Kicsit ijesztő is volt.

 

Az építészetben is vannak ilyen esetek: csak egy viszonyítási pont miatt válik látványossá a szerkezet lehajlása. Tanszékünk egyik régi munkájánál, a szabadságtéri épületnél a bejárati konzol lehajlása csak a mögötte lévő vízszintes ablakpárkányok miatt volt feltűnő, másik irányban az ég volt a háttér, és nem is látszott a lehajlás. Érdekes, hogy a közelmúltban történt felújítás során sem korrigálták burkolattal ezt a kedvezőtlen látványt.

 

Természettudományi Múzeum 2012. szeptember 23.

 

Ma, vasárnap végre elmentünk egy kicsit kirándulni. Már szombaton is szerettünk volna, de sajnos Marci belázasodott. Nem volt komoly, de nem mertünk vele sokat kimozdulni. Ma viszont megtettük az első komolyabb utunkat Los Angeles Downtown-jába. Ez állítólag egy rázósabb környék, de a közepében van egy komoly kulturális negyed: múzeumok, egyetem (USC) és sportlétesítmények. Már az odavezető út is nagy élmény volt: 6-8 sávos autópálya, toronyházak, tiszta amerika...

 

A múzeum a Nature History Museum névre hallgat hivatalosan. Én természettudományi múzeumnak fordítanám, de különbözik a pesti, bécsi vagy londoni hasonló nevű múzeumoktól egy kicsit. Itt ugyanis elsősorban élőlények vannak kiállítva és egy kis helytörténet. Volt egy nagyobb építési terület, ott majd lehetnek még mások is, biztosan. Viszont nem voltak ásványok pl.

 

A múzeumban nemrég adtak át egy dinoszaurusz kiállítást. Ez nagyon jó színvonalú volt, hatalmas csontvázak, érdekes fosszíliák, az ásatások ismertetése, stb. Felnőtteknek és gyerekeknek is nagyon élvezhető volt. Összehasonlítva a pesti hasonló témájú kiállítással a méretek voltak szembetűnőek. Az amerikai kontinensen sok hatalmas lelet van, ezért itt sok nagy csontváz volt látható gyakran 50-80%-ban eredeti csontokkal. Hatalmas eredeti koponyák, ilyesmik. Viszont Pesten érdekesek a műanyag teljes alakos (úgy értem a teljes külső megjelenést bemutató) dinók, és az evolúciót bemutató tárlatok is jobbak, részletesebbek. Itt van kiállítva a legnagyobb feltárt ammonita, majd 1,5 m az átmérője.

 

Több terem foglalkozik az emlősökkel. Ezek régebben összeállított tárlók lehetnek. Látványosak, de kicsit mesterkéltek: 10-20 m2-es tárlókban be van rendezve egy állat természeti környezete szép perspektívában, és ott van maga az állat a kicsinyeivel. Afrikai és amerikai fajokat állítanak ki ilyen formán.

 

De van interaktív rész is minden témához: lehet gombokat nyomogatni, jegesmedvét simogatni. De a legérdekesebb a dinoszaurusz kirakó: van egy hatalmas műanyag csontváz, aminek az elemeit rá lehet pakolni egy vasvázra, és így összeáll a dinó. Ez nagyon jó játék kicsiknek és nagyoknak is.

 

A történeti kiállításon csodálatos hajómodellek és város makettek vannak. Elsősorban a felfedezés korával foglalkozik, sajnos a terület benépesítéséről nem láthattunk sokat. Pedig talán ez lett volna a legérdekesebb. Viszont érdekes, hogy Amerikától teljesen független európai párhuzamokat is ráraktak az időlétrára, mint például a Napóleon Habsburgok elleni csatáit.

 

A múzeum mellett van egy nagyon ígéretesnek tűnő rózsakert. Ez sajnos nem annyira szép: a rózsák nincsenek szépen metszve, az ösvények alig vannak kiépítve, nem lehet igazán jól lepihenni. Viszont itt is nagyon sok a mókus.

 

A rózsakert mellett van a tudomány múzeum is. Ide is el fogunk látogatni, de megvárjuk az október végét, mert akkor nyitják meg a Endeveaur űrrepülőgépet bemutató kiállítást. Lindának és Marcinak óriási szerencséje volt, látták, amikor egy Boing tetején éppen átreptették a város felett az űrrepülőgépet, és tiszteletkört tettek a város felet kb. 500m-es magasságban.

 

Gyorsétkezdék update 1#

 

Amikor Amerikáról beszélünk, gyorsan beugranak a gyorsétkezdék. Egészségtelen ételek, amiket kutyafuttában kapnak be az emberek. Az első 1-2 hétben, amíg nem volt lakásunk, sokat ettünk mi is ilyen helyeken és azóta is megfordulunk itt-ott. Többféle helyet kipróbáltunk, írok egy kis összefoglalót a tapasztalataimról.

 

Először egy hamburgeres helyre mentünk. Ilyenből nagyon sok van, de elég hasonlóak. Az otthoni Mcdonalds-hoz képest vannak hasonlóságok és különbségek is. Furcsa, hogy nem nagyon gyorsak: leadjuk a rendelést a pultnál, és 4-5 perc múlva kiabálják a sorszámot vagy a nevet. Az ételek színvonala inkább jobb, mint a meki. Nagyobbak és jobbak a hamburgerek. És biztosan jobban is hizlalnak. A gyerekek leginkább a ketchupos sültkrumplinak tudtak örülni. Sajnos többféle kísérletünk ellenére sem tudtunk előrébb lépni. Ami jó, hogy bármekkora poharat kérsz, szinte mindenütt free refill van az üdítőre. Így legalább tudtunk kísérletezni, hogy egyáltalán mit isznak meg a gyerekek. Óvatosnak kell lenni, mert egyes helyeknek vannak specialitásai, amik nem mindig adnak pozitív élményt, ezért érdemes olyat kérni, amiről tudjuk, hogy mi lesz benne. Én kértem valami csili mártást egy helyen, és ez csak annyit jelentett, hogy egy hagymás olajos péppel telerakták a hamburgert, ami még csak csípős sem volt.

 

Próbáltunk több mexikóit is, Linda a saláta-hús kombinációkkal kísérletezett, én pedig a tortillák különböző fajtáival. Nekem ízlett. És találtunk egy jó olasz pizzást is. Gyorsétkezde viszonylatban ez volt talán a legdrágább. A 12 colos pizza már $ 10 felett van. A Marcelloban ennyiért még egy sör is jár hozzá.

 

Azt nem tudom, hogy az ittenieknek mi drága, és mi nem, de egy alap hamburger $ 2-3, egy kicsit puccosabb már $ 5-6. Így egy főre 6-8 dollár alatt nem nagyon lehet kijönni, ami otthon már éttermi árszínvonal.

 

És akkor étterem. A szállodánk közelében volt egy perzsa étterem, ami ebédidőre hirdetett olcsóbb adagokat is. Baba Halal volt a neve, vagy valami hasonló. A „halál” biztosan szerepelt benne. Nos, itt egy pincér hölgy köszöntött minket, elkísért egy asztalhoz, aztán felvette a rendelést. Érdekes, hogy csináltak hamburgert is, de alapvetően tradicionális perzsa ételekben utaztak. Amíg megsütötték az akciós kebabunkat hoztak uborkát és kelesztetlen tésztából sült kenyér szerű dolgot (mondjuk legyen dürüm). A vizet és az étvágycsinálót nem számlázták fel, és volt nekik is refil üdítőjük. És végre rendes kaját ehettünk gyorsétkezős áron.

 

A perzsa étterem egy idegen test ebben a forgatagban, mármint gyorséttermi szinten. A csúcs szerintem az IKEA. Persze ők nem a húsgombócból akarnak meggazdagodni. Az IKEA-ban sikerült $ 10 körül megebédelnünk szumma: ha jó időben megy az ember, akkor van valami akció, pl. 4 óra előtt a gyerekmenük ingyen vannak. És a felnőtt menükből is könnyen van $ 4-5-ért háromfogásos. Kár, hogy 30-40 mérföldre van tőlünk az üzlet.

 

update 1#

Ma (2012. szeptember 23.) voltunk a Natural History Museumban. Itt a megrendeléskor egy kis dobozkát adtak, ami elkezdett rezegni és villogni, amikor megsült a hamburgerünk.

 

Egy másik élmény: én 1988-ban voltam először nyugaton, meg úgy általában külföldön. Bécsben, a Shopping City Sud-ben vettünk színestévét. És ott megcsapott egy szag, ami a nyugat szaga volt. Valami gyorsétkezde lehetett. És ez a szag az én orromnak azóta is a nyugatot jelenti, otthon még nem éreztem ezt. De itt vannak olyan szagú helyek...

 

Caltech 2012. szeptember 17-21.

 

Ez a hét nagyon mozgalmas volt. Az alábbi bejegyzésben már írtam az autóvásárlásról, ami sok időmet elvette, de az egyetemen is zajlott az élet szerencsére.

 

Sergioval hétfőre rendszeresítettük a megbeszéléseinket. Átnéztem a korábban megkapott anyagokat, melyek a ballonokhoz használt fóliák viszkózus alakváltozásaival foglalkoznak, és megbeszéltük, hogy merre menjünk tovább. Három-féle felvetésem is volt, amik közül egynek nagyon örült: a műanyagok tönkremenetelének van egy sajátossága, mely szerint a terhelési idő hosszúsága markánsan befolyásolja a teherbírást. Ennek törésmechanikai háttere van, úgyhogy a következő hetekben a törésmechanikába fogok beletanulni.

 

Pénteken beszéltem egy másik post doc-al, Jun-nal, aki egy kínai fiú. Ő is ezen a témán fog dolgozni. Ez jó lehet, mert könnyebben, gyorsabban tudunk haladni mindketten. Sergio egyenlőre két különálló, de egymást kiegészítő témát szánt nekünk.

 

Szerdán volt megint meeting. A legutóbbi alkalommal Sergio finoman szóvá tette, hogy mindenki hozzászólt, csak én nem. Úgyhogy ezen a héten én is igyekeztem megfogalmazni a kritikámat. Sergio nem lesz itt a következő két hétben. Az kérte, hogy a két post doc, azaz Jun és én tartsunk előadásokat a korábbi kutatásainkról, hogy megismerhessen minket a csoport.

 

A héten az egyetemi adminisztrációval is kapcsolatba kerültem. Az autóvásárláshoz kértem tanácsot, miket kell elintéznem. Erre egy Barbara nevű hölgyhöz irányítottak, akinek az a feladata a Caltechen, hogy gondozza a frissen érkezettek és családjuk lelkét. Barbara azt javasolta, hogy szerda reggel a kávézóban találkozzunk, és ott beszélgessünk, mert most éppen nincsen ideje. Az öt perces kérdésemet kb. tíz perces beszélgetéssel sikerült átrakni a következő nap reggelére. Barbara egy francia hölgy, tíz éve érkezett ide a férjével, aki kutató, és néhány éve végzi áldásos tevékenységét. Szerintem több köbméternyi kávét áldozott már erre. Az autóvásárlással kapcsolatban kevés érdemi információt kaptam tőle, de azért érdekeset beszélgettünk.

 

Aztán csütörtökön volt egy International Orientation Program, ahol sok hasznos dolgot mondtak el számunkra az egyetemi, a városi és a californiai életről. Meg a vízumok lélektanáról. Szerintem a legjobb a péksütemény volt, a kávé elég híg itt. Az a baj, hogy sokfelől kapunk tanácsokat, de egymással ellentmondanak ezek gyakran, illetve gyakran tyúk-tojás helyzetbe kerülünk. Pl. a DMV elvárja, hogy az érkezés után 10 napon belül kérjünk itt valamilyen jogosítványt vagy személyit, de ehhez a kérelemhez már kell a Social Security Number, amit csak a megérkezés után tíz nappal lehet kérni. Persze mindenre van áthidaló megoldás. Mivel erről eddig nem hallottunk, biztosan késni fogunk az iratok elkészítésével. Amire nem is biztos, hogy kötelezve vagyunk, merthogy bizonytalan, hogy kik is azok az alian residentek. Mivel nem kapunk itt anyagi juttatást, ezért valószínűleg nem vagyunk azok, de mások mást mondanak.

 

Én már azt hittem, hogy a vége felé járunk a gondoknak, de aztán mindig jön valami új...

 

 

Autóvásárlás 2012. szeptember 19.

 

Úgy néz ki, van autónk. Minden bizonnyal itt áll a kocsibeállónkban, de még az adminisztráció nincsen kész, azt majd egy update-ban kommentelem. De hosszú út vezetett ide, ezt azért leírom, sok a tanulság.

 

Otthon egy Seat Alhambránk van, amit nagyon szeretünk. A három gyerekülés kényelmesen elfér, és nagy a csomagtartó. Ráadásul van két plusz ülés, amit gyakran használunk. Ide is ilyen kocsit szerettünk volna. A plusz két ülést a bejelentkezett vendégeink miatt tartottuk fontosnak: ne kelljen majd akkor autót bérelni. Első körben tehát egyterűeket kerestünk. De hamar kiderült, hogy az általunk elképzelt árkategóriában csak 2+2+3 ülésesek vannak: 10 éve ez volt a trend. Az utolsó években viszont itt is főleg 2+3+2 üléseseket forgalmaznak, de ezek nekünk nagyon drágák volnának. A SUV-ok között viszont vannak 2+3+2-ek, vagy akár 2+3+3-ok. Ezek jó nagy dögök viszont. A Ford Explorer tűnt jó lehetőségnek ezek közül: nem annyira nagy, a motorja is csak 4 literes, és elfogadható áron vannak.

 

Mielőtt kijöttünk, láttam, hogy a szálódánk közelében sok a díler. Sajnos ezeknél nem láttam semmi említésre méltót. Már otthon el kezdtem nézni a Craigs listet is. Itt Californiaban nagyon széthúznak az árak: a tulajdonosokhoz képest a dílerek 1,3-1,5, de akár dupla áron is adnak hasonló paraméterű autókat. Nálunk otthon alig van különbség az árak között ilyen értelemben. Viszont itt a dílerek többsége vállal 30 nap korlátozott garanciát a motorra és a váltóra.

 

A Pasadenai gyér felhozatal után rákerestem a neten (Autotrade) a többi kereskedőre. A Garway avenue-n rengeteg van, és sok jónak tűnő hirdetés volt. Nos ezen az úton nem érdemes nézelődni sem: az autók nagy része lestrapált kortól és kilométertől függetlenül. És rám néztek, és dupla árat mondtak. Én megmondtam, mennyiért szeretnék kb. autót, erre mindig 30-40%al drágább roncsokat akartak rám sózni. És persze van szuper hitel lehetőségük a különbözetre.

 

Mivel még hiányzott a Social Securiti Number, halasztottuk az éles keresést, és a netet bújtuk egy darabig. Illetve jött Suzan a bicikliboltból, aki elvitt néhány helyre. Az első a CARMAX volt, ami egy elit használt autó kereskedő cég. Garanciával, igényes felhozatallal, stb. Ők kb. 2,5-szörös áron forgalmazzák a számunkra érdekes kategóriát. Valószínűleg az újabb és drágább autóknál ez a különbség kisebb. Minden esetre tanulságos volt: vegyek egy autót mondjuk 12e-ért, lefizetek 3e-t, a többit meg hitelre mondjuk 48 hónapra havi $ 250 törlesztéssel. Aztán 10 hónap múlva visszaveszik. Kiszámoltam. Amit ők 12e-ért adnak, azt 4e-ért hirdetik a tulajdonosok. Szóval a CARMAX sem fog érte többet adni. Úgyhogy a hitel törlesztése után is rá kellene még fizetnem, hogy otthagyhassam a kocsit. Ezen a lehetőségen túlléptem, de azért foglalkoztatott a garancia: azért egy hónap alatt kiderül, ha valami szét akar esni.

 

Kerestem kocsikat, és találtam is. De sajnos elfogadható áron nem volt 7 üléses. Érdekes, hogy a Garway avenue-i mocsár után igényesebb helyeken kedvezőbb ajánlatokat találtam. Egy Dodge Durango tetszett is, de felemésztette volna az összes tartalékunkat. Ez egy nagy cápa, vagy inkább krokodil. 5,6 literes V8-as motorral.

 

Aztán újra átnyergeltem a tulajdonosokra. Ezekből leírok párat.

 

Az első egy bordó Durango volt. Nagyon olcsó a korához és mérföldekhez képest. A helyszínen látszott is az oka: volt egy nagy horpadás rajta, és sok nagyobb horzsolás. Ez nem feltétlenül baj, mert legalább nem féltettük volna. Viszont a tulajdonos srác nem volt egészen korrekt: a regisztrációról azt állított, hogy érvényes, miközben lejárt egy hónapja.

 

Aztán néztem a Explorert, aminél minden szépnek és jónak tűnt: kedvező ár és mérföldek, a kocsi is jól nézett ki 10 éves kora ellenére. Viszont furcsa volt, hogy a nő azt ajánlja, hogy majd ő elintézi az átiratást, és lehetőleg rögtön üssük nyélbe az üzletet. Én ezt egyébként sem akartam volna. De aztán leellenőriztem a rendszámát a CARFAX-on, és kiderült, hogy kétszer annyit futott az autó, mint amit az órája mutatott.

 

A CARFAX egy nyilvántartási rendszer, amibe lejelentik az autó bizonyos dolgait: tulajdonosváltások, zöldkártya (smog check), balesetek, komolyabb szervizek minden mást is lejelentenek. Rendszám alapján le lehet kérni az autók adatait. Ehhez be kell regisztrálni $50-ért. De megéri. A CARFAX fényében már egy kicsit gyanús is, ha egy autónak a hirdetésben nem látható a rendszáma. Gondolom egy ilyen rendszer bevezetése Magyarországon sok befolyásos ember érdekét sértené...

 

Végül, amit megvettem, rendben voltak az adatai, a smog check friss, és szimpatikus az eladó is. Ez egy fehér 10 éves Ford Explorer hét üléssel. Azért még nem vagyok teljesen nyugodt. Az átiratást egy díler végzi: a családi díler (3 felnőtt fiú, apuka, anyuka, úgyhogy sok kocsijuk van). És ezt a kocsit már kiadták értékesítésre a nyáron (ez is látszik a CARFAX-on), csak még nem ment el. Most nálam a szerződés és az autó, bízom benne, hogy minden rendben lesz.

 

Ahhoz, hogy használni is tudjuk, szükségünk lesz még biztosításra. Ha minden papír elrendeződött, updatelem ezt a bejegyzést.

 

Az út előkészítése

 

Úgy érzem, most már megfelelő rálátásom van azzal kapcsolatban, hogy hogyan érdemes, hogyan kellett volna előkészíteni a kiutazás. Leírom, mert most még emlékszem a fontosabb részletekre. Sipos Andris vagy Várkonyi Péter 1-2 év távlatából már sok dolgot elfelejtett.

 

Az első lépés a pályázat elnyerése. Ez bizonyos értelemben egyszerű, vagy sikerül vagy nem. De a Korányi Imre Építőmérnöki Ösztöndíjnál kellenek bizonyos háttér információk. Ez az ösztöndíj egy szűk kört érint, ezért nincsen nagyon hirdetve. A potenciális jelöltek tudnak róla. Viszont a dátumok és a beadandó anyag tartalma sem könnyen kideríthető. Ami kell: részletes életrajz, motivációs levél (benne az elképzelt kutatási témával és/vagy témavezetővel). A beadás határideje: szeptember eleje a mérnökkari dékáni hivatalba. A bírálok: Cholnoky Tamás, a mindenkori dékán és mérnökkarról egy prominens személyiség. Van egy elbeszélgetés angol és magyar nyelven. A jelöltek meghallgatása után nemsokkal az eredményt is kihirdetik.

 

Az ősz folyamán a témavezetővel le kell egyeztetni egy körülbelüli programot, és kell egy meghívólevél. A meghívólevél alapján Cholnoky Tamás készít egy adománylevelet az ösztöndíjról. Ezeknek januárban-februárban kell elkészülniük.

 

Ha ez a két fontos levél megvan, a fogadóintézménnyel el kell indítani a hivatalos papírok kitöltését. A témavezető titkárnője szokta ezt koordinálni. Minden egyetemnek megvan erre a maga formanyomtatványa. Lesznek rovatok, amiket még üresen kell hagyni első nekifutásra, de ezt tudja kezelni a rendszer. Viszont ezek a lapok alapján készül el a hivatalos meghívó az egyetem részéről. Ennek már vannak bizonyos technikai számai (program kód), aminek segítségével lehet SEVIS számot igényelni.

 

A SEVIS nagyon fontos a továbblépéshez. Ez egy nyilvántartási rendszer, ami az összes külföldi ösztöndíjast kezeli. Az egyetemi sorszámok alapján az egész utazó családot be kell regisztrálni a SEVIS honlapján, és ki kell erre fizetni fejenként kb. $ 30-40-t. Itt minden adatlapnak megvan a megfelelő sorszáma, amit persze már én is elfelejtettem, de könnyen meg lehet találni. A SEVIS kipostázza a megfelelő jóváhagyott papírokat, amikre nagyon kell vigyázni, mert sok helyen fogják kérni (vízum, beléptetés, egyetemi regisztráció, későbbi határátlépések). Az eddigiekkel jó, ha már március környékén készen van a jelölt.

 

Ha megvan a SEVIS, lehet vízumot igényelni. J-1-es vízum jár az ösztöndíjas kutatóknak és J-2-es a családtagoknak. Az interneten kell kitölteni a kérelmeket személyenként de egymáshoz csatolva. Ez elég fárasztó. Kellenek az egyetem adatai, az alapítvány adatai, és az egész családhoz szinte minden. Telefonon kell időpontot foglalni, ami elég virtuális dolog: nyitásra rendelnek oda mindenkit, csak gondolom az aznapi létszámot korlátozzák. A telefonhívás viszont vagy 500 Ft percenként. A vízum is pénzbe kerül, valami 30-40e Ft fejenként. Ezt a nagykövetség honlapján megadott módon kell előre befizetni, és bevinni az igazolást. Ennek mag van a rutinja, a bankban (MKB) tudják milyen papírokat kell odaadni. Kell fénykép is, de azt már a honlapos kérdőíven el kell rendezni.

 

Ha megvan a vízum is, érdemes repülőjegyet venni. A repülőjegyeket 300 napra lehet előre lefoglalni, viszont az utazás előtt kb. 3-4 hónappal lehet jó áron megkapni. Ezzel ugye az a baj, hogy a visszautat nem lehet befoglalni. Vagyis meg kell adni egy korábbi időpontot, és opciónak be kell jegyezni a tényleges tervezett időpontot. A légitársaságok vállalnak egy ilyen előre bejegyzett módosítást ingyen.

 

És ezután már csak az utazás megszervezése van hátra: bőröndök, otthoni lakás, pénzügyek. Fontos, hogy az alapítvány a megérkezés után, a lakás címére fogja majd postázni az ösztöndíjat, úgyhogy kell egy bizonyos összeg, ami a lakás megszerzéséig fedezi a költségeket. Nagyobb család esetén ez komoly összeg is lehet. De erről majd később írok a helyi adminisztrációról szóló fejezetben.

 

A folyamat során kapcsolatot kell tartani Cholnoky Tamással és a témavezetővel. Cholnoky Tamás gyorsan szokott válaszolni általában, azonban a témavezetőkre ez nem jellemző. Általában elfoglalt emberekről van szó, akiknek jól jöhet egy post. doc. a tanszéken, de amíg nincs ott valaki, addig csak a nyűg van vele. A titkárnők viszont segítőkészek, és elrendezik a hivatalos papírokat. Sajnos így a kutatási témára kevésbé lehet felkészülni. Azért nem kell elkeseredni: Sergioval január után már nem váltottunk emailt, de itt szívélyesen fogadott és rögtön elkezdtünk dolgozni.

 

Házak-kertek

 

Az itteniek kicsit másként gondolkodnak a házról és a kertről, mint mi. És lehet, hogy nekik van igazuk. De lehet, hogy inkább nekünk. Amit most leírok, biztosan nem teljesen általános, de erre a területre nagyon jellemző.

 

Nálunk a telket le szokás választani az utcáról egy kerítéssel. Ez szinte mindig megvan, csak az változik, hogy mennyire áttört ez a leválasztás. Itt nagyon ritkán építenek kerítést az utca felé, néhol látok növényzettel történő lezárást. Így az előkert látvány szempontjából az utca részévé válik, szellősebbé válik a tér. Ezt az előkertet nagyon gondozzák: rövidre nyírt zöld gyep, néhány gondozott bokor vagy fa van mindenütt. Esetleg egy kis díszburkolat. Kicsit emlékeztet a burgenlandi osztrákok portáira, ahol a kelet-európai napszámosok precíz virágoskerteket varázsolnak az utak mentén. De ez kevésbé mesterkélt, és itt a mexikóiak szorgoskodnak. Ez az előkert a tulajdonos szempontjából azonban teljesen használhatatlan: sem a gyerek, sem a kutya nem tud itt szaladgálni, esetleg ücsörögni lehet, pletykálgatni egy padon. De padot talán egyet láttam kirakva.

 

Az oldalkertekről nem sokat lehet mondani, nagyon függ a beépítéstől. De inkább az a jellemző, hogy nagyon közel vannak egymáshoz a házak, ezért az oldalkertet általában el is foglalja az autóbejáró.

 

És hát azért foglalja el az autóbejáró az oldalkertet, mert a garázst (ritka kivételektől eltekintve) a hátsó kertbe rakják. Emiatt viszont a hátsó kertben nincsen gyep, hanem beton vagy aszfalt van. A google earth-öt nézegetve az látszik, hogy ez valóban a jellemző megoldás, de vannak kivételek. Például a gazdagabb területeken sok a medence a hátsó kertben. De zöld terület alig látszik valahol. Tehát itt sem futkározhat a gyerek és a kutya. Viszont lehet kosárlabdázni a garázsfalra szerelt palánkra.

 

A társasházak abban különböznek, hogy az autóbejárást jobban kell szervezni, ezért rendszerint van egy hátsó bejárás az autóknak, és van egy fő bejárás, kicsi kertecskével az embereknek.

 

Magyarországon mindez nagyjából fordítva van: a kertek tágasabbak és intimebbek, de azért nem mindig zöldebbek. Viszont az utcáink szűkebbek és szürkébbek a kerítés falak közé szorulva.

 

Yard sale 2012. szeptember 15.

 

Magyarországon még csak ébredezőben van a garázsvásár intézménye, itt viszont nagyok a hagyományok (yard sale, garage sale, moving sale). Ilyenkor az emberek kipakolják az emberek a felesleges, megunt, költözés miatt megszabadulandó cuccaikat a ház előtti gyepre. És olcsón eladják. Ez jó, mert akinek meg pont ezekre a dolgokra van szüksége, olcsón beszerezheti. És így mindenki jól jár. Van valami közös a yard sale és a lomtalanítás között, de azért nem ugyan az. Például nem lepik el a környéket olyan emberek, akikből nem látunk szívesen tömegeket a lakhelyünk körül. Viszont a szeméttől sem lehet így megszabadulni. De a még használható cuccainkból viszont lehet egy kis pénzt csinálni egy intézményesült rendszerben. Általában meghirdetik ezeket a Craigs listen (helyi Vatera), vagy csak kiplakátozzák az útcasarkokon.

 

Vannak profi keresgélők, akik már nyitásra odamennek begyűjteni az értékesebb darabokat. Aztán gondolom viszik a bolhapiacra. Az is van, óriási. A Pasadena City Collage parkolójában tartják minden hónap első szombatján. Ott aztán van minden, elektromos gitárból láttam vagy 3-4 darabot, de elég silányak voltak.

 

A közvetlen környékünkön az elmúlt két hétvégén 2-2 yard sale volt. Az első hétvégénken a hűtő és az étkező asztal volt a legfontosabb, találtunk is mindkettőt, és vettünk hozzá még két fotelt is. Szumma $ 200. Ami biztosan lehetett volna kevesebb, ha várunk még pár hetet, vagy jobb minőségű. Viszont van hova ülnünk, és a kánikulában le tudom hűteni a sört. Meg más dolgokat is, amik, persze sokkal fontosabbak. Ezen a hétvégén pedig vettünk egy állólámpát. És persze minden helyen kapnak a gyerekek 25 centért egy plüssbabát vagy valami hasonlót, úgyhogy a gyerekszoba is színesedik. A Linda könyveket vesz: gyerekeknek felnőtteknek $ 1 körül adják ezeket. CD-t $ 1,5-ért vettem. Meg konyhai apróságokat is vettünk már. Sajnos porszívót még nem találtunk. Viszont kaptam grátiszba tápkábelt a laptophoz, úgyhogy most már egyszerre két gépet is tudunk használni az akkumulátorok lemerülése után.

 

Kármán Tódor

 

Kármán Tódorról érdemes írni a Caltech kapcsán. A többség biztosan tudja, hogy a legkiválóbb magyar tudósok közé tartozott, akinek óriási nemzetközi hírneve volt, illetve mai napig van. Áramlástani témában gyakorlatilag ma is hivatkozzák nap mint nap, de a mechanikában is komoly eredményeket ért el.

 

Csak röviden: Kármán a BME-én (akkor még Királyi József Műegyetem) végzett, de hamar Németországba került egy ösztöndíjjal. Ott komoly karriert futott be, de az első világháborúban besorozták. A tanácsköztársaságban vállalt feladatai miatt később itthon ellehetetlenítették, ezért Aachenben állapodott meg (itt a háború előtt már intézetvezető volt). A fasiszták térnyerése után került az USA-ba, ahol a Caltechen megalapította a az aeronautikai képzést, amit hosszú ideig vezetett is. Az USA rakétafejlesztéseinek meghatározó alakja volt.

 

Mindez azért vált különösen érdekessé számomra, mert egy évvel ezelőtt az aacheni egyetemen vettünk részt egy konferencián Sajtos tanár úrral, ahol is a Kármán utcában voltak az előadások. És pont akkoriban kezdtem szervezni a mostani ösztöndíjamat, amikor is feltűnt, hogy Kármánról van elnevezve Sergio munkahelyének az épülete. Szóval összetalálkoztak bennem a dolgok.

 

Itt nagyon komolyan veszik a neves szakembereket, tudósokat, ezért az összes épület tudósokról, tanárokról van elnevezve. Kármánról van egy szép hosszú emléktábla is az épületen belül. A Kármán teremben pedig képek és mellszobor is található, és sok eredeti irat a munkásságából. Azt nem tudom, hogy magyar származását számon tartják-e? A sírja is itt van Pasadenaban.

 

Bicikli 2012. szeptember 15. update #1

 

Még hétfőn vettem egy biciklit. $ 90 volt, a Craigs listen (helyi vatera) találtam. Majd egy órát sétáltam érte, Altadenaban volt. De megérte, Schwinn, made in japan. Kék, és elég jó, néhány apró hibát leszámítva. A nyereg kicsit kényelmetlen, de ha lenne egy villáskulcsom, be tudnám állítani. Nagyobb baj, hogy az első fogaskerékre raktak egy láncvédőt, ami miatt feljebb kellett rakni a váltót, ami viszont így már nem jól működik: a kis fogaskeréken belelóg a lánc, a nagyon pedig a láncvédővel súrlódik. De ettől még jól megy, és ha lenne néhány alapvető szerszámom, 10 perc alatt meg lehetne javítani.

 

Az egy órás sétáról pár szót érdemes még leírni: Pasadenatól északra van Altadena. Passadena déli része a jól szituált, a a freeway-től északra már nem túl jó a környék, erre nem is kerestünk már lakást. A forgalmasabb utak mellett ez hatványozottan jelentkezik. Tehát haladtam Altadéna felé Pasadena egyre romló átlagában. A csendes „amerikai álom” hangulatból a road movie-k hangulatába értem át. Erre rásegített a kánikula és a széles kietlen városi út. De aztán Altadena megint jó hely, főleg az északi része. A biciklit áruló autó alkatrészes srác üzlete azért még a határon állt. Viszont érdekesség, hogy a két város találkozásánál áll kész templom egy kereszteződés két oldalán. Az egyik egy angol neogótikus hangulatú, a másik pedig spanyol koloniális vidékekre emlékeztető. Ez utóbbi Hungarian Saint Elisabeth névre hallgat. Ehhez tartozik egy nagy iskola is. Sajnos autó híján a szeptember 15-ei yard sale-jükre nem tudtunk eljönni, pedig érdekelnének. Lesz még más jó alkalom biztosan.

 

De a javítás így is meglesz. Rögtön mentem és vettem egy sisakot és egy lakatot. A pénztáros nő, aki egyébként a biciklibolt tulajdonosa, elkezdett kérdezgetni, hogy kicsoda micsoda vagyok. Ő Suzane, a filipino asszony (kb. ötven éves lehet), aki azóta sokat segít nekünk. Felajánlotta, hogy segít autót keresni, és mutat olcsóbb boltokat, mint a közeli drága üzletek. És persze később azt is felajánlotta, hogy átnézik a bringát, és beállítják, úgyhogy most náluk a bricikli, remélem holnapra elmúlik ez az egy-két betegsége is. Suzanról majd még mesélek később.

 

A biciklivel negyed óra alatt beérek az egyetemre viszonylag kis forgalmú utakon. Miután zsákutcában lakunk, úgy kezdődik az egész, hogy legurulok egy meredek úton, aztán visszatekerek rajta. Jó kis edzés. Visszafelé meg fordítva. Az út legmeredekebb része pont az, ahol oda vissza megyek.

 

Pellegrino 2012. szeptember 10.

 

Sergio nagyon elfoglalt. Van legalább 5-6 doktorandusza és még vannak a hozzám hasonló vendégkutatók. Aztán biztosan vannak még a bizottságok, ilyesmik. Úgyhogy több napra előre lehet csak időpontot egyeztetni vele. Szombat reggel összefutottam vele az utcán, azt mondta, ilyenkor szeret bemenni, mert hétköznap csak elolvad az ideje. Ismerem az érzést, nálunk sem lehet érdemi munkát végezni reggel 8 és délután 3 között. Itt viszont saját szobám van, ahol senki nem zavar.

 

Egy órát konzultáltunk, kaptam egy disszertációt, ami alapjául szolgálna a munkámnak. Itt komolyan foglalkoznak a magaslégköri ballonok fejlesztésével. Ezek olyan léggömbök, amik 40km magasan repülnek, akár 100-150m az átmérőjük, és 4-5t sújt is fel tudnak vinni. A mai generációjukat Super Pressure Ballonnak hívják. Nem gömb, hanem tök alakúak, így a tetejükre is lehet terhet rakni. Ez azért jó, mert a magasan lévő ritka rétegekbe fel tudnak vinni olyan automata laborokat, amikkel a világűrhöz hasonló körülmények között végezhetnek kísérleteket. Lényegesen olcsóbban. És híradástechnikai célokra is szeretnék használni. A NASA-hoz kötődnek ezek a kutatások.

 

A léggömbökkel az egyik legnagyobb gond az, hogy nagyon könnyűeknek kell lenniük ahhoz, hogy a nagyon ritka légkörben is fent tudjanak maradni. Ezért 24-38 mikron vastagságú fóliát használnak hozzájuk, amik nagyon érzékenyek. Most megnézhettem, ez a fólia nem sokban különbözik a bevásárló szatyroktól. Sergio azt mondja, talán gyengébb is, viszont hidegben sem válik rideggé.

 

A fólia hegesztéseinél és a anyaghibáknál könnyen tönkre megy az anyag: feszültségcsúcsok alakulnak ki. A tervezett kutatás célja az anyag tönkremenetelének megértése ezeken a pontokon. Ez jól kapcsolódik a korábbi munkámhoz, ahol is a ponyvaanyag viszkózus alakváltozásaival foglalkoztam. Ha minden jól megy, laborozunk is.

 

Lakás 2012. szeptember 6-14.

 

A lakást gyakorlatilag üresen vettük bérbe. Csak a konyhában van bútor és tűzhely. Hűtő és mosogatógép nincs, pedig ezekre számítottunk. A mosogatógépről még könnyen le lehet mondani, de hűtő hamar fog kelleni. A két szoba vastag puha padlószőnyeggel van burkolva, a nappali és a konyha parkettás. Frissen van az egész felújítva: festés, fürdőszoba, burkolatok. A konyhabútor és a beépített szekrények elég egyszerűek, kb. a 70-es évek terméke, de frissen le van mázolva. És a szobai szekrények ajtaját kicserélték nagy tükrös tolóajtóra. Ez persze nekünk most nem nagyon hiányzott a gyerekek miatt. Tologatják ide-oda, mögé bújnak, stb. Ja, és a konyhapultot valami gránitőrleményes vacakra cserélték, ami állítólag $2400. Hát szerintem a negyedét sem éri, viszont nekünk nagyon kell rá vigyázni.

 

Egy ilyen ingatlaniroda elég precíz. Előír mindenfélét. A végén ki kell tisztíttatnunk a szőnyeget, biztosítást kell kötnünk, nem üthetünk szöget a falba, stb. De bármi is van, legalább találtunk lakást... Időközben összeismerkedtünk egy magyar anyukával, akik a közelben laknak. (Szabó Levente unokatestvére a férj, ilyen kicsi a világ.) Ők hetekig kerestek lakást. Ehhez képest nekünk 3-4 aktív nap alatt megvolt. Mondjuk ők addig ismerősöknél laktak, mi viszont fizettük a szállodát. Szóval nekünk elég sürgős volt.

 

A ház egy faszerkezetű csoda. Emeletesben ilyet nem építenék, de hát itt a társasházak jó része is faszerkezetű. Első este jöttek is lefelé fura zajok, de azért ez nem jellemző. Érdekes, hogy a kinti kánikula ellenére sem melegszik nagyon túl. Talán mert sűrű a beépítés és így sok az árnyék. És vannak fák is az udvaron. Majd csinálok képet, amin látszik, hogy egy jellegtelen barakk az épület, viszont az udvaron lévő fák ezt jól oldják.

 

A szomszédok szimpatikusak, már akivel megismerkedtünk. De mikor megnéztük a lakást, láttuk, hogy jó szomszédságra számíthatunk, ezért is jöttünk ide, és nem a másik helyre, ahol bizonytalanabb volt a környezet.

 

Az első hétvégén kiderült, nincsen bekötve a gáztűzhelyünk. Ezért kitaláltuk, hogy sütünk pizzát, mert a sütő elektromos. Hát azt benéztük, csak a lámpához és a piezo gyújtóhoz ment a vezeték. Úgyhogy az összekészített pizzát végül az egyik szomszéd sütötte meg. Ők egyébként egy nálunk fiatalabb házaspár a mieinknél nagyobb gyerekekkel. A nő nagyon segítőkész, ma például segített kikapcsolni a szénmonoxid riasztót, mikor az elkezdett csipogni.

 

Van még egy fekete nő, akinek már felnőtt unokái vannak, de nagyon fiatalnak néz ki, és 53 éves. Egyébként itt fiatalon szülnek szerintem, fiatalabban, mint nálunk. Az ingatlaniroda ügyintézője max. harminc éves lány volt, és azt mesélte, hogy a nagyobbik lánya már 12 éves.

 

A közvetlen szomszédunkban két hölgy lakik két kiskutyával. A kiskutyák jól megugatnak bennünket időnként, de már megbeszéltük, hogy nem harapnak. Azért a gyerekek megijednek tőlük.

 

A felső szomszédunk a háziúr. Vagyis az onsite manager. Őt lehet piszkálni, ha valami nem működik. A Lindával valahogy félreértették egymást wifi ügyben, mert először tagadta, hogy van neki, de aztán ő ajánlotta fel, hogy használjuk az övét, amíg nem kötik be nekünk. Persze jó volt net nélkül is az élet pár napig. Sok dologgal nem tudtunk haladni, de több idő maradt másra.

 

Autózás

 

Eddig három napra béreltünk autót. A városban nyugodt a forgalom, nem száguldoznak, türelmesek. Az utak szélesek, vannak biciklisták is. Nincs túlszabályozva a mozgás, szinte mindenütt lehet balra nagy ívben is kanyarodni, a jobbra kis ívben pedig piros lámpa mellett is szabad. Egy embert láttam eddig dudálni és mutogatni: egy motoros volt, akinek a sisakján nagymagyarországos matrica volt...

 

Az autópálya más. 4-5 sáv, 100-120-as tempó, többszintes kereszteződések. Az olasz vagy német utak után is sűrűnek tűnik. De azért meg lehet szokni.

 

A benzinkutak automaták, de most már megtanultam, hogyan kell: előre fizetés van, vagy bent a kasszánál, vagy az automatánál. És utána jöhet az üzemanyag. Ami 87, 89 vagy 91-es oktánszámú. Mint Moszkvában, habár úgy rémlik, ott 78-ast is láttam. Utoljára egy Toyotát béreltem, azt mondták, rakjak bele 87-est. Otthon szerintem 99-el menne. Viszont azt mondták, hogy 3000 mérföldenként kell olajat cserélni, de az csak $ 20-30 körül van. Egyiptomban cserélték ilyen sűrűn az olajat.

 

Kocsikeresés 2012. szeptember 7.

 

Kocsit még nem vettünk, mert idő sem volt rá, és kell majd hozzá a Social Security Number, amit csak az országba való belépést követő 10-ik munkanapon fogok tudni megkapni. Ha mindennek a végére jutok, leírom, hogy utólag mit láttam volna jónak optimális ügyintézési sornak.

 

De azért már nézelődtem, mert azt hittem, hogy hamarabb is kocsihoz juthatunk. Végigjártam egy csomó dílert. Nagyon vegyes a felhozatal, és úgy látom, le is akarnak szedni. Egy hispán mókus $4900-at akart kérni egy olyan roncsért, amiről jött le a festék mindenhol, és látványosan szét volt hajtva. Eközben $ 5500-ért tip-top kis autók is vannak. Magánszemélyeket még csak hirdetésben néztem, az úgy olcsóbb lesz talán, de ez még hátra van. Egyenlőre bringát kell venni! A gyerekeknek már van.

 

Egyébként mindenki a Craigs listet mondja, de azon nehéz kocsit keresni, mert leginkább konkrét típusokra ad találatot. Az egyetemen ajánlották az Autotrade-t, az jobbnak tűnik. Csak valahogy a hirdetések árai nem egyeznek a helyszínen kiírt árakkal. Az árak egyébként sehol nem stimmelnek, mert az ÁFÁ-t nem adják hozzá. Úgyhogy a bevásárlás végösszegéhez mindig hozzá kell adni valami 8% körüli értéket. Azért ez az otthoni 27%-hoz képest baráti, de mégsem esik jól.

 

 

Caltech 2012 szeptember 5.

 

Délben meeting. Előtte Kate, a titkárnő ideiglenesen ad egy szobát az, amíg nincs végleges, legyen hova leülnöm. Jó kis szoba, kényelmes asztal, stb... Csak még nincs internet. De kiderül hamar, hogy a Caltech Guest hálózatra szabadon beléphetek.

 

A meeting olyan, mint nálunk a szeminárium. Délben kezdődik, mindenki ott van pár perccel előbb, a többségnél kis ebédes doboz. Mint kiderül, a meeting olyan, mint nálunk a szeminárium: valaki bemutatja a munkáját. Sergio utána elmesélte, hogy általában az értekezésükkel kapcsolatban tartanak előadást, akár egymás után többször ugyan az az ember. Most két srác van védés előtt, az egyik tartott előadást. Mint elmondták, ez az elővédés előadására való felkészülés volt. Gondolom mint nálunk a házi védés. Ilyen szemmel nézve nekem kicsit rövidnek tűnt a dolog, de a következő hetekben majd kiderül, mit is takart ez a rövid összefoglaló.

 

Már a honlapról is kiderült, hogy Sergio egy nagy tanszéken dolgozik, de tulajdonképpen egy labor főnöke. A laborban ő a professor. Vannak PhD hallgatók, kb. 5-6, de még nem tudom pontosan ki micsoda. És rajtam kívül van még egy post doc. Én vendégprofesszorként vagyok számon tartva, de jeleztem, hogy inkább post doc-ként kezeljenek. Andris szerint így lesznek helyén a dolgok.

 

A Caltechen az épületek neves professzorokról vannak elnevezve. A mi épületünket Kármán Tódorról nevezték el, aminek nagyon örülök. A térképeken Karman néven fut, de az emeleti tárgyalón már ékezetekkel van kiírva a neve.

 

Az egész épület nincsen jobb állapotban, mint nálunk a K, nagyrészt lehasználtak a burkolatok, és vacak laminált bútorok vannak. A Kármán tárgyaló viszont viszonylag frissen felújított, szép. De a laborban jó eszközök vannak. Ha jól érzékelem a dolgokat, mindent megszereznek, amire szükségük van.

 

Lakáskeresés 2012 augusztus 30. - szeptember 5.

 

Miután felébredtünk az első kómánkból, és megreggeliztünk hajnalban, elindultunk, hogy felfedezzük az Újvilágot. Vettem telefonkártyát, és miután magunkhoz tértünk, elkezdtük hívogatni az otthon kiírt számokat. Sorolom a tanulságokat:

  • - a helyiek nem szeretik felvenni a telefont

  • - az hangüzenetekre nem válaszolnak

  • - az emailokra sem (egy kivételével)

  • - szeptember elejére elfogytak a potenciális lakások, 6-8 jelöltünk maradt

  • a lakások nagy részét 12 hónapnál rövidebb időre nem adják ki, és ezen nem is akarnak alkudozni (pedig ismerünk olyan hirdetést, ami most is fent van és két hónapja is fent volt, és mi örömmel kivettük volna, ha adják)

  • - emeletit nem adnak kisgyerekeseknek (szaladgálnak és kiesnek a balkonrol), de végül is igazuk van ebben

 

Szóval az egyébként is szűkös választékot vagy meg sem tudtuk nézni, vagy nem akarták nekünk kiadni. Már beletörődtünk egy kicsit kieső, de még éppen elfogadható helyen lévő lakásba, ami elég olcsó volt ahhoz, hogy a 12 hónapi bért rávetítsük a 10 hónapra, amikor a kulcsot visszavíve megláttam még egy hirdetést. Ezen a napon béreltünk autót, úgyhogy maradt még idő, hogy átmenjünk a szomszéd városba, South Pasadenaba megnézni a lakást. A név megtévesztő, mert ez tényleg egy másik város. Nagyából a környék rózsadombja, úgyhogy itt drágák a bérletek és kicsit messze is van, ezért nem is néztünk ide hirdetéseket. Viszont ez egy kicsit eldugott zsákutca végi társasház, ezért relatív olcsón kiadták. A relatív az USA átlag másfélszeresét jelenti. Nekem majd bringázni kell az egyetemre, de kifejezetten örülök is a testmozgásnak. Mint kiderült, az Anna itt jobb iskolába járhat (a körzeti iskola az ötös skálán ötös, a Pasadenai iskolak 3-4 között vannak, délebre 2-3 között). És van egy szép park a közelben.

 

A kövér macskák kedvelőinek a kedvéért elárulom, hogy Garfield road az utcánk neve.

 

Mivel külföldiek vagyunk és nem tudtak lecsekkolni, dupla depozitot kértek. Ez még elviselhető, de az az érzésem, hogy ezt majd nem is akarják visszaadni: a szerződés külön részletezi a festés és a szőnyegpadló meg a konyhai munkalap árát stb... A pénz kifizetése sem volt egyszerű: készpénzt nem fogadnak el, csak csekket. Viszont ahhoz kell bankszámla, vagy lehet venni a postán money ordert. Maradt ez utóbbi. Mikor megmondták, hogy $ 4500-rol kell ilyen money order, a postásnak elkezdett izzadni a halántéka, mert ekkora számot még nem is hallott. Majdnem egy órába telt kitölteni a papírokat, közben állt mögöttünk a sor... A gép és a nyomtató is lefagyott közben, az útlevelemet, a jogosítványomat és a személyimet háromszor átnézte és lemásolta, de a végén megkaptuk a papírt, és azt hittük, készen vagyunk. De az ingatlan iroda (övék a lakás) akkor még mondta, hogy az ösztöndíj adománylevele mellé kérik az otthoni fizetésem igazolását is, mert a bérleti díj ×2,5-t kell igazolnom jövedelemként. Szerencsére az irodájukban olyan szupertitkos hálózatuk van, hogy külső honlapokat nem is nézhetnek, azért a szálódából kellett letöltenem az utolsó bakkimutatásaimat. De végül szeptember 6-án kötözhettünk!

 

Caltech 2012. augusztus 30.

 

Mivel közel volt a szálloda az egyetemhez, már első nap délelőtt benéztem a leendő munkahelyemre. A titkárnő, Kate azt írta, hogy minden nap bent van 9 és 2 között. Hát hamar bebizonyosodott, hogy a nyitást itt szabadon értelmezik, mert 9:30-kor sem volt ott. Viszont 11 körül Sergioval, a leendő főnökömmel is tudtam beszélni. Mosolyognak, segítőkészek, de a igyekeznek rövidre fogni a beszélgetéseket.

 

Majdnem sikerült egy tanszéki meetingre is beülnöm. Délben kezdődött, de az ügyintézések miatt ezt még kihagytam. Minden héten szerdán tartanak ilyen összejövetelt.

 

Szálloda 2012. augusztus 29. - szeptember 5.

 

Pasadena felé haladva az első élmények a pálmafák, Hollywoodi irányjelzők, kisebb toronyházak voltak. A szálloda egy átlagos átutazó szállás, reggelivel és medencével. Mivel mi éppen időeltolódásban szenvedtünk, már 6 órakor megreggeliztünk. Ráment 3-4 nap, hogy beálljon a napirend. Tanulság, jobb ha nem csinálunk délutáni alvást, mert az nagyjából egyebe esett az otthoni éjszakaival, és így minden kezelhetetlenné vált.

 

A szállodát az egyetem környékén foglaltuk, hogy könnyebb legyen az ügyintézés. Ez Pasadena külvárosa, már amennyire ezt értelmezni lehet a Los Angelest körbevevő masszán. Minden esetre nem a belváros. De a szálloda egy főútvonalon van, boltokkal, autókölcsönzőkkel és gyorsétkezdékkel.

 

Marci szálóvodának hívta napokig a szállodát. A gyerekeknek mindig jók a szóalkotásaik.

 

Repülőút 2012. augusztus 29.

 

Reggel 9-kor indultunk és este 9-kor érkeztünk. Csak közben eltolódtunk 9 órát, úgyhogy összesen 24 órát utaztunk. Az első járat szinte eseménytelen volt, a gyerekek jól bírták a becsekkolást és a kb. két órás út (Düsseldorfig) is könnyen eltelt. Leszámítva, hogy a Marci is az ablak mellett akart ülni. Szerencsére hátul volt egy üres sor, és ez egy kicsit segített. A Lufthanza jó fej, adtak játékokat a gyerekeknek, amik pár percre segítettek is lekötni a figyelmüket.

 

A Düsseldorfi átszállás egyszerű volt, 2 óránk volt arra, hogy átüljünk egy másik járatra. Viszont adtunk esélyt, hogy lemaradjunk: Linda nem akart beülni a szűkös váróba, mert a gyerekek éppen elvoltak máshol. Viszont közben szólítottak minket, mert át akarták keverni a beszállókártyáinkat. A Chicagóig tartó 9 órás út keményebb volt: még két kisgyerekes anyuka ült a mellettünk lévő üléseken, úgyhogy sorstársakkal voltunk összezárva. A gyerekek nem nagyon akartak enni, pedig jó kis gyerekmenüt kaptak. A mesefilmek elég vacakok voltak, de legalább a fülhallgatóval lehetett játszani. A fiúk aludtak egy kicsit, az Anna csak a leszállás negyedórájában... Folyamatos helycserék, séta a szűkös folyosón, pisiltetés és tisztába rakás. Viszont elrepültünk Izland és Grönland felett, kár, hogy nem az ablaknál ültünk, így csak keveset láthattunk mindebből.

 

Az Amerikába való belépés már Düsseldorfban megkezdődött, ugyanis a gépre való felszállás előtt az amerikai officerek átnézték az útlevelünket. Úgy rémlik, a németek ki sem léptettek... Chicagó nagy repülőtér, úgyhogy a beléptetés nagy élmény volt. 3 óránk volt az átszállásra, így még izgulni valónk is maradt. Az úgy kezdődött, hogy a babakocsit elhagytuk, de szerencsére az egyik steward utánunk hozta. Aztán beálltunk a beléptetési sorba. Reménytelenül hosszúnak tűnt számomra. A gyerekek ekkorra már mind álmosak voltak: reggel 5-kor keltünk, magyar idő szerint pedig este 10 körül járt ekkor. Felváltva vittem a két nagyot, akik időnként elsírták magukat. Szerencsére megsajnáltak, és egy officer kiemelt bennünket a sorból, és mehettünk előre. A beléptetéssel nem volt gond, a kutatói vízummal gyorsan áthessegettek. Aztán fel kellett venni a csomagjainkat (3 utazótáska, 2 túrahátizsák és két gyerekülés, plusz volt még a kézipoggyászunk...) és újra feladni. Ez meglepően gyorsan ment, és már kereshettük is az átszálláshoz a másik terminált. Egy öreg fekete bácsi mondott is valamit, de nehéz volt érteni. A fehérnek tűnő karbantartók viszont egyáltalán nem beszéltek angolul. De meglett a transzfer vonat, és szépen átlibegtünk. Újra becsekkolás. Ekkor feláldoztam magam a gyermekeim üdvösségéért: a bébiételt és a joghurtot csak úgy vihettük fel, hogy engem tetőtől talpig megmotozta, éppen csak a végbélnyílásomba nem néztek bele. Viszont megmentettük a lufthanzás nasikat! Egyébként sokkal alaposabban átnéztek mindenkit, mint Ferihegyen, vagy máshol Európában.

 

A harmadik repülőzést a gyerekek átaludták teljesen. Ez négy és fél óra volt. Szerencsére a Marci az ölembe aludt, az ablak mellett, úgyhogy az út egy szakaszán nézelődhettem. Csodás volt a táj nyugat felé közeledve. A kanyonok a naplementében nagyon szépek voltak. Egyébként az is érdekes volt, hogy a levegőből is teljesen más minden, mint Európában. A mezőgazdasági területeket egy nagyon szabályos úthálózat darabolja fel, végtelen hosszú egyenes utakkal. Ezen a gépen kaját nem adtak, csak inni. Viszont ha a gyerekek nem aludtak volna, beülhettünk volna a pilótához, beszálláskor invitáltak bennünket. Itt nem volt gyerekjáték, de úgyis aludtak. Viszont az amerikaiak is szeretik a gyerkőcöket, már a repülőgépen is kaptuk a megjegyzéseket, hogy micsoda szép kis család. Los Angeles fölé érve a legfeltűnőbb az volt, hogy egymást érték a kivilágított baseball pályák. Halmos biztos évezte volna a látványt.

 

Los Angelesbe este 9 körül értünk, otthon ekkor 4-5 óra között volt, úgyhogy már lassan 24 órája voltunk talpon, illetve fenéken. Nagy nehezen találtunk (vagyis Linda talált) egy airport shuttle-t, ami elvitt Pasadenaba. A sofőr beszédes kedvében volt. Kiderült, hogy örmény, kb. Gorbacsov idején disszidált. Szerencsére még nem tudta, hogy pártunk és államunk milyen merényletet tervez a népe ellen, úgyhogy szépen megbeszéltük a kommunistákat, és hogy szerinte nem is volt olyan rossz az az idő. A végén még rá akart beszélni, hogy vegyünk Honda Civiket, mert nagyon drága az üzemanyag. Ki is számoltuk, hogy pont fele, mint Magyarországon...

 


- - - - - - - - - -

Subcategories

Kövess minket a Facebook-on!